Nem ragad realitásba az előadás, hanem furcsa módon költészetbe emelkedik…

Szereted a szerepedet az Egyszer élünkben?
– Imádom.
A legtöbb színész nem széplelkű, jóságos hercegfigurákra vágyik, hanem gonosz, démoni alakokra…
– Nem démoni alak ez! Ahhoz nagyformátumú embernek kéne lennie, de ez csak egy erőszakos pártkatona, egy fő feladat-végrehajtó, főnökétől függő beosztott, ha a hetvenes-nyolcvanas évekbe akarod helyezni, egy megyei párttitkár.
Ehhez képest – én úgy láttam – alaposan meg van komponálva a szerep. Az első felvonásban Van Gogh őrnagy inkább elvont, szinte irreális lény (a pánsípos balettel kísért füllevágás a perverz szadizmus abszurd allegóriája), a második felvonás Tábornoka szinte már majdnem realisztikus (ott csak a tér és az idő van egy kicsit összekuszálva, lásd: Petőfi – Barguzin – Gulag), a harmadik felvonás Kádár-kori hatalmaskodó, szörnyetegember pártfunkcionáriusát pedig teljesen realistán ábrázolod. Tudatos ez a vonalvezetés, ahogy egyre közeledünk a mához?
– Nagyon érdekes, hogy összefüggésben látod, de az én fejemben ez így nem állt össze. Már azért sem (nagyon remélem, hogy Mohácsi János nem fogja úgy venni, hogy műhelytitkokat adok ki), mert a harmadik felvonást a bemutató előtt körülbelül öt nappal kaptuk kézbe. De én nagyon élvezem, hogy az előadásai úgy készülnek, mint ahogy annak idején a Shakespeare-darabok születhettek. Ez egyfajta visszatérés a színház ősi gyökereihez. A szerző leír tíz mondatot, és te egy perc alatt, vagy még aznap megtanulod… Én mindig mélyen hittem, hogy a színház nem több és nem is kevesebb ennél, legalábbis nem idő függvénye. Nem hiszem, hogy hat hónap alatt, állandó drillben több és jobb születhetne meg. Szóval, nem akarlak kiábrándítani, de részemről semmilyen tudatos szerepkomponálás nem volt. Mohácsiban nagyon lehet bízni, az ő fejében az esetek kilencven százalékában már az elején összeáll, hogy mit akar a végén, legfeljebb színészként egy kicsit nehéz kivárni. Tőlem az első felvonásban csak annyit kért, hogy ne legyen egyetlen természetes mozdulatom se, és amennyire lehet, tanuljak meg pánsípon játszani. A másodikban azt kérte, hogy soha ne legyek agresszív, csak mosolyogjak, legyek nagyon megértő, és őszintén akarjak segíteni abban, hogy a foglyok el tudják játszani a János vitézt. A harmadikban (abban az öt napban) szintén csak azt mondta: mosolyogjak.
Ha már a műhelytitkoknál tartunk… A szövegalakításba is beleszóltok?

