Arra voltunk kíváncsiak, amivel a közvélemény nem szokott foglalkozni: hogy mi áll a teljesítmény mögött.

Kevés hivatás van, melynek gyakorlása olyan maximális testi-lelki készenlétet követel, s melynek gyakorlója az ünneplés, a kritika és a felejtés olyan szélsőségeinek van kitéve, mint az operaénekesé. Hang, tehetség, alkat és szerencse együttállása esetén is nehéz magas színvonalú és egyenletes teljesítményt nyújtani, de akár megmaradni is egy olyan pályán, amely a huzatra és a lelkiállapotra egyaránt ennyire érzékeny. Arra voltunk kíváncsiak, amivel a közvélemény nem szokott foglalkozni: hogy mi áll a teljesítmény mögött. Négy különböző korú, hátterű, tapasztalatú énekesnőt és négy férfi énekest kérdeztünk; ezek a szempontok és a véletlen egyaránt közrejátszottak abban, hogy épp őket választottuk. Válaszaik összecsengése és különbségei egyaránt tanulságosak.Beszélgetés Bretz Gáborral, Bárány Péterrel, Andreas Scholl-lal és Szegedi Csabával

Melyek az énekeskarrier legfontosabb kérdései, döntései, dilemmái?

BRETZ GÁBOR: Talán a saját pálya jó irányítása. Az ember néha olyat is elfogad, amit nem kellene, de visszautasítani kockázatos. A figurák, karakterek helyes megválasztása is fontos, mert a szerepek beépülnek, alakítanak az emberen. És óriási kérdés, főképp nőknek, hogy gyerek vagy karrier.
BÁRÁNY PÉTER: Az „itthon vagy külföldön”… És ha valaki elmegy, mennyi időre. Otthagyja-e a családját, barátait. Ahhoz nagyon nagy szerencse kell, hogy itthon elsőre nagy pályát fusson be az ember – sok az eszkimó, kevés a fóka.
ANDREAS SCHOLL: A legfontosabb talán az egészséges önértékelés. Vannak tehetséges, de félénk fiatalok, mások meg szerényebb képességekkel is sokra tartják magukat. Tudni kell, mi az, amit már tudok, és hol legyek óvatosabb. Bízni kell a tanárban, ő ismeri a hangomat, tudja, mit tudok énekelni. Ma ódivatúnak számít a tanárra hallgatni. A növendékek már félprofik, utazgatnak a tanulóévek alatt is, a diploma előtt még csinálnak egy kis turnét, és teljesen tönkremenve jönnek vissza. A türelem hiányzik. Pedig nincs olyan az életben, hogy „egyszeri sansz”, amit nem szabad kihagyni. Ha jó vagyok, akkor biztos, hogy megint lesz alkalom ezt megmutatni. Az éneklésben a kommunikáció a lényeg, és ha valaki jó, arról elkezdenek beszélni.
SZEGEDI CSABA: Akik el akartak riasztani az énekesi pályától, finoman fogalmaztak, mert a valóság olykor durvább, mint amit ők említettek. Sok a dilemma, amit nem lát az ember, amikor még nincs benne.

Bretz Gábor. Koncz Zsuzsa felvétele

Mennyire a hang a döntő az énekes pályáján? És mi még?B. G.: A hang az alap. Egyszer megkérdeztem egy kolléganőmtől, hogy ő miért nem sztár, miközben járja a legnagyobb operaházakat, és nagyon-nagyon jól énekel. Azt mondta, neki klassz ez a legjobb házakban való „énekelgetés”, mert felmérte, hogy a sztársághoz fel kellene bérelnie egy marketingcéget, mindenhová plakátokat vinni, CD-t kiadni egy nagy lemezcégnél, vagyis belerakni az egészbe rengeteg pénzt. Neki nem éri meg.

B. P.: Olykor már azt mondanám, a marketing legalább olyan döntő, mint a hang. Az általános életszínvonal-emelkedésnek köszönhetően ma már többen tudják énekessé képezni magukat a világban, rengeteg a kiváló énekes a piacon, tehát döntő lehet, ki mikor kivel tud találkozni. A megjelenés is lényeges, az énekeseknek ma hollywoodi elvárásoknak kell megfelelniük. A nőket már vetkőztetik is. Jó tenor kevés van, nekik még megbocsátják az előnytelen külsőt.
A. Sch: A hang önmagában nem elég – intelligencia, kíváncsiság, pontosság, barátságosság kell… És egyéniség. Van, hogy valakinek nem a legszebb a hangja, de érdekes. Sokszor hallom, hogy egyeseket állítólag a kapcsolataik tettek sztárrá – lehet, de azért ennek is vannak határai. Azzal senki nem fog világkarriert csinálni, hogy csinos, és lefekszik a „fontos emberrel”. A fontos ember egyszer fellépteti, de ha az énekes nem jó, azzal önmagát is blamálja. Valamelyes előnyre szert lehet tenni jó külsővel, de a jó hangot, az érdekes személyiséget mindig megveszik.

Mit tett/tesz a karrierjéért, az éneklési lehetőségekért?

B. G.: Egy kis ésszel mindenki ráébred, hogy nem lesz sztár, ha nem tesz érte valamit. Amit nagyon-nagyon fontosnak és hiányosnak tartok, az a nyelvi képzés. Nemcsak operaénekeseknél, hanem mindenkinél. Meg kell tanulni három-négy nyelvet. Az angol a legfontosabb, az operairodalom szempontjából pedig a német, olasz, francia, orosz. Már a középiskolában minimum két, de inkább három nyelvet kellene megtanulni. A jó kiejtéshez meg különösen minél hamarabb el kell kezdeni a nyelvtanulást.
B. P.: Én nem sokat tettem… Sokszor kell előéneklésekre járni, és a fő európai nyelvek (de legalább az angol és német) ismerete ma már megkerülhetetlen.
Sz. Cs.: Annyit mindenképp megteszek, hogy megpróbálok egészségesen táplálkozni. Néha hiányzik egy-két pohár sör és a buli, de nekem rögeszmém, hogy aki színpadra áll, az nézzen ki jól. Erre oda kell figyelni. És lelkes vagyok, bejövök reggel, és egyedül gyakorolok, zongorával, hogy már úgy mehessek a korrepetícióra, hogy ne legyen kínszenvedés a velem való munka. Meg nyelvet tanulok, mert az nagyon fontos. Senki nem éreztette velem, hogy ciki, hogy nem beszélsz angolul, de ciki. Ma elképzelhetetlen, hogy valaki nyelvtudás nélkül labdába tudjon rúgni. És ha már az operaénekes tud németül meg angolul, akkor tudjon olaszul is.

Kell-e ügynök, menedzser?

B. G.: Mindenképpen kell. Egy operaház nem az énekessel tárgyal a szerepekről és a feltételekről. Az én ügynököm mindenütt képvisel, kivéve itthon, de lehet, hogy jobb lenne, ha a budapesti Operával is ő tárgyalna a feltételekről. Itthon a közalkalmazotti repertoárszínház szelleme uralkodik, nem lehet pontosan tudni előre, mikor van a próbaidőszak, kik a partnerek stb. Így egy szabadúszó, mint én, nem tud tervezni. Másrészről itt olyan szerződéseket kötnek az énekesekkel, hogy ha bejön egy Covent Garden-felkérés, az énekes következmények nélkül bármikor lemondhatja az itteni szereplést.
Sz. Cs.: Nagyon fontos, hogy legyen az embernek impresszáriója, de persze olyan, akire rábízhatja az anyagi létét.

Tanácsolná-e fiatal énekeseknek, hogy versenyekre járjanak?

B. G.: A versenyzés jó, akármennyire nem szereti is az ember. De leginkább a részvétel a fontos, a megmutatkozás, mert a zsűriben ott ülnek a rendezők, karmesterek, fontos szereposztók. A mi pályánkat emberek döntik el, nem stopperóra, az ítélet nagyon-nagyon szubjektív. Én szeretem is, hogy az egyik ember azt mondja, úristen, ez hallgathatatlan, a másik meg, hogy ez a legszebb hang a világon. Én csak azt nézem, hogy valaki azzal a hangjával, ami van, mit tud csinálni. Van, akit annyira idegesít egy hangszín, hogy feláll, és otthagyja az előadást. Egyik kollégám olyanokat tud mondani hangokra, hogy sírok a röhögéstől.
Sz. Cs.: Versenyre kijutni, meghallgatásra kimenni sokba kerül, de ha majd sikerül megerősödnöm financiálisan, akkor a nyakamba veszem a világot.

Meddig kell meghallgatásokra járni?

B. G.: Rengeteg előéneklésen voltam, jón és rosszon is. Ezután is kellene, de nem szeretnék. Énekeltem már kisebb-közepesebb-nagyobb szerepeket, ezekről mind van hangzó anyag, kép, ezek alapján már lehet döntést hozni.

Bárány Péter. Schiller Kata felvétele

A magyar énekes mindenképp menjen külföldre?B. G.: Nem feltétlenül. Reális itthon karriert csinálni. Van olyan énekes, aki egyszerűen nem érzi magát jól külföldön. Volt, aki kifejezetten azt mondta, olyan honvágya van, úgy jönne már haza minden este próba után, hogy ő egyszerűen belebetegszik abba, ha külföldön kell énekelnie. Nem lenézendő dolog, ha valaki itthon akar nagy karriert csinálni. Vidéken is van némi operajátszás.
B. P.: Nyugaton természetesebb a jövő-menő életmód, a magyar fejekben még nagyon elkülönül az itthon vagy máshol. Itthon pedig sokan csak azt látják, hogy milyen „jó dolga van” a külföldön éneklőnek, holott ebben rendkívül kemény munka és egy nehéz döntés van.
Sz. Cs.: Mindenképpen pozitívan hat a szakmai teljesítményre, ha az ember sokat mozog. Úgy éreztem, amikor hazajöttem a cardiffi versenyről, hogy sokkal több vagyok, mint amikor elmentem, pedig csak két hétig voltam távol. Amíg nincs családom, hajlandó vagyok elmenni tanulni egy-két évre egy nagy operaházhoz. De én Magyarországon szeretnék élni, nem tudok külföldön lenni évekig. Inkább bevállalom, hogy elmegyek hétfőn Kölnbe, és ott letudok egy egy hónapos próbaidőszakot.

Meddig kell tanulni? Itthon sokkal kevésbé tapasztalom a legszélesebb értelemben vett tanuló mentalitást.

B. P.: Holtig… A zenei képzésen kívül öt-tíz év a biztos színpadi rutin megszerzése. Szükség van a folyamatos éneklési kontrollra is. A tanulás lehetősége, az információ ma már házhoz jön, hacsak kifejezetten el nem zárkózik tőle az ember. Magyarországon viszont úgy tűnik, áll az idő. Nagyon lassan változnak a dolgok, és irtózatos az ellenállás a változással, az újjal szemben. Ez az ország zárvány Európa közepén, alapvetően befelé néző mentalitással, amely az európai és világtrendeket eleve gyanakvással vagy elutasítással fogadja, nyitottság, kíváncsiság nélkül. Sem az operajátszás, sem a közönség nemigen vesz tudomást arról, mi van máshol.
A. Sch.: Minden helyzetből, minden kollégától lehet és kell tanulni. Nemrég Cecilia Bartolival énekeltem – meg kell mondjam, amikor mellette énekel az ember, kezdőnek érzi magát. Azt hittem, én is profi énekes vagyok – de amit ez a nő felkészülésből mutatott, az hallatlan. Óriási ösztönzőerő. Nagyon sokat tanultam tőle, nagy hatást gyakorolt rám.

Van-e most is tanára?

B. G.: Folyamatosan járok a tanáromhoz, ha nem vagyunk egy helyen, telefonálunk, korrigál egy-két dolgot. Ha jön egy új szerep, egy új fázis, és érzem, hogy elbénázok benne két hangot, akkor azt kijavítja.
B. P.: Egy kiváló korrepetitor is csodákra képes, ha odafigyelnek rá. Szerintem mindig kell a külső fül.
A. Sch.: Igen, most is veszek énekórákat. Nem rendszeresen, de amikor egy új projekt jön, legyen az felvétel vagy új fellépés, azt végigkíséri a tanárom. Nem sokat mond, két-három megjegyzést tesz, de nagyon fontos a kontrolláló jelenléte. Nagy súlyt helyez a természetességre. Odafigyel, hogy semmit se erőltessek. Ne legyen nyomás a hangon – a hangot mindig a testtel kell indítani.
Sz. Cs.: Azon szerencsések közé tartozom, akik a mesterüknek mondhatták Sólyom-Nagy Sándort; ő emberként és művészként egyaránt példaértékű számomra. De egy életen át kell a kontroll. Nekem havonta-kéthetente volna szükségem tanári támogatásra; most Miller Lajos segít. Itt az Operaházban sok csodálatos korrepetitorral és karmesterrel dolgozom együtt. A mentoromnak mondhatom Kovalik Balázst is. Színészmesterséget tanított az opera szakon, konkrétan a szakmát a színpadon… Hihetetlenül szakmacentrikus életvitelt folytat, megtanított nagyon sok mindenre, neki is köszönhetem azt, hogy eljutottam idáig.

Az itthoni oktatásban mit tanítanak meg és mit nem?

B. G.: Valahogy mindenki megtanul énekelni, ki így, ki úgy. Én szerencsés voltam a Zeneakadémián, mert jó tanáraim voltak, mindenki adott valamit.
Sz. Cs.: Nehéz őszintén beszélni erről, mert tele vagyok indulatokkal. Nagyszerű emberekkel találkoztam a Zeneakadémián, ugyanakkor az akadémia az „életre készít fel”, a sok intrikával… Átgondolhattam, mennyire engedem magam tönkretenni egy rossz kritika vagy egy igazságtalan megjegyzés miatt. Egyébként az akadémián több szabad időt engednék. Ha csak arra gondolok, hogy úristen, nekem elsős koromban negyvenhat órám volt hetenként…

Mit csinál a testével, mit jelent a karbantartás?

B. G.: Próbálok egészséges lenni, vigyázni magamra, nem elhízni. A súlyt kordában tartani sokat számít. Fontosak az ízületek, mert az embernek sokat kell állnia, ide-oda vetődnie, térdre hullania… Én szerencsés voltam, mert Kovalik Balázsnál az opera szakon megtanultuk ezeket. Ha engedi a kosztüm, kérni kell térdvédőt. Gondolni kell a jövőre. Igyekszem sportolgatni, úszni, futni, de egyedül edzeni egy fitneszteremben, ennél unalmasabb dolgot nem tudok elképzelni. A vívás még várat magára, de már tervbe vettem. A Carmenben van egy késharc, és olyan dolgokat kell közben énekelni, hogy ihaj. Életemben először a Miskolci Fesztiválon énekeltem a Kékszakállút. Abszolút akrobatikus produkció volt – nyakamba vettem a kisfiút, Mester Viki az ölembe ugrott… el is szakítottam a vádlimat, pont az utolsó mondatomban. Én szeretem az efféle mozgalmasabb dolgokat, csak azt kell elérni, hogy ne sérüljek meg.
B. P.: Aki tesz valamit a testéért, jól teszi. Ma már komoly akciók mennek a színpadon, csúszás-mászás, futkározás, fejjel lefelé lógva éneklés… Ezt meg kell tanulni. Aki rendszeresen jár a fitneszklubba, tónusban tartja az izmait, nem fog annyit izzadni a színpadon, kevésbé fog kifulladni, jobban néz ki, és kevesebbet beteg… De a férfi énekes lusta állatfajta, inkább a nőkre jellemző, hogy törődnek magukkal.
A. Sch.: Régebben is sportolgattam egy kicsit, de nem rendszeresen. Tavaly óta futok. Ma öt kilométert futottam, tegnap hetet, ruganyos erdei talajon – annyira jót tesz! A futás gyönyörű – egyszerűen érezni a testet. Biciklizem is, változatosságképpen. Ez a stressz legyőzésében is segít. Az utóbbi időben nagyon sokat utaztam, dolgoztam – de élveztem, és nem fárasztott. Megdolgoztatott, de a testem most sokkal ellenállóbb.
Sz. Cs.: Nagyon nehéz egészségesnek maradni, az ember könnyen elkaphat mindenfélét, s ha lemond egy fölkérést, bármilyen korrekt módon, kicsi a valószínűsége, hogy visszahívják. Este hat után nem eszem semmit, ami nagyon nehéz, ha előadásom van. Futópadon rendszeresen mozgok. Ez a szakma hihetetlenül mozgásos, ráadásul ezt úgy kell csinálni, mintha az ember a kisujjából rázná ki a teljesítményt, mert ha meglátszik a verejtékcsepp az arcomon, az már nem olyan vonzó… Addig szép egy magas c, amíg egy tenor szabadon, mosolyogva énekli. Amikor már vörösödik a feje, nem annyira tetszetős. És ezt a pályát nemcsak torokkal, hanem főleg térddel, lábbal kell bírni. Rengeteget kell rohanni, esni a színpadon.

Andreas Scholl. Rácz Judit felvétele

Hogyan befolyásolja a család az énekesi pályát?B. G.: Bryn Terfel már megengedheti magának, hogy lemondja a Covent Gardent, mert a kisfia eltörte a kezét. Mi még többet kockáztatunk egy ilyen lemondással. Én igyekszem megoldani, hogy a családom is jöjjön velem, ahova dolgozni megyek. Próbáltam a nélkülük meg a velük létet, és velük sokkal jobb volt.

B. P.: A gyerek egy alapdilemma, mert a mozgásteret óhatatlanul behatárolja. Ha az embernek családja van, jobb egy fix szerződés, ami mellett még lehet máshol is dolgozni. De habitusa válogatja, van, aki tudja és szereti magával vinni mindenhova a családját. Énekesi szempontból szerintem minden nőnek csak használ a szülés, érik tőle a hang. Az értékrend is átalakul, és ad egy érettséget, stabilitást az embernek.
A. Sch.: Kevesen értik meg, mennyire fontos az érzelmi biztonság. Én is túl gyakran tettem meg, hogy az érzelmi stressz ellenére mégis tovább énekeltem. És amikor az ember felmegy a színpadra, megkívánják, hogy legyen mindig százszázalékos, mintha mindig mindenki az lenne… Három éve meghalt az édesapám, akkor volt egy mélypontom, nem volt kedvem énekelni, nem okozott örömet, elfáradtam hamar. Az elmúlt két évben azonban visszanyertem az erőmet. A jó testi kondíció mellett a személyes, családi környezetem is jó, a volt feleségemmel jó a kapcsolatom, gyakran vagyok együtt a lányommal. Mindez egyértelműen kihat a hangra, az énekesi teljesítményre. Persze úgy is lehet élni, hogy minden csak a zene körül forog, de akkor szerintem hiányzik az anyag – hiszen az ének is az életből táplálkozik. Csalódásokból, találkozásokból, örömökből. Ha csak a zenével foglalkozik az ember, előbb-utóbb elfogy a belső táplálék.
Sz. Cs.: A családnak nehéz, és nekem is. Szinte ajándék az élettől, amikor hazamehetek a szüleimhez két-három havonta, egy-másfél napra. Szeretnék egyszer a világ egyik legjobb baritonja lenni, de biztos családi háttérrel, feleséggel, gyerekekkel.

Mit tesz a lelki, szellemi, szakmai önfejlesztésért?

B. G.: Minden adva van ahhoz, hogy a világ összes információját magába szívja az ember. Mindig keresem a jó technikát. Kollégákra is rá szoktam szállni – ha hallom, hogy valamit nagyon jól csinál, megkérdezem, hogyan csinálja. Nyesztyerenko kurzusa is nagyon jó volt. És természetes, hogy hallgatom a nagy elődöket, próbálok tőlük tanulni. Az önfejlesztéshez több operát is kellene néznem, főleg élőben. Minden produkcióban van valami olyan új dolog, ami korábban nem volt. Az ember változik, fejlődik, újabb és újabb dolgok jönnek elő, mindig van mit tanulni. Nagyon-nagyon szeretnék több barokkot énekelni. Gregor mondta nekem, hogy minden másnap előhúz egy Bach-áriát, és azzal gyógyítja a hangszalagokat. Azt mondja az idősebb generáció, hogy amíg a barokk és Mozart még megszólal valakinek a torkában, addig nincs probléma.
B. P.: Az alkatnak megfelelő mennyiségű gyakorlás szükséges, meg el kell menni a koncertekre és meghallgatni a konkurenciát, leszűrni a tanulságokat. Gyakran hallgatni a kedvenceinket és pofátlanul utánozni őket, amíg saját ötletünk nem támad. Ezt persze majd visszakapjuk kritikákban… amelyeket viszont cserébe nem olvasunk el, mert azok inkább leépítenek, itt pedig önfejlesztésről volna szó…
Sz. Cs.: Mindenféleképpen tájékozottnak kell lenni. Nekem most leginkább arra volna szükségem, hogy tudjam, a korosztályom merre, hogyan mozog. A Mezzo kedvéért van tévém, de nincs időm nézni. Fantasztikus DVD-CD-gyűjteményem van otthon, mániás gyűjtő vagyok, de csak eredetit vagyok hajlandó vásárolni. Nem hallgatok másolatot, nem töltök le felvételt. Meg kell adni a tiszteletet, úgy érzem. Egy lemásolt felvétel nem szól ugyanúgy, bárki bármit mond. Ma kevesebb időm van zenét hallgatni, mint zeneakadémistaként, ha készülök valamire, azt meghallgatom egyszer, aztán elrakom. De nem is elsősorban a baritonokat hallgatom. Szeretem a konzervatív, szép előadásokat, de nagyon szeretem például az itteni Elektrát is. Kovalik Mozart-maratonja hihetetlenül izgalmas, nagyon nagy feladat volt. Az Anyegin minden, csak nem konzervatív, viszont gyönyörű. Bayreuthban is láttam izgalmas dolgokat, meg szörnyűeket is.

Mekkora a kínálat/túlkínálat a hangfajában?

B. G.: Ma már mindenből nagy kínálat van. A legjobbnak lenni, az a teendő.
B. P.: A kontratenor szűk terület, és van elég kiváló énekes, hogy lefedje a repertoárt. Sokan divatból is megpróbálkoznak vele, de kellő adottság híján nem lehet fennmaradni. Akinek ráadásul igazi színpadi jelenléte is van, az viszont ritka.
A. Sch.: A kontratenor némiképp divat is lett. Talán azért is, mert ez a hangfaj megtöri a konvenciót, és az felszabadító. Kicsit önkeresés – sok fiatalember a személyiségét találja meg a magas hangon való éneklésben. Ezzel kapcsolatban azért van némi fenntartásom, mert a személyiséget meg lehet találni a magas hangban, de ez még nem minőség.

Szegedi Csaba. Schiller Kata felvétele

Ön kihez méri magát? Ma már a közönség a legnagyobb sztárokat hallja felvételről – nehéz ezzel versenyezni?B. G.: Ez nem stresszel annyira. Egyrészt jó, hogy minden fel van véve, de másrészt mindenkinek élőben kellene hallgatni az énekes produkciókat. Ha becsúszik valami hiba, az még emel is az egészen.
B. P.: A hasonlítás lehet nyomasztó, de ezzel együtt kell élni. A hangfelvétel viszont ösztönző is – ha egy megfelelő szerepben az ember megteszi a tőle telhetőt, akkor nem gyötrődik, amiért a világsztár sokkal jobban csinálja – lehet tőle tanulni. Mindig az a nyomasztó, ha saját képességeinkhez mérten nem vagyunk elég jók. A közönségnek általában tiszta a füle, legalábbis amíg nem olvas kritikát, illetve nem világsztárral találkozik. E kettő ugyanis rendesen aláássa ítélőképességünket…
Sz. Cs.: Az jó, hogy bárkit meg lehet már hallgatni felvételről. Mérjenek máshoz, nem baj, engem ez nem zavar.

Milyen hosszú a karrier?

B. P.: Ha az ember ésszel dolgozik, hatvanig nagy valószínűséggel énekelhet. Jól kell gazdálkodni a tudással meg az erővel. A magas hangok sérülékenyebbek, a mély hangok inkább érlelődnek. De van olyan szoprán, aki hetven fölött gyönyörűen énekelt Wagner-szerepet.
A. Sch.: Remélem, még hosszú. James Bowman lassan hetven, és még énekelget. Ha jól kezelem a hangomat, én is eljuthatok odáig.

Az ön számára ki az elsődleges igazodási pont, a rendező vagy a karmester?

B. G.: Szeretném, ha a karmester lenne. Régen karmesteruralom volt, aztán rendezőuralom, most meg attól függ, kinek van nagyobb neve. Engem nagyon rosszul érintenek az ilyen konfliktusok, szeretek mindenkivel jó viszonyban lenni. Végül is én vagyok az, aki vagy megcsinálja, vagy nem. A nemet mondás nagy kérdés. Ha nem értek egyet egy rendezővel, attól még lehet az ötlete briliáns. Én sokáig nem tudtam, mire jó a rendező, aztán láttam olyan rendezéseket, ahol csoda született a rendező által.
B. P.: Ma leginkább a rendező mondja meg, mi történjen. Arra is van példa, hogy két próba után szerződést bontanak, mert nem értik meg egymást, de azért ez ritka – mindenkinek érdeke a jó hangulatú munka. A színpadon először úgyis a rendező lát; vele kell zöld ágra vergődni, zenei szempontból is. Ehhez persze az kell, hogy a rendező elképzelései ne ellenkezzenek a zene lényegével, vagy legalább indokolhatóan legyen más. Ha ez összhangba kerül, azt hiszem, a karmesterrel is megértik egymást; az már nagyon rossz, ha az előadónak lavíroznia kell a két vezető között…
Sz. Cs.: A szerencsések közé tartozom, eddig sosem kellett döntenem. Az én dolgom az, hogy mind a kettő elvárásának eleget tegyek, és én is jól érezzem magam. Ma a színpadon fekvőtámaszozni meg bukfencezni kell – a legelképzelhetetlenebb helyzetekben kell úgy énekelni, mintha az lenne a legtermészetesebb…

Mennyire szeret kortársat énekelni?

B. G.: Szeretek. Ha nem hangellenes tevékenység, akkor szívesen… Kortárs darabok bemutatása fontos, csak a közönség nem mindig tudja befogadni meg értékelni, mert nem ment végig azon a belső zenei fejlődésen, ami ehhez kell, talán az iskola, a neveltetés miatt, nem tudom. Én is azt várom a kortárs zenétől, hogy valami olyat mutasson, ami az én romantikán és klasszikán nevelkedett fejemnek és lelkemnek is tetszik. Amikor Tippett Child of our Time-ját meghallgattam, azt gondoltam, ezt képtelen leszek megtanulni. És aztán lassan megnyílt az egész. A Kékszakállút sem értettem azonnal, ma meg már átölelem, olyan csodálatos.
B. P.: Az én hangfajomat a kortárs művek többnyire a legkevésbé szimpatikus, illetve a hisztérikus szereplő számára veszik igénybe… Bevallom, tökéletes zsákutcának tartom a mai zenét (persze tisztelet a kivételnek!); a végletekig cizellált dodekafónia lemond a dallam és többnyire a ritmus kínálta lehetőségekről is, s milyen eszköz marad karakterábrázolásra ezután? De szívesen veszek részt bármilyen modern (színpadi) produkcióban, mert mindig kihívás olyasvalamit létrehozni, ami addig nem volt.
A. Sch.: Nekem is írnak zenét, de az mindig így megy: mekkora is az ambitus? Aha, az a legmagasabb, az meg a legmélyebb hangom – és a darab mindig a szélső értékek táján mozog… Händel ezt természetesen sose csinálta. Nem hangfajra írt, hanem egy adott énekesre, akiről pontosan tudta, mik az erősségei, és azokat emelte ki. Azt kérdezte, mi az a régió, amelyben az az énekes kifejezően és nem csak techinkával tud énekelni. Nem könnyű dolgokat, de énekelhető, énekesnek való dolgokat írt.

Mit tanácsolna a fiatalabbaknak a pályájuk menedzseléséhez?

B. P.: Minden lehetőséget meg kell ragadni. Fiatalon sok versenyre kell járni, még ha sok esetben bunda is az egész, és rém kiábrándító lehet, de mindig ott van az esély a fiatal énekes számára. Nem a díj a lényeg, hanem hogy lássák-hallják. Másik fontos dolog, hogy az ember tisztában legyen a saját hangi adottságaival, neki való dolgokat vállaljon el, ne próbáljon meg előreszaladni, még ha kockázatos is visszautasítani valamit.
A. Sch.: Ha egy fél évig nem megy jól valakinek, azt hiszi, összedől a világ – de aztán mégis minden megy tovább, hullámhegyeken és hullámvölgyeken keresztül. Ilyen szempontból nem irigylem a tanítványaimat: az internet korában bárki bírálhatja az embert, és az azonnal mindenhova eljut. Azelőtt egy-egy sikerületlenebb koncert feledésbe merülhetett, ma mindenütt tudnak róla, és bármikor lehívható… Ugyanakkor az egyik nagy példaképem, James Bowman és a tanárom is azt mondták, kudarc mindenkivel előfordul, miért gondolom én, hogy csakis sikerről sikerre lépegetek mindig. Egy másik dolog, hogy amikor hozzáfogok egy darabhoz, kialakítok egy elképzelést róla. Felteszem magamnak az alapkérdéseket: Miről is szól a darab? Ki vagyok én? Kinek éneklek, a közönségnek, magamnak, valakinek, aki máshol van, vagy Istennek, vagy egy monológról van szó? Hova irányuljon az energiám? Milyen a retorika, mit kínál a költő, a szövegíró? Mit kínál a zeneszerző? Azt mondanám, ez kilencven százalékban házi feladat, nem művészet. A maradék tíz százalék a saját gondolat. Nem szabad rögtön énekelni, hanem meg kell érteni a darabot. A hangunkért egyedül mi magunk vagyunk felelősek. Az embereket nem érdekli a hang, amikor már tönkrement. Amíg lehet, mindenki profitálni akar az énekesből, még a barátok is arra biztatnak, csináld meg, fantasztikus szerep! Csakhogy ők nem fognak nekem nyugdíjat fizetni, ha tönkremegy a hangom. Legalább öt nagyon jó koncertet kell adni ahhoz, hogy elfelejtődjön a rossz – ilyen a pszichológia.
Sz. Cs.: Nagyon nehéz okosnak lenni ezen a pályán – nemet mondani, amikor hihetetlen kecsegtető gázsit, kollégákat, helyszínt ajánlanak… De fontos, hogy így ismerjenek meg engem a koncertszervezők, hogy ha a Csaba egyszer azt mondja, hogy igen, akkor nem mondja le egy héttel később, mert bejött egy CD-felvétel. Nincs ital, drog, nők, az énekes ne legyen másnapos, de fáradt se, mert senkit nem érdekel, hogy miért az. Közhelynek hangzik, de ez működik: tanulni kell, nagyon-nagyon sokat gyakorolni. És kell egy egészséges elhivatottság.

Az interjúkat Rácz Judit készítette

Facebook Comments