Arra voltunk kíváncsiak, amivel a közvélemény nem szokott foglalkozni: hogy mi áll a teljesítmény mögött.

Kevés hivatás van, melynek gyakorlása olyan maximális testi-lelki készenlétet követel, s melynek gyakorlója az ünneplés, a kritika és a felejtés olyan szélsőségeinek van kitéve, mint az operaénekesé. Hang, tehetség, alkat és szerencse együttállása esetén is nehéz magas színvonalú és egyenletes teljesítményt nyújtani, de akár megmaradni is egy olyan pályán, amely a huzatra és a lelkiállapotra egyaránt ennyire érzékeny. Arra voltunk kíváncsiak, amivel a közvélemény nem szokott foglalkozni: hogy mi áll a teljesítmény mögött. Négy különböző korú, hátterű, tapasztalatú énekesnőt és négy férfi énekest kérdeztünk; ezek a szempontok és a véletlen egyaránt közrejátszottak abban, hogy épp őket választottuk. Válaszaik összecsengése és különbségei egyaránt tanulságosak.Beszélgetés Komlósi Ildikóval, Bátori Évával, Schöck Atalával és Wierdl Eszterrel

Melyek az énekeskarrier legfontosabb kérdései, döntései, dilemmái?

KOMLÓSI ILDIKÓ: A hosszú pálya egyik titka, hogy ha kiderül, milyen hangfajba tartozik az ember, maradjon is abban. A következő legfontosabb az énektanár. Nem kis feladat jó tanárt választani, mert az egy életre meghatározó lehet.
BÁTORI ÉVA: Nagyon fontos döntés, hogy itthon maradsz-e, vagy külföldre mész. A magyar zenei élet rendkívül belterjes; egészségtelenül Budapest-centrikus, itt pedig csak egy operaház van. A vidéki operatársulatokat művi módon elsorvasztották, tehát az énekeseknek nemigen van választási lehetőségük.
SCHÖCK ATALA: A külföldi és az itthoni karrier, illetve a karrier és a család összeegyeztetése.
WIERDL ESZTER: A magánélet és a pálya egyeztetése a gyerek születése után. Egy énekes nem mehet gyesre három évre. Mindenki fél, hogy elfelejtik, ezért mindenki iszkol vissza a pályára. Pedig ha az ember tényleg jó, egy kis erőfeszítéssel vissza lehet jönni. A férfi énekeseknek általában könnyebb családot alapítani.

Schöck Atala. Schiller Kata felvétele

Mennyire a hang a döntő az énekes pályáján? És mi még?K. I.: Ötven százalékban a hang. A többi művészi intelligencia. Aki nem fejleszti a művészi intelligenciáját, az mindig csak egy énekes marad, nem válik művésszé.
Sch. A.: Korábban azt hittem, a hang, ma tudom, hogy sok minden más is. Mindig figyelem a külföldi kollégákat: mi az, amitől valaki előbbre jut. Tudni kell ellazulni, megtalálni a saját stresszkezelési módot, mert ez a pálya nagyon stresszes. Ha valami baj van, rögtön jelezni kell. Alázat is kell – örülni, hogy a sok jó énekes közül engem választottak. Akarni kell dolgozni. És az énekes legyen kíváncsi és nagyon nyitott. Itthon például sokkal nagyobb az ellenállás a rendezői utasításokkal szemben, mint Európa többi részén.
W. E.: Bizonyos adottságok együttállása szükséges a karrierhez. A jó hang alapkövetelmény, de szerintem megfelelő lelki, pszichofizikai adottság is kell arra, hogy az ember képes legyen lazán énekelni. Számos énekes hangilag nem óriási, de nagyon nagy kisugárzása van, magabiztos, nagyon jó idegrendszerrel és nagy muzikalitással rendelkezik. A tanár is lehet döntő, jó és rossz irányban egyaránt. Jó értelemben vett önbizalom (nem elbizakodottság!) is szükséges – az ember álljon biztosan a lábán, ne ingassa meg a gáncsoskodás. Ez a műfaj érzékeny állapotba hozza az énekest: annyira megnyílik a színpadon, hogy sérülékennyé válhat.

Mit tett/tesz a karrierjéért, az éneklési lehetőségekért?

K. I.: Tanultam és tanulok. Mindig igyekszem a professzionális maximumot letenni az asztalra. Az úgynevezett kapcsolatépítésben nem vagyok túl jó. Segít a karrierben, ha az ember már fiatalon több nyelven beszél, így kinyílnak a lehetőségek. Én négy nyelven beszélek.
Sch. A.: Folyamatosan járok előéneklésekre. És jártam versenyekre, amíg korban belefértem.
W. E.: Nem mondhatnám, hogy túlmenedzselem magam. Nyomasztott az előéneklés, ezért nem nagyon erőltettem. A tanulmányaim során mindig az intuíciómra hallgattam, és azokhoz az emberekhez csapódtam, akik érdekesek voltak számomra. Mindenesetre az elmúlt tíz évben szerintem körülbelül háromszor annyit tudtam volna dolgozni, mint amennyit dolgoztam.

Kell-e ügynök, menedzser?

K. I.: Én szabadúszó vagyok, így az ügynök elengedhetetlen. Nekem kettő is van. A világ nagy, így szerintem manapság egy ügynök már nem elég.
Sch. A.: Természetesen kell, és ehhez nem is kell messze menni, Bécsben is van rengeteg ügynökség. Én új ügynökségeket is keresek, mert szeretnék újabb területeken, például oratóriuméneklésben külföldön is előbbre jutni.

Tanácsolná-e fiatal énekeseknek, hogy versenyekre járjanak?

Sch. A.: Nem árt versenyekre menni, mert megtanulja az ember, hogy a megadott két percben kell valami átütőt nyújtania. Az a jó, ha a zsűriben operaigazgatók, a közönség soraiban impresszáriók vannak. Nekem a versenyszereplések kapcsán jött Bayreuth, Drezda, Frankfurt, Brüsszel.

Mennyire vannak „előre kiosztva” a versenydíjak?

Sch. A.: Ilyen is van…

Meddig kell meghallgatásokra járni?

K. I.: Nem kell megsértődni, ha előéneklést kérnek egy szerepre. Ebből nem kell presztízskérdést csinálni, ilyen a világ, fogadjuk el; ha nem, magadtól veszed el a lehetőséget. Én komoly karrierrel a hátam mögött is elmentem előénekelni, ha fontos karmesterek kérték. Járjon az énekes meghallgatásokra, meg kell mérettetni.
B. É.: Én úgynevezett Arbeitsprobékra megyek. Gyakorlatilag ez is előéneklés, de nem szériában, nyolcvanadikként a huszonkét éves emberek között. Az Arbeitsprobén a karmester vagy a főzeneigazgató próbál velem egy félórát. Aki nem ismer, vagy régen látott, teljesen természetes, hogy látni-hallani akar. Mondhatja a végén azt, hogy köszönöm szépen, nem a maga hangját/alkatát képzeltem el.
Az én ügynökeim régebben eljöttek egy-egy előadásomra, ilyenkor szóltam egyes fiataloknak, hogy énekeljenek nekik. Ezt nagyon szívesen megszervezném most is, hisz ezzel tudjuk őket segíteni, mert engem is nagyon sokat segítettek.
W. E.: Utálom az előéneklést. Nem sokat csináltam; szerencsém volt, itthon csak ritkán volt rá szükségem, eddig egyik munkám a másikból jött. Ha külföldre szeretnék menni, akkor muszáj előénekelni, ez teljesen természetes.

Bátori Éva. Schiller Kata felvétele

A magyar énekes mindenképp menjen külföldre?

K. I.: Innen igenis be lehet futni karriereket, ahhoz nem kell elmenni. Én azért mentem el, mert férjhez mentem, és mert megtaláltam azt az énektanárnőt, aki megtanította nekem a bel cantót, és biztos technikát adott a kezembe. Elmenni nem kell, de kimenni igen. Nem szabad a jó lehetőségeket kihagyni.
W. E.: Sokféleképpen lehet csinálni ezt a pályát. Van, aki leszerződik egy kisebb színházhoz. Van, aki szaladgál, egyik nap München, másik nap Brüsszel… Van, aki nem megy külföldre, mert itt akarja élni a maga életét. Mindig visszatérünk erre a gyökéreresztés/család-karrier dilemmára. Szakmai szempontból nagyon jót tesz a kitekintés. Ha mást nem lehet, legalább ki kell menni előadásokat hallgatni. Az opera nemzetközi műfaj. A külföldi munkák épp azért annyira érdekesek, mert teljesen más szemléletű művészekkel lehet együtt dolgozni. Ez elengedhetetlen a fejlődéshez… Ugyanakkor, ha szívemre teszem a kezem, számomra irtóztató gondolat, hogy repülőről repülőre szálljak, és szállodában ébredjek egyedül. De nagyon vonz annak a lehetősége, hogy színvonalas nemzetközi gárdával dolgozhassam, minden eddigi ilyen élményem nagyon inspiráló volt.

Meddig kell tanulni? Itthon sokkal kevésbé tapasztalom a legszélesebb értelemben vett tanuló mentalitást.

K. I.: A sírig… Mindenből tanulok. Olyan vagyok, mint egy szivacs. Elmegyek operába, koncertekre a zenei koncepció, a karmester vagy a rendező kedvéért, vagy mert esetleg készülök egy darabra, és annyiféle látószögből lehet felfogni egy szerepet. Mindig kapok valamit; rosszból, jóból egyaránt tanulok.
B. É.: Én mindig találkoztam olyan emberekkel, akik jóindulattal tudtak segíteni. Kérdezni kell – te itt mit csinálnál? Volt, hogy megkértem Marton Évát, nem skálázna-e velem. Boldogan skálázott, és mondott trükköket. De legtöbben félnek hozzám odajönni és kérdezni, mert azt hiszik, kibeszélem őket, kihasználom a helyzetet. Az énekesek nem tételeznek föl egymásról intelligenciát. Pedig minden lehetőséget meg kell ragadni a tanulásra.
Sch. A.: Tanulni nyilván folyton kell, mindenből, mindenkitől. Sokat tanulok úgy, hogy megfigyelek kollégákat – konkrét megoldásokat és általános hozzáállást is. És egy énekesnek minimum két idegen nyelven kell beszélnie, enélkül ma már nehezen boldogul külföldön. Az is egyértelmű, hogy az általam nem beszélt nyelven írt szöveget is tökéletesen meg kell értenem, mielőtt egyáltalán hozzáfognék a szerephez. Én beírom a pontos magyar fordítást, a kiejtéshez pedig anyanyelvi segítséget veszek igénybe. Coach nélkül ma nem lehet jó alakítást nyújtani. Persze az is nagyon kellemetlen, ha a rendező nem érti pontosan a szöveget…
Igyekszem tévéből, internetről tájékozódni a különféle produkciókról a világban. Ehhez nyitottság és érdeklődés kell. Sajnos az nálunk a probléma, hogy sokszor nemcsak a nyitottság hiányzik, hanem kemény ellenállás is van az újjal, a mással szemben, legyen az rendezői elgondolás vagy akár egy újfajta smink.
W. E.: Nagyon érdekel, milyenek a mostani fiatal, korszerű énekesek, és hogyan énekelnek a nagyvilágban. Nagyon sokat lehet tőlük tanulni, Ha tehetem, szívesen megyek külföldre is előadást nézni, ha más nincs, akkor a DVD is megteszi.

Van-e most is tanára?

