Egon Savin „szovjet” környezetbe és némiképp a posztszovjet korba emelte át Osztrovszkij klasszikus komédiáját.

Az egyik széles karimájú puhakalapot visel. A másik pörge keménykalapot. Két univerzális clown csetlik, botlik az Új Színház Osztrovszkij-előadásában. Komédiások. Sóherek. Öntudatos ripacsok. Mesterségük büszke gyakorlói. Üres a zsebük, de végtelenül szabadok.

Szomorov (Gáspár Sándor) a felfuvalkodott főnök. Önmagától eltelve vonulgat, fontossága biztos tudatában csuklóztatja inasát, miközben nem győzi fényezni magát, s csak mondja, egyre mondja fakó hangon daliás történeteit. Megáll, jelentőségteljesen körbepillant, patetikus pózba merevedve bemutatót tart művészetéből. Gáspár ironizálva, vaskos macskakörmök közé biggyesztve formál nagyszabású szatírát a fennhéjázó színészről, aki elfuserált is, szívdöglesztő is, de azért a maga módján esendő és szeretetre méltó. Vigov (Vass György) a leszegett fejű csendestárs. Nem lázadozik, elfogadja a szolgaszerepet, de azért potyázik, amennyit csak lehet. Jól kiegészítik egymást, a klasszikus bohócpárosok dramaturgiája szerint működnek, akár Stan és Pan.
A szerb vendégrendező, Egon Savin „szovjet” környezetbe és némiképp a posztszovjet korba emelte át Osztrovszkij klasszikus komédiáját: szögletessé, rusztikussá téve a cselekvéseket, szikárrá formálva az alakokat. Hangulatos képek váltják egymást sterilre csupaszított epizódokkal; a rideg miliő, az akusztikai háttér (beszűrődő hangszóró-hangokkal, kutyaugatásokkal), a világítás (a kintről bevetülő, lassan körző fénypászmákkal) atmoszférát teremt. Szomorov afféle bőrkabátos politikai tiszt, „tanácsadó” lesz, mikor hőseink eljátsszák, hogy nem szegény, állástalan színészekként érkeznek rokonlátogatóba, hanem módos katonatisztként és sofőrként. Gáspár „őrnagy elvtársából” hamar előbújik a szadista ávós (vagy NKVD-s?), élvezettel szekírozza nagynénje udvartartását, kiereszti a hangját, elbődül, gurgulázva löki ki a szavakat, pisztollyal hadonászik, miközben egyre csak színészi eszközeit villogtatja. Az erőszakos gőg, az akarnok rámenősség s a lehengerlő dali-színészet találkozása groteszk fénytörésbe vonja az élesre fent komédiát.

 

Jelenet az előadásból, elöl: Hirtling István / Schiller Kata felvétele

A társadalmi környezet- és korszakváltás számos konzekvenciával jár az előadásban: a tizenkilencedik századi orosz realista világ helyébe lépő, nem is olyan rég levetett „szocialista” világ ismerős (és némely pillanataiban ironizált-parodizált) viselkedésformái itatják át a szereplők játékát. Takács Katalin Gurmizsszkajája ennek megfelelően elsősorban hatalommániás, cezaromániás nő, aki valamiféle katonai drill jegyében uralkodik környezete felett. Fontos elvtársnőt, szigorú hivatalnokot, vallatótisztbe oltott főnénit látunk, aki szinte eltűnik a szín közepén álló, hatalmas hivatali íróasztala mögött. Trónol és pöffeszkedik, halkan és kérlelhetetlenül parancsokat osztogat beosztottjainak élőben és telefonon a magas támlájú főnöki bőr karosszékből. Trónja mögött kétfelé szétnyíló ajtó, a mögött meg arctalan, aranyozott mellszobor áll magas talapzaton: valamiféle elvont, de mégiscsak valóságos, személytelen hatalom szimbóluma. (Díszlet, jelmez: Balla Ildikó.) Gurmizsszkaja egyenes szabású hivatali kiskosztümöt vagy katonai uniformist visel mókásan magasra felkontyolt hajkoronával, s akkurátusan kitartott, rigorózus gesztusokkal nyomatékosítja jelenléte súlyát: minden mozdulata, megszólalása maga a megtestesült fontosságtudat. Takács Katalin pompásan megformált fajsúlyos birtokosnője nem öregedő, megroggyant, élvhajhász matróna, aki testi gyönyört és szerelmet vásárol magának sok pénzért, hanem érett, érzéki nő, aki élvezi és kiélvezi hatalmának minden pillanatát. Józan üzletasszony, aki pontosan ismeri mindennek és mindenkinek az árfolyamát. Gondosan mérlegeli, hogy mit, mikor és miért tesz. Rámenős, acélos teremtés, nem kell kísérleteznie, mindenben tutira megy, befolyása s hatalma biztos tudatában hozza meg döntéseit. Nem kacagtatóan komikus, sokkal inkább félelmetes. Roskadtan ücsörög, számolgat, latolgat, s mint a lesben álló pók, szövögeti hálóját. A házában „tárolt”, pincéri feladatkörben foglalkoztatott fiatal, snájdig Bulanovot (Almási Sándor) olyan magától értetődő természetességgel veszi férjül és teszi magáévá, hogy a fiú szerelmi behódolása nem is lehet kérdéses. Ironikus szcéna, ahogy Almási Bulanovja a megfelelő előjátékok után ledönti a kanapéra asszonyát: Takács Gurmizsszkajája látszólag védekező mozdulatot tesz, de derékszögben fölfele állva marad az egyik lába, majd lassan oldalra dől. Kitűnő jellemtanulmány, ahogy a kőkemény női akarat felülírja a test elfáradását; a mozdulat mívesen koreografált, a jelenet dupla fenekű: sírni valóan groteszk, kacagásra késztető. Takács Katalin milliomosnője dús életismerettel fölvértezve, érett asszonyiságának ezer színében pompázva, súlyos, élveteg nőalakként csavarja ujja köré a férfiakat, s trenírozza udvartartását. Almási Bulanovja a gyorsan lezavart aktus után azonmód magára talál, a szegény, megtűrt háziszolgából hamar előbújik a kakaskodó, feudális kényúr, aki máris gazdája gesztusait majmolja.

Az előadás egyébként is bővelkedik színészi erőben: a rendező pontos színészvezetéssel, precízen komponált team-munkával, s a drámaértelmezés koherenciájával teremti meg a játék karakterét. A szellős, elvontságában is artisztikus tér, a jelenetek kimért koreográfiája (ülés a szögletes-geometrikus bútorokon, Ulita s a többiek katonás vigyázzállásai) jótékonyan szolgálja a rendezői koncepció megvalósulását. A produkció a primer valóságábrázolás és a stilizáció között egyensúlyoz; időről időre előrelendül, egynémely epizódjában mégis terjengős marad (ilyen a hosszadalmas kártya-jelenet). A minden hájjal megkent, dörzsölt kereskedőt, Voszmibratovot Hirtling István játssza: joviális, behízelgő modorú, könnyen befolyásolható csapongó kupece, ha kell, megalázkodik, szenvedélyesen védi igazát vagy diszkréten a háttérbe húzódik. A premieren Bánsági Ildikó játszotta a kártyapartner-barátnőt, Milonovát, maliciózus derűvel, némi kajánsággal. Nemes Wanda Akszjusaként valamit felvillantott a terhes, kiszolgáltatott házicseléd vadóc keménységéből. Derzsi János Karpja vakuvillogtató, fegyelmezett inas, Fodor Annamária feszesen önfegyelmező, mégis szenvedélyes Ulita.
A szünetben néhányan távoztak a nézőtérről – meglepő módon kissé foghíjasak is voltak a széksorok -, pedig az előadás minden bizonnyal az Új Színház erőteljesebb produkcióinak sorába illeszkedik. A kisebb-nagyobb, rendre feltűnő ritmushibák, színjátszói egyenetlenségek sem tompították ezúttal a komédiázás erejét. Meg persze az eredeti (s a rendező által némiképp átfazonírozott) színmű kritikai élét.

Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszij: Erdő
Egon Savin átdolgozása. Szerbből fordította Gállos Orsolya. Díszlet- és jelmeztervező: Balla Ildikó. Dramaturg: Lőkös Ildikó. Idegennyelvű dramaturg: Balla Ildikó. Súgó: Pozsgai Rita. Ügyelő: Trinfuj Mihály. A rendező munkatársai: Hajdinák Judit és Ladik Katalin (tolmács). Rendező: Egon Savin.
Szereplők: Takács Katalin, Nemes Wanda, Hirtling István, Gáspár Sándor, Vass György, Száraz Dénes, Almási Sándor, Derzsi János, Fodor Annamária, Bánsági Ildikó, Nagy Zoltán.

Új Színház, 2011. április 16.