Futunk, rohanunk, lihegünk a képek közt, egyik oltja ki a másikat.

Állítólag amikor Peter Brook megpillantotta az 1945-ben megbombázott Vígszínház képét, így kiáltott fel: „Ez a színház kell nekem!” A nézőtér beomlott, a szép páholyok megrongálódtak, az épület pedig tető nélkül tátongott az ég felé. Brook szemében az egész polgári színjátszás kaphatott egy megérdemelt bombatalálatot, az a – ne féljünk a szótól: burzsoá – művészet, az üres és halott szórakoztatóipar. Ami nem volt más, mint a kor televíziója, tömegkultúrája – nagytömegeknek szóló rágógumi. Brook aztán megkapta a Víg kicsinyített mását Párizsban, a pesti pedig Víg fel- és visszaépült. Ahogy a polgári színjátszás is, a szórakoztatás, a tömegkultúra színházi változata. Legalábbis ezen az estén úgy tűnik, a színház ismét versenyre kel azzal, amivel egyébként lehetetlen volna, vagy nem kellene vetélkednie: a tömegkultúrával.
A Vígszínház Rómeó és Júliája az előadás utolsó pillanatában megidézi ezt a megbombázott, beszakadt nézőterű képet (lásd itt az eredeti fényképet), bár talán csak az igazán elszántak, színháztörténészek, nyugtalan, kutakodó nézők tudhatják kispekulálni, hogy a színpadon lévő torz, értelmetlennek tűnő díszletelem (egy vasszerkezet) nem más, mint a hét évtizede beomlott színház teteje. S mert az előadáson mindvégig látjuk magát a színházépületet, kívül és belül, vetítve, építve és forgatva minden irányból és dimenziókban, hát azon tűnődünk, mit beszél ez az előadás a színházról.
Mennyi gazdagság vonul fel ma este. A Szent István körút zegzugai kivetített (internetes, interaktív) streetview megoldással; kifejezetten izgalmas képeket, játékos vizuális megoldásokat kapunk. Aztán a színházépület háromdimenziós, kicsinyített, ám jól felismerhető mása forog ki és be, mintha a Capulet család hajléka volna e palota. Bár hogy miért laknak ők e színházépületben, nemigen tudjuk összerakni. Ha csak egy úri ház, elfogadom, azonban itt hangsúlyos páholyok, balkonok, sőt: nézők vannak. A színházi metaforát nemigen érteni, s hogy a megbombázott záró kép mit is rejt a szerelmi tragédia mint összeomlás metaforáján túl, megfejteni nem tudhatom. Mai környezetben járunk, Rómeó „bandája” egy koszlott, egykori Alfa Romeón érkezik, ami vicces és nem is, tolakodó játék. Aztán a báljelenetre hirtelen mindenki „reneszánszba” öltözik, mintha csak egy túl komolyan vett beöltözős buli volna. A rendezőt e jelenetben kissé elcsábítja a látvány, mint aki nem tud lemondani arról, hogy – ha már Shakespeare – a színpad fölvegye a szép színházi köntöst is. Kicsit összezavarodunk az időben, bár úgy gondolom, mindent szabad: Verona, Szent István körút, reneszánsz és mai divatmajmok beleférnek egy előadásba. Csak fel ne robbantsa a jelek sűrűsége.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Mert első pillantásra szavunk nem lehet: minden jelenet úgymond meg van csinálva, ki van találva. Bár szívesen filozofálnék most inkább arról, hogy a művészet aszkézis, s ezt legpontosabban a minimalizmus mutatja meg, amelyben a lemondás szinte már végletes; de persze van és legyen más stílus, más teatralitás is, habzsoló barokk. Eszenyi Enikő azonban túldíszített, túlzsúfolt előadást rendezett, amelyben alig-alig jut figyelem magára az emberre, az ő belső világára. Mi is van belül? Tud-e egyáltalán valami belül lenni, amikor ennyi külsőséggel dolgozik egy mű? Így aztán az este egyszerre tűnik rendkívül rövidnek és hosszúnak, és teljesen átlagosnak is: általában ennyi, azaz három óra egy Rómeó. A ránk folyamatosan zuhanó képek, ingerek, impulzusok rettentő sűrűvé teszik, de valahogy mégis pusztán felületes ötletsor marad, fejek kapkodása. Ebben az ingerzuhatagban nemigen lehetséges konzisztencia. Számtalan utat megnyílik, mindegyik járható volna, ám egyiket sem járjuk végig.

Mintha a félelem rendezné az előadást, és nem a gondolat, az emberről való gondolkodás, netán az emberszeretet. Az a félelem, hogy a néző unatkozni fog, hogy a nézőnek, akinek egy hollywoodi film receptje és egy esti tévézés szerint kell előadást tálalni, másfél percenként erős ingereket kell adni, lehetőleg vizuálisakat és zeneieket, egyébként tekintetét elfordítja a színpadról. Ez a félelem azonban túl sok kompromisszumot szül. Az előadás gyors, nem is volna a ritmusában semmi kivetnivaló, ha ebben a forgatagban – a forgás itt nem szimbolikus, hanem nagyon is valóságos, hisz minden, ami vetített és háromdimenziós, mozgásban van – meg tudna pihenni a tekintet az Emberen. Valamit észre tudnánk venni, s a képek, ötletek, rendezői kitalációk és nagyszabású attrakciók között jutna tér és idő elmélyülésre, elemzése, ne adj isten megélésre. Futunk, rohanunk, lihegünk a képek közt, egyik oltja ki a másikat.
Figyelemhiányos előadás, nem tud figyelni a szóra, amely pedig igazán gazdagon szólhatna. És nem figyel a nézőre sem. A nézőt csak a színpadi figyelem tudja visszahozni a színházba, ha másra kondicionálják, mint a tévé előtt ülésre. Mintha ez a családi előadás (nevezzük annak, hisz minden nemzedékhez szól), arra termett volna, hogy csak lájkolják talmi kincseit, egy felületes pillantással. Lájk vagy dizlájk, egy kattintás; nem életre szóló megrendülés, fel- és ráismerés a szerelemre, az emberi kapcsolatokra, egy pillanatnyi boldogság, vágy a teljesség után.
De vajon tényleg annyira fog tetszeni e külsőség, kérdem. És biztos-e, hogy ezért járunk színházba? Még ilyen nagyba is, mint a Víg? A színháznak vajon nem az utolsó és egyetlen fegyverténye az ember? Hiszen minden mást jobban tud a tévé, a film, sőt az irodalom is. Egyet azonban nem: egy ember találkozik egy másik emberrel egy térben. Majdhogynem Peter Brook álma.
Mindegyik emberen, legyen az szerelmes, barát, segítő, dada, szülő, átsiklik a rendezői tekintet. A legfájdalmasabb áldozat ebben a két címszereplő. Első igazi együttlétüket, kettősüket feláldozzák valamely oly oltáron, amely teljesen áthelyezi róluk a hangsúlyt. A balkonjelenetet szó szerint kell értenünk: nézőtéri páholyok és az első emeleti balkon között és felett imbolyogva kergetőznek a szerelmesek, és videón nézzük óriási – hangban kissé megkésett – másukat a színpadon. Mit várunk, mit szeretnénk? Nyilván a találkozásukat. Mint amikor a fiatal és elképesztő energiájú Gianni Morandi és kedvese, akihez a dalt énekli, a Ritornerót, szaladnak egymás felé. Ugyanez a dal felvillan az előadásban is, mint annyi másik, lazán átsiklunk felette, nem kap igazi teret, sietni kell. A találkozás pedig színpadi értelemben nem fog megtörténni. A nézői figyelem megint nem az emberen van, hanem a videós játékon. A néző pedig, akik között a színészek játszanak, úgy viselkednek, mintha egy tévé-show nézőterén ülnének, integetnek ismerőseinek, vagy éppen hátulról gusztálják Júliát, milyen csinos. Ezeken a (kivetített) nézőkön nevetünk: a balkon hátsó sorából integető, incselkedő kamaszon, egy hamis tekintetű fiatalemberen, aki alig tudja elleplezni mennyire tetszik neki Júlia, vagy a nézői félelmen (egy középkorú asszony nem mer odanézni, amikor Rómeó kilép a páholyból és a semmi fölött ring). Egyáltalán nem volnék rájuk kíváncsi, hiszen pusztán antropológiai érdekességek. Mégsem a publikum „viselkedik rosszul”.
Varró Dániel új fordítást készített, élő és éles, játékos és lefegyverzően gazdag, rímei tűzijátékszerűek; szinte mindig érdemes a verset figyelni. Szabad-e ily könnyedre, maira fordítani Shakespeare-t, fel sem teszem magamnak: mindent szabad, és e szöveg tiszta irodalom.
Nyíltszíni taps a premieren Mészáros Máténak, majd Börcsök Enikőnek jár, akik a legtöbb emberi anyagot tudják játékukban megmutatni. Mondhatni: dacára a rendezésnek. Bata Éva mint Júlia szép pillanatokat mutat, ennél sokkal nagyobb mélységeket is tudna játszani. Varjú Kálmán Rómeójában van finomság, mégsem emlékezetes, szűk keretek közt kell mozognia. Szinte senki sem tudhat kiemelkedni, nincsenek jelentős személyiségek e játékban, nincs is lehetőség megnézni, volna-e komoly emberi anyag e társulatban. Az utolsó jelenetben a szerelmesek némán hajtják végre szörnyű tettüket. Ekkor lecsendesülhetne az elme, de ennek a csendnek már nincs ereje, figyelmünk szertefoszlott, szétesett. Túl sok volt a szemfényvesztés.

William Shakespeare: Rómeó és Júlia
Fordította: Varró Dániel. Díszlet-jelmez: KENTAUR. Dramaturg: KOVÁCS KRISZTINA. Zene: PRESSER GÁBOR. Mozgás: DUDA ÉVA. Kép: KAMONDI ZOLTÁN. Világítás: CSONTOS BALÁZS. Szcenika: KRISZTIÁNI ISTVÁN. Súgó: GÁL TÜNDE. Ügyelő: WIESMEYER ERIK, KUTI LÁSZLÓ. A rendező munkatársai: VÁRNAI ILDIKÓ, RUJSZ EDIT.
Rendező: ESZENYI ENIKŐ.
Szereplők: Varju Kálmán, Bata Éva, Börcsök Enikő,Gyuriska János, Dengyel Iván, Pápai Erika, Hullan Zsuzsa, Vallai Péter, Mészáros Máté, Molnár Áron, Rétfalvi Tamás e. h., Géczi Zoltán, Juhász István, Czapkó Antal, Lábodi Ádám e. h., Kelemen Zsolt.

Vígszínház, 2011. április 4.

Facebook Comments