K. I.: Kitűnő korrepetitorok vannak az operaházakban, akik sokat tudnak segíteni az adott produkcióban.
B. É.: Nagyon jó tanáraim voltak, de azután a magyar fizetésemből nem engedhettem meg, hogy kijárjak Németországba vagy Amerikába énekórára. Amikor az apám meghalt, a hangszalagom nem volt rendben, mert ha nem szárnyal a lélek, nem szárnyal a hang. Egy híres foniáterprofesszor, valamint Mészáros Kriszta és Nádor Magda hozták rendbe a hangomat. És van egy zenei mesterem, aki mindig eljön Németországból, amikor dolgozom, hogy velem örüljön és velem sírjon. Látta A rózsalovag-premiert, örült, hogy milyen jól sikerült, aztán másnap reggel három A4-es oldalt telediktált azzal, hogy mi volt rossz. Ez nekem nagyon jót tesz.
Sch. A.: Járok Németh Judithoz kontrollra, amikor mindkettőnk elfoglaltságai megengedik. A támaszon vagy a hangzóképzésen szoktunk dolgozni. Ma már leginkább a zongorakísérőre bízom magam. Itthon remek kísérők vannak, éppen ezért nagyon el vannak foglalva. Speciális területeken persze mindig érdemes „anyanyelvi” zongorakísérőt keresni. Az Operaházban Bartinai Gáborral dolgozom immár nyolc-tíz éve. A Carmenre Párizsban, Richard Straussra Bécsben kerestem olyan zongorakísérőt, aki az adott terület specialistája. Jobb helyeken minden produkcióra coachokat szerződtetnek, a nyelvi és a stílusbeli betanításra.
W. E.: Igen, van valaki, akivel rendszeresen dolgozom a zenei formáláson is, de főleg az énektechnikámon. A külső fül nagyon fontos. Voltam sok mesterkurzuson is, még a tanulóéveimben, ahol sok érdekes és értékes tapasztalatot szereztem, nagyon komoly pályát végigélt énekesektől, ezekből van, amit azonnal, van, amit csak évekkel később értettem meg és építettem be. A legfontosabb mégis a sok gyakorlás, próbálgatás, mert ha az ember ráérez is valamire, az csak hosszas és kitartó ismétlés és gyakorlás eredményeképpen válik automatikus működéssé, amely a legmegterhelőbb pillanatokban sem mond csődöt.

Komlósi Ildikó

Az itthoni oktatásban mit tanítanak meg és mit nem?

K. I.: Világjelenség, hogy a mai gyerekek jobban énekelnek, és gratulálok a tanároknak, mert ez azt jelenti, hogy a fiatalok jó kezekben vannak. Azt is látom viszont, hogy sok olyat is énekelnek, ami nem nekik való. Rövid karriereket látok. Annak örülök, ha valaki okosan építi énekesi pályáját.
W. E.: Amikor én jártam a Zeneakadémiára, nagyon erős volt a színpadi munka. Kovalik Balázs és Almási-Tóth András foglalkozott velünk, és egészen más szemlélettel dolgoztunk a színpadon, mint korábban. Ami az énektanítást illeti, az nagyon delikát ügy. Nem mindenkinél működik ugyanaz a módszer.

Mit csinál a testével, mit jelent a karbantartás?

K. I.: Mindenki maga dönti el, hogy sportol vagy nem sportol, de kötelességünk jól kinézni. Nálam szerencsés, hogy magas vagyok; magasugró, röplabdázó voltam. De ez csak alapnak jó, valamit folyamatosan kell csinálni. Sokáig jógáztam. A fitneszklubokat nem igazán énekesnek találták ki: ha egy énekes kimelegszik, a légkondicionált helyiségben rögtön légcsőhurutot kap. Itthon van futópadom, és tornázom.
B. É.: Járok Alexander-órára és foniáterhez beszédgyakorlatra. Minden nap megcsinálom az öt tibeti gyakorlatot. Rúnagyakorlatokat csinálunk a gyerekemmel, ami a légzéstechnikát és az izomzatot tartja karban. Biciklizem minden nap, meg súlyzózom, mert az ember az esztétikumra is figyel.
Sch. A.: Sok C-vitamint eszem, sokat sétálok… De a rendszeres testedzés, futás, konditerem hiányzik az életemből – többnyire csak odáig jutok, hogy elmegyek, és megnézem a futócipőket… Ha a szerephez kell valami különleges mozgás, azt akkor megtanulom, megtanítják.
W. E.: A színpadi létezésben nagyon fontos a testtudatosság. Jógázni szoktam – szenzációs dolog, a világon mindenre jó. A Zeneakadémián volt mozgásóra, balett, Feldenkrais, kontakt, mindenféle mozgásművészet. Engem mindig érdekeltek az extrém mozgások, de soha nem kényszerítettek a színpadon olyasmire, amire nem voltam képes. Van énekes, aki úgy tartja, ő majd énekel, de tőle ne kérjen senki semmit. Nagyon jó látni, hogy azok a fiatalok, akik a legutóbbi osztályokban végeztek, sok mindenre kaphatók a színpadon, értik, hogy ez isteni buli. Az az igazság, hogy az énekes mindig csak akkor hisztériázik a színpadi munkában, amikor nem tanulta meg a szerepét, nem tudja elég jól elénekelni.

Tanult-e igazán színészetet? Mennyire kulcskérdés a színészi alakítás?

B. É.: Ha egy előéneklésen nem látják, hogy az énekes énekelni és játszani is tud, nem fogják megvenni – bőven vannak, akik mindkettőt tudják. Az éneklés és a színészet szimbiózisban kell, hogy éljen. Erre már a képzésben nyitottá kell tenni a fiatal énekest. A közönséget is csak úgy érinti meg az előadás, ha az énekes hitelesen játszik is. Én ezt úgy tanultam meg, hogy nagyszerű rendezőkkel hozott össze a jó sorsom.
Sch. A.: Manapság nem elég énekelni tudni, játszani is kell. Sőt, egyre fontosabb szerepet kap a színészi teljesítmény.
W. E.: Mi szerencsére mindent csináltunk, verseket, operettet, prózát. Kovalik nemcsak jó rendező, hanem fantasztikus pedagógus is, ránéz valakire, és tudja, hogy mit adjon neki, honnan szólítsa-bökdösse meg, hogy elkezdjen működni a színpadon, a személyiség melyik része az, ami sugározni fog. Egy egész generáció nőtt fel ebben, én is a mai napig ebből építkezem.

Hogyan befolyásolja a gyerekszülés az énekesi pályát?

K. I.: Szerintem helyes, hogy a nők ma későbbre időzítik a szülést – az énekesnő előbb legyen biztos önmagában. Nem kell félni a gyerektől: én a hetedik hónapig énekeltem, majd a császármetszés után hat héttel már próbáltam Mehtával az Ariadne Naxosz szigetén-t. Rengeteget tornáztam. És elkezdtem az alapoktól újraépíteni a technikámat. A hang a szülés után begömbölyödik, megnagyobbodik. Lelkileg is teljesen más: csordultig van az örömmel. Féltem azokat, akik visszariadnak a szüléstől. Amióta gyerekem van, sokkal jobban viselek bármilyen konfliktust, nehézséget.
B. É.: Nem tudtam volna elképzelni az életemet gyerek nélkül. A gyerek és a karrier összeegyeztethető, de persze vannak konfliktushelyzetek. Jövök haza Amerikából, és ki kellett volna szállnom Párizsban, hogy énekeljek. Azt mondtam, hogy nem szállok ki, mert öt hete nem láttam a fiamat – persze az életben többet nem hívtak a párizsi operába. Azt mondta az ügynöknő, hogy mindenki eldöntheti, gyereket akar-e nevelni, vagy énekelni akar. De a női szerepeket a női mivoltunkból kell megformázni. Ehhez elengedhetetlenek a szerelmek, a csalódások és a többi.
Sch. A.: Mindig akartam gyereket. Rájöttem, hogy nem szabad ezen (sem) görcsölni – féltem, hogy mi lesz a kisfiammal, ha három napig nem látjuk egymást. Semmi nem lett. Néha pedig jön velem. Ha úgy adódik, második gyereknek sem fogok ellenállni. A család sok szervezést igényel, de teljesen megoldható. Anne-Sofie von Otternek, Nina Stemmének több gyereke van… A kolléganők körében azt látom, hogy aki szült, ki van cserélve, pozitív értelemben.
W. E.: Néhány nagy énekesnő a karrier miatt lemondott a gyerekről. Én nem éreztem veszteségnek, hogy a szülés évében annyi mindenről lemaradtam. Egy színpadon működő embernek, aki az érzelmeivel dolgozik, a gyerek olyan élmény, amivel szerepek sokaságát teljesen másképp tudja megélni. Ezt csak átélni lehet, nem lehet elmagyarázni. Érzem magamon, hogy lelazultam, a munka élvezetté vált, a stressz, az énközpontúság görcse leoldódott. A hangsúlyok természetesen eltolódtak. Most már sokkal jobban meg kell gondolnom, hogy mennyit és milyen beosztással vállalok.