Schiller Kata felvétele

– Persze. Mohácsi a vázlatos jeleneteket ajánlatoknak hívja. Sok kollégám nagyon szereti, hogy hozzátehet a szöveghez, de én nem annyira hozzátevős, hanem inkább tömörítős vagyok, és alapvetően elfogadom, amit a rendező kínál. De például most sokat köszönhetek egy kellékes fiúnak is, aki a harmadik felvonás egyik próbáján kezembe nyomott egy piros zászlót. Mit csináljak vele? – kérdeztem. Vidd csak be… – mondta. És milyen kis történet alakult belőle: kimegyek vele a mosdóba, ahol, ugye, nincs vécépapír, és amikor visszajövök, már csak a kis csupasz zászlórúd van a kezemben. Ez is tipikus, ősi módja a színházcsinálásnak.
Az Egyszer élünk konkrétan rólunk szól. A történelmünkről (amelynek egyes szakaszaival még mindig képtelenek vagyunk szembenézni), és egyértelmű, hogy a jelenünkről is. Ezt hogy fogadod? Ez is hozzájárul ahhoz, hogy szereted az előadást?
– Nem tudom, mi lesz a sorsa ennek a darabnak. Klasszikussá válik-e, vagy legalább sokat fogják játszani? Szerintem majdhogynem kötelező tananyagnak kéne lennie. Nekem mindig is mániám volt, hogy mért nem tudunk szembenézni a múltunkkal. A legtöbb jelen (és jövőbeni) gondunk abból származik, hogy nem tudunk elszámolni a huszadik század történéseivel. Ebben a kérdésben a Mohácsik egészen fantasztikus dolgot hoztak létre, és úgy, ahogy ezt színpadon még nemigen tette meg senki. Nem ragad ugyanis realitásba az előadás, hanem furcsa módon költészetbe emelkedik, „áthúzzák” benne az emberi sorsokat ’45-től tulajdonképpen egészen napjainkig. Ezért is öröm játszani benne, meg azért is, mert olyan dolgokhoz „szólhatsz hozzá”, amiről egy-két napja írt az újság.
Valahol azt olvastam az Egyszer élünkről: lehet, az évtized előadása született meg…
– Rám még úgy is elementárisan hat, hogy ott állok a színpadon. Különös ereje van a jelenidejűségnek. Érezhető, hogy mondatok, képek döbbenetet okoznak a nézőtéren. Zajlik a nagy közös szembenézés. Az ilyen esték miatt hiszek a színházban…
Aktuálpolitikai kérdésekben is állást kell foglalnia a színháznak?
– Ezek nem aktuálpolitikai kérdések… Talán aktuális kultúrpolitikai kérdések. Ilyen értelemben az előadás lehet, hogy válasz valamire, de nem konkrétan az Alföldi János vitézét ért bírálatokra.
Jó, hogy szóba hoztad. Szerintem ugyanis a második felvonásban nagyon benne van a reakció ezekre a bírálatokra.
– Mi másról beszéljen a színház, mint arról, ami van? De a lényeg az, hogy az Egyszer élünk messze a rendkívül sárba ragadt, ókonzervatív vélemények és látásmód fölött szárnyal.
Egyetértek, de ez szerintem főleg az első és a harmadik felvonására igaz. E két rész tele van konkrétummal, döbbenetes és drámai, de mindemellett elemelkedik a rögvalóságtól, lírai és metaforikus. A második viszont annyira a Petőfi kontra Kacsoh mesterséges ellentét körül forog, hogy egy idő után már nem értem, mire is megy ki a játék. És ki az a hatalom birtokosaként népnemzeti értékeket erőszakosan zengő, Petőfire hivatkozó Tábornok, akit játszol?
– Lehet az Adolf Hitler, vagy bárki más is… Például egy csalódott, rossz ízléssel megáldott, valamiben vakon hívő, semmit be nem fogadó, ostoba kultúrpolitikus. Hidd el, szép számmal léteznek ilyen kiskaliberű diktátorok. Nekem egyébként az életből a második felvonás közege a legismerősebb.
Lehet, rám is a közelmúlt nemzetiszínház-koncepcióval kapcsolatos különböző megszólalásai hatnak, de én örömmel fedeztem fel: az Egyszer élünk tulajdonképpen az 1837-es első Pesti Magyar Színház koncepciója szerint működik (tehát a komoly, nemzeti, történelmi témák mellett ott van benne a zenés-énekes-táncos népszínház, a polgári igényeknek megfelelő szórakoztatás is), persze XXI. századi módon. Egyetértesz ezzel?
– Abszolút egyetértek. Én olyan színházakban nőttem fel, ahol a színház feladatát mindig is így határozták meg. Pécsen és Kaposváron is ezt tanultam. Nekem furcsa is lenne olyan színházban dolgoznom, amelyik nem ezt az elvet képviseli. Ebben a darabban szerepelni meg – éppen azért, mert a színjátszás valamennyi ősi gyökere megvan benne – maga a teljesség.2011. március 10.

Facebook Comments