…a megszokottnál is feketébb Alföldi Róbert Tragédia-rendezése.

Madách istene önmagát minősíti szenttehénnek, azzal, hogy kimondja: „csak hódolat illet meg, nem bírálat.” Ha Lucifer e hozzáállást kritikával illeti, csupán azt teszi, amit a mindenkori kritikus: önállóan viszonyul az őt körülvevő valósághoz, míg az angyalok nyája bizony birkamód viselkedik, mert a feltétel nélküli elfogadás aligha válik a mégannyira igenelt teremtés hasznára. Tehén és birka profán metaforái bizony ideillenek. Mert a bírálatot likvidáló hozsanna sosem képes fenntartani egy világot: a feltétel nélkül imádott művek holtak.

A gondolat, hogy a hatalom felé lehetetlen kritikát megfogalmazni, mert az rögtön a szabadgondolkodó állásába kerülhet, hogy egzisztenciális kérdéssé válik az őszinteség, ma nagyon igaz: talán ezért a megszokottnál is feketébb Alföldi Róbert Tragédia-rendezése (joggal). Ugyanakkor a kritikus nem foglalkozhat a Nemzetire vicsorgó tömeggel, mely a Tragédia történelmi színeinek tanulsága szerint akár Kierkegaard nyájként viselkedő tömege, vagy a Kazamaták csőcseléke, eltiporja az önálló hangokat. Hazánk egyik legjobb színháza a mostani Nemzeti, de e minőség feltétele, hogy ne hagyjuk szenttehénné válni: így a kritikusnak ki kell maradnia hatalom és színház dialógusából, mert egy koncepciózus rendezést megillet a végiggondolt műbírálat, és nem elégedhetünk meg a politikai ideológiák mentén „védő” avagy „támadó” bírálattal, mintha tárgyalóteremben volnánk.
Madách remekművét kritika nem érheti, és alap, hogy a mindenkori Nemzeti Színháznak be kell mutatnia. Ez nemzeti axióma: nincsenek miértek, csak hagyomány van. Alföldit nem érheti gáncs ez ügyben, színre vitte remek Bánk bánját, bemutatta a János Vitézt és most a Tragédiát. Igaz, ez utóbbit nyilván nem véletlenül látni ritkán nagyszínpadon. Madách az alternatív megoldások darabját írta meg: művét könnyedén adaptálta színpadra a Budapest Bábszínház, nemrég jókedvvel dekonstruálta Dömötör András (E.T.), és legújabb darabjában szellemesen parafrazeálta Garaczi László. De nagyszínpadra kívánkozik-e akár erősen meghúzva is az eredeti Tragédia, vagy a játszási hagyománynak hódolunk be, amikor egyből odaképzeljük?

 

Szatory Dávid, Tenki Réka és László Zsolt / Schiller Kata felvétele

Alföldi, aki alapvetően kortárs szemléletű rendező, Madáchot is a reális jelenben keresi történelmi tablók és kosztümös múltábrázolás helyett. Egyiptomban éppúgy modern kütyük (autók, fegyverek) veszik körül a szereplőket, mint Kepler századában (számítógép), hisz az emberiség nem változik, épp erről szól a Tragédia. Csakhogy míg meglepő lehet, hogy koronként nem változik az ember, ha eleve egyetlen korszakban vagyunk, kicsit önismétlésként hat megnézni, miképpen vagyunk egyformák a jelen különböző földrajzi pontjain. Ezzel mintha a varázslat veszne ki a darabból: nincs szükség időutazásra, helyszínek között utazunk csupán. A sátán ezúttal nem sciencefictiont – perspektívátlan jövőt, antiutópisztikus víziót mutat az első emberpárnak, csak azt, hogy mi van most, amit ugye nélküle is lehetne éppen látni… Vagyis ez a metafizikus szál mintha nem volna kellőképp végiggondolva.

