…hiába várjuk a TÁP Színháztól megszokott fricskát…

Mészáros Béla és Herczeg Adrienn / Schiller Kata felvétele

Európa közepe forgalmas történelmi hadszíntér, nagy eszmék átjáróháza és kísérleti laboratóriuma, ahol a gyorsan átrendeződő viszonyok, rendszerek, egymást váltó társadalmi berendezkedések ellentmondásai közepette könnyedén meghasad a rákényszerített szerepeiben saját magával birokra kélő egyén tudata. A TÁP Színház előadása ennyiben megidézi ugyan a londoni Piccadilly Circus csomópontjának forgalmát, de helyszíne nem körtér, hanem a mindenkori individuum társadalom ellen vívott kétségbeesett és kilátástalan harcának cirkuszi porondja, amelynek káoszában sem a lázadás, sem a megalkuvás nem teremt rendet és biztonságot, mert a megtagadott vagy elfogadott szabályok által kijelölt keret pillanatról pillanatra változik.
A Piccadilly Bárban játszódó lírai történet Bertolt Brecht korai, Magyarországon alig játszott, Dobszó az éjszakában című drámájának feldolgozása. Főszereplője a világháborús hadifogságból szabaduló Andreas Kragler, akinek kálváriája akkor kezdődik csak igazán, amikor végre hazaér. Forrongó, átalakulóban lévő társadalomban találja magát, ahol csak egy dolog tűnik megmásíthatatlannak: hogy neki már nincs helye benne. Csalfa, megtört menyasszonyával, a konok, számító szülőkkel, az újdonsült vőlegény-ficsúrral és saját magával küzd, egyre reménytelenebbül csapongva lehetséges társadalmi szerepei között: hol gyermekien tiszta szerelmes, hol vadállati, traumatikus veterán, hol elgyötört, szánalmas kisember. De bármelyik legyen is éppen, a társadalommal, mely ezekbe a szerepekbe kényszeríti, kivétel nélkül mindig szemben találja magát.
Ezt a tematikát hangsúlyozza az előadás kétpólusú térszerkezete, feszesre koreografált, ellenpontokra épülő mozgásvilága, finomra hangolt viszonyrendszere, kapcsolatