Kulterer személyes történetét a mi mindennapi posványunkra cserélik le.

Szerethető előadás a Kulterer. Ott van benne például rögtön az a mérsékelt, mégis határozott, beletörődéssel vegyes világfájdalom, amellyel Nádasi László az embernyi széles rácson át a bebújik szűk porondra, és kopogós cipőjéből először félig, majd éppen a szükséges időre teljesen kibújva magára húzza a cipzáras medvejelmezt. És mégsem a maskarával, hanem a szemével, lassú pillantásokkal lesz medvévé. Vagy ahogy Eszes Fruzsina letépőzárazza hasonló, körgalléros maskarájának medvefüles kapucniját. Nem beszélve arról, ahogy Rácz Attila porondmestere másodszor – de mintha ezredszer – szólítja fel Csák Zsolt nem-is-oly-csacsi, szamárfüles szamarát, hogy ne ismételje önmagát, holott annak – szinte magától értetődő – esze ágában sincs ismételni önmagát.

Nádasi László, Szőke Szabolcs és Szabó Domokos / Koncz Zsuzsa felvétele

Kimért, fásult gesztusokból épít kiégett cirkuszi világot a Hólyagcirkusz előadása. Félig emberi, félig állati valóság ez, a szó szoros és tág értelmében. Ösztönlények játszanak ösztönlényeket – talán állatok embereket, talán emberek állatokat; szabadságuktól megfosztottakat vagy önkéntes száműzetésben élőket; szolgákat vagy urakat, idomárokat vagy idomítottakat. Elégedetleneket. Tenni nem akarókat, kényszeredett, tessék-lássék cselekvőket. Őket. Minket.
A megszokott eszközeit használja az önmagát rendező társulat: erős képeket, sajátos, népi (és házi) hangszerekre épülő, hangsúlyos zenei világot és innen-onnan összeasszociált, feszesre szőtt szövegfolyamot. A recept működik – amennyiben egységes formanyelvű, koherens, pontos előadás születik belőle. És mégis úgy tűnik: egy alapvető probléma miatt a részleteiben élvezhető produkció nem működik jól.
Thomas Bernhard Kultererje egy, a börtönből éppen szabaduló férfiről szól. Úgy szól róla, hogy bár részletesen beszámol a börtönben töltött utolsó nap(ok) eseményeiről, melyekből kiindulva (és azokat magyarázva) képet ad a címszereplőről, a történet lényegét, Kulterer magányának okát, az elkövetett bűnt, az őt nyomasztó reménytelenség okát és a (vélhetően tragikus) végkifejletet nem ismerteti. Mondhatni: úgy mesél el valamit, hogy közben szinte semmit sem árul el róla. Pontosabban: fel-, nem pedig megmutatja egy alkotó ember magányát. A Bernhard-műnek valami ilyesfajta esszenciájából következik a Hólyagcirkusz előadásának lényege is: egy történet el nem mondásának a beckettinél explicitebb formája. Ennek egyik legtisztább megjelenése Rácz Attila monológja, melyben figurája kimondja: nem akarják, és nem is lehetne elmesélni a történetet. A Bernhard-elbeszéléssel ellentétben azonban a színpadon nincs is sejthető történet. A sorok között olvastatás felületes esete forog fenn, amikor (egyébként igen jól) dalba öntött általános politikai acsarkodás (liberálisozás, kommunistázás, nácizás) teremti meg az előadás kontextusát. Talán éppen itt a hiányzó láncszem: ahogy Kulterer személyes történetét a mi mindennapi (vagy nem mindennapi, de mindenképp: közéleti) posványunkra cserélik le.

Ugyanakkor hiányzó láncszem ide vagy oda, lenyűgöző összhangban dolgozik a társulat. A finom humorral átszőtt, gegekkel telerakott, a csöndjeivel is zenélő előadás egy órája magabiztosan hat. Meghálálja a néző figyelmét. Akinek viszont történet kell, jobban teszi, ha máshol keresi.
Más. Az előadás előtt Magács László, a Merlin igazgatója egyesével nyomja a nézők kezébe a színház új támogatói programját népszerűsítő szóróanyagot (Ich bin ein Merliner). Jó látni, milyen lelkesedéssel küzd foggal-körömmel a színházért. És rossz tudni, hogy erre szükség van.

Thomas Bernhard (E. T. A. Hoffmann és Robert Franklin Leslie nyomán): Kulterer (Hólyagcirkusz Társulat)
Zene: Szőke Szabolcs. Látvány: Hólyagcirkusz Társulat. Fény: Hlinka Mónika.
Szereplők: Csák Zsolt, Eszes Fruzsina, Nádasi László, Rácz Attila, Szabó Domokos, Szőke Szabolcs

Merlin Színház, 2011. március 17.

Facebook Comments