Mit tesz a lelki, szellemi, szakmai önfejlesztésért?

B. É.: Nagy hiba, hogy az énekesek nem járnak színházba. Nekem sem tetszik minden, de érdekel. Részt veszek zenei műsorokban, beszélgetésekben, és megismerek zeneszerzőket. Ha tehetem, elmegyek Bécsbe vagy Salzburgba, Grazba. Nagyon jónak tartom, amit a grazi opera is csinál, hogy megveszi más színházak produkcióit. Ez nálunk is kivihető lenne, ahogyan például Bátor Tamás csinálja Miskolcon. Így a magyar közönség látná, hogy ugyanarról a darabról mit gondolnak máshol. És olvasni kell rengeteget. Amíg egy énekes nem olvas, addig nem lesz belőle jó énekes, mert amit nem lát a világból, azt nem is bírja odavinni a színpadra.
Sch. A.: Általában az adott szerep kívánalmaival kapcsolatban fejlesztem magam. Carmenhez rögtön vettem kasztanyettát, és beiratkoztam egy flamenco-tanfolyamra, előtte pedig Franciaországban dolgoztam, ami a nyelvben segített. Próbálom tudatosan építeni is a repertoáromat, de az aktuális munka kevés időt hagy erre.
W. E.: Az éneklés olyan, mint a sport, a balett, mindennap gyakorolni kell, ötven-hatvan évesen is. Ahogy az ember fejlődik mint ember, szellemi lény, úgy nyilván a saját szakmáján belül is egyre inkább a bonyolultabb, cizelláltabb dolgokra kíváncsi, új zeneszerzők, műfajok kezdik érdekelni. Szívesen nézek prózai színházat vagy filmet. Többet kellene eljárni operába, de egy-egy DVD is nagyon inspiráló tud lenni. Másrészt az én teljesítményemet klasszisokkal meg tudja dobni a jó partner. Nemcsak a szopránhoz kell egy jó tenor, hanem Suzannához is egy jó Grófnő. A jó partnerekből fel lehet töltődni.

Wierdl Eszter. Schiller Kata felvétele

Ismeri-e eléggé a hangját – a lehetőségeit és korlátait?

B. É.: Igen, de fiatalkorban ezt nem tudja az ember, csak ott van az a rengeteg energia, és nekimegy, énekel. Én mindig kitűztem magamnak, hogy mi az, amibe nem megyek tönkre.
W. E.: Lírai hang vagyok, de sok olyat énekeltem, amit inkább karakterben láttak belém. Pontosan érzem, hogy mi a jó nekem, és mi nem. És még biztosan változni fog a hangom.

Mekkora a kínálat/túlkínálat a hangfajában?

K. I.: Minden hangfajban van kínálat. Igaz, tenor sosem volt sok, és ha egyszer kijön egy jó tenor, arra rátesznek mindent. A túlkínálattal föl kell venni a versenyt, át kell gondolni, hogy mi az a tér, ami az enyém lehet. A lehetőségek adottak, a tehetséges emberek előtt nagy út állhat. Nagyon érdekes, hogy mennyit változott a világ. Huszonkét-huszonhárom éves fiatalok énekelnek ma nagyszerűen, tökéletesebb énektechnikával, de ez a tény ugyanakkor nagy veszélyforrás is lehet, mert arra késztet, hogy túl korán énekeljenek nehéz szerepeket.
B. É.: Az én hangfajomban nagyon nagy a túlkínálat, de ez soha nem zavart; amiket én el szerettem volna énekelni, azokat mind elénekeltem.
Sch. A.: Nagyon sok a jó mezzo. De mindenkinek sajátos hangja van, és az változik is.

Ön kihez méri magát? Ma már a közönség a legnagyobb sztárokat hallja felvételről – nehéz ezzel versenyezni?

K. I.: Nem próbálom magam máshoz mérni. Mindenki mást kapott a jóistentől, azzal kell ügyesen gazdálkodni. Boldog vagyok, amikor sikerül egy frázist, egy színt úgy megoldani, ahogy szerettem volna. A hang és a hangképzés aranybánya. Dolgozni, bányászni kell, és kincseket hozhat a felszínre a tudatos munka. Ami fontos, hogy ne imitálj soha másokat, légy önmagad! A hangfelvételek egyébként sokszor nem a valóságot adják vissza. Ma már nagyon fejlett a technika. A kis hangokat mindig is jobban szerette a mikrofon, mint a sok felhanggal rendelkező nagy színpadi hangokat.
Sch. A.: Nem gyötör, nem nyomaszt a sztár, én leginkább a saját belső mércémhez igazodom. Megnézek másokat abban a szerepben, amit énekelek, főképp a színészi megoldások miatt.
W. E.: A repertoárszerepeket nyilván nehezebb elénekelni, mint egy ősbemutatót vagy egy olyat, ahol nincs semmi eleve elvárás. Nem mérem magam senkihez, de azt szeretem, ha akikkel dolgozom, éreztetik velem, hogy akkor, ott én vagyok a legjobb. Ha ez nincs, elkezdem magam méricskélni. Egyébként ha tanulok egy szerepet, hallgatok felvételeket, mert érdekel, ki hogyan fogja föl. Másnak más gondolatai, érzései lehetnek, s azok bennem is elindítanak folyamatokat. Megfigyelem a technikai, hangvételbeli, stilisztikai megoldásokat.

Milyen hosszú a karrier?

K. I.: A karrier attól függ, hogy mit tettél meg érte, és mennyire okosan alakítottad. Én harmincnyolc éves koromig énekeltem a lírai mezzo szerepeket, utána tíz évig a drámai mezzókat, és most kezdem a Wagner-szerepeket. Nagyon sok énekest látok szárnyalni magam mellett, akik öt-tíz év alatt megcsinálják a karrierjüket, és aztán sajnálatosan eltűnnek.
B. É.: Az én értékrendem szerint, amit ma karriernek neveznek, annak a művészethez semmi köze. Jól kell énekelni, és az embert megtalálják a feladatok.
Sch. A.: A mezzóra azt mondják, harmincöt éves koráig legyen türelemmel. Úgyhogy azt hiszem, számomra most jó időszak kezdődik. A pálya hossza szerepektől is függ, meg attól, ki mennyire okosan bánik a hangjával. Erre én vigyázok.
W. E.: Az egyéni pálya hossza technika- és alkatfüggő. A nő ki van szolgáltatva a hormonális változásainak. Attól is függ, képes-e megöregedni a színpadon. Ha a személyisége fejlődik, el tud jutni odáig. Igazából a pszichés megterhelést kell bírni.

Az ön számára ki az elsődleges igazodási pont, a rendező vagy a karmester?

K. I.: A próbaidőszakban szeretek először a karmesterrel dolgozni. Ha zeneileg mindkét részről helyrekerül a darab, könnyebben össze tudom egyeztetni a karmesteri és rendezői instrukciókat. Mindíg jól kijöttem a rendezőkkel, Ruth Berghaustól Konwitschnyig, Robert Wilsontól Carsonig, Zeffirelliig, és még sorolhatnám. Szeretek próbálni. Megpróbálom megérteni, mit várnak tőlem. Élvezem a modern és tradicionális rendezéseket is. Hiszen minden jó lehet, ha hit, értelem és meggyőződés van mögötte. Így megérinti az embereket a produkció.
B. É.: Természetesen a karmester, annak ellenére, hogy a német rendezőcentrikus színházban szocializálódtam, és szerintem a színészet legalább olyan fontos, mint a zene. Nyolc évig hegedültem, és négy évig brácsáztam, tehát abszolút muzsikusként nézek minden operát. Abból születik nagyon jó előadás, ha két nagy egyéniség teremti, de mindkettőben van alázat. Igazán rossz rendezővel még nem dolgoztam. Mindenesetre ha egy rendező kotta nélkül elzongorázza a Csárdáskirálynőt vagy a Schubert-dalokat, mint Konwitschny, akkor annak van hitele az énekes számára.
Sch. A.: Vegyes élményeim vannak. Ritka az, aki a rendezéshez és a zenéhez is ért. Egyre több operarendező dolgozik szövegkönyvből, nem partitúrából… Nemegyszer van feszültség kettejük között, és ez az énekeseken csattan. Fontos lenne mindig tisztázni a saját feladatkört, és ha valaki abban jó, a másik el fogja fogadni. Nekem alapvetően a karmester a referenciapont, hiszen zenei műfajról van szó. De ez attól is függ, kit érzünk erősebbnek és jobbnak. A Karl-Ernst és Ursel Herrmann rendezőpáros például számomra etalon. Ők ütemről ütemre pontosan ismerik a darabokat, náluk mindennek értelme van. Itthon nagyon szeretek Kovalik Balázzsal és a Szemerédy-Parditka párossal dolgozni, ugyanezért.
W. E.: Mind a kettő, egyformán. A legfontosabb, hogy jól érezzem magam a színpadon. Nem szokott ilyen konfliktus lenni, a jó rendezőkben többnyire megvan az alázat, és nem kérnek olyat, ami zenei lehetetlenségeket szül.

Mit tanácsolna a fiatalabbaknak a pályájuk menedzseléséhez?

K. I.: Bánjanak okosan magukkal. Ne aprózzák el magukat, a szerepekkel építkezzenek. Persze nehéz így gondolkozni a mai világban, nem irigylem az énekeseket. Minden pénzbe kerül, az élet, a család, a lakás, az énektanár… Másrészt nagy kísértések vannak, és olykor az ember fia nem bír nemet mondani. Ez is érthető…
B. É.: Sok fiatalnak kellene egy bizonyos életszakaszban, bizonyos ideig külföldön dolgoznia. Ehhez nagyon jól meg kell tanulni énekelni, nincs mese. Régen nemhogy egy énekes, de egy cipész is elment tanulni, világot látni külföldre. Ki kellene menni, azután hazajönni, hogy a csodákat hazahozzuk. És a másik: iszonyú jól kell tudni a darabot, hogy az elmémet ne az foglalja le, mikor kell belépni, mi a szöveg. Dolgozni kell, nagyon sokat. Elveszett tehetség nincs, csak kevés befektetett munka.
Sch. A.: Elsősorban nagyon jól kell kommunikálni. Ennek hiányában nagyon sok jó lehetőséget elszalaszthatunk. És javasolnám az előéneklést az ügynökségeknél. Azonkívül ma már az internet az úr – én is megcsináltam a weblapomat. Mindenesetre nem lehet otthon ülni és telefonhívásra várni. Németországban például a fiatal énekesek kezdettől fogva sokkal inkább értik, hogy versenypályán vannak.
W. E.: Jónak kell lenni… Aki jó, azt előbb-utóbb észreveszik. Az opera komplex tudást igényel; tudni kell színpadon dolgozni, egy szerepet kibontani, lelkileg felépíteni, kigyakorolni. Nagyon el kell mélyülni a munkában, intenzívnek kell lenni a próbán. Ez ugyan egy agyonhasznált frázis, de mégis: nagy alázat kell… Nem szeretem, ha úgy jönnek egy próbára, hogy jaj, mikor megyünk már haza. Ha valaki nem szereti ezt csinálni, inkább ne csinálja.

Az interjúkat Rácz Judit készítette

Facebook Comments