A vetítések, melyek olykor egyes színekben megjelennek, szintén nem a természetfölöttit ábrázolják. A technika inkább ésszerű magyarázat arra, ami látszatra mágia. Lucifer pedig nem a gondolat szárnyán, hanem egy hétköznapi, noha drága autóval közlekedik. A vetítésekre visszatérve, azok néha puszta illusztrációk, mint a római színben; máskor, mint Angliában, az egész jelenet megduplázódik a kivetítőn, de bizonytalan, miért éppen az a szín válik virtuálissá. Ezen kívül az egységesen jelenbe transzponált szkeccsek mintha növelnék a mű amúgy is adódó monotóniáját, ugyanakkor – tudom, tudom, minden baj – mintha valamifajta formai egység hiányozna: az ötletek effektszerűen törnek elő a semmiből, nem gazdaságosan következnek az előzőekből, ám eklektikusan parádéznak. Újabb és újabb kellékek: nézőtérbejátszás, tolókocsik, vetítők kerülnek elő, bár kétségtelenül szép, ahogyan aztán nem tűnnek el, ott maradnak a színpadon. Minden szín megtartja emlékezetében a korábbiakat, hogy az utazás végére ott maradjunk egy halom kacat közt: a varázslat, ha ugyan volt, nem foszlik szét, bizonyítékok halma hever előttünk, hogy igenis végigjártuk az utat. És akadnak még szép megoldások, mint például a több színben is visszhangzó jajkiáltás, ami borzongást kelt az önfeledten mulató népben, de istenhez már csak muzsikaként hallatszik el… Stohl András virtuóz humorú eszkimójelenete… Tenki Réka Évájának mókusszerű mozdulatai… És László Zsolt…
Végül szép az is, amikor Lucifer szomorú szavait halljuk: „És e sugár, a remény” majd elsötétül a szín. Ezúttal a teljes reménytelenség ellenére is működő életösztön mintha nem elégedne meg a sovány vigasszal, bátorítással: „küzdj, és bízva-bízzál”. Ádám és Éva mintha nem hinné, hogy mindössze ennyi útmutatást kaptak: tanácstalanul néznek hol egymásra, hol felfelé, mintha még várnának valami hosszabban kifejtett tanításra. Mikor több szó nem esik, zavartan felállnak. Láthatóan nem értik, miben vagy miképpen kellene bízniuk. Tarr Béla nemrég bemutatott, utolsónak kikiáltott filmjében az úr hat nap alatt visszavonja a teremtést – a Tragédiában pedig a megszokottnál is sötétebb tónusban szólal meg a teremtés kritikája.
Csakhogy e kiábrándultság és szomorúság mintha érezhető volna a kissé végiggondolatlan rendezésen is, noha Alföldi számára a Tragédia minden, csak nem szenttehén. De az ő „nemzeti” darabja a sokkal társadalmibb és pragmatikusabb Bánk bán. Alföldi okos rendező, aki a Tragédiában megtalálja a mára vonatkoztatható szólamokat, a tömeglélektant; és a zsigerit, az érzékiséget. Egyvalamit nem talál: metafizikát. A Tragédia a Nemzetiben két lábbal jár a földön.

Madách Imre: Az ember tragédiája
Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Daróczi Sándor. Zene: Szemenyei János. Koreográfia: Gergye Krisztián. Dramaturg: Vörös Róbert. Rendezőasszisztens: Kolics Ágota, Tüű Zsófia. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Blaskó Péter, Szatory Dávid, Tenki Réka m.v., László Zsolt, Bánfalvi Eszter, Ducsai Ábel, Előd Álmos, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Földi Ádám, Gáspár Kata, Gerlits Réka, László Attila, Makranczi Zalán, Mátyássy Bence, Mészáros Piroska, Radnay Csilla, Stohl András, Váncsa Gábor e.h.Nemzeti Színház, 2011. május 6.

Facebook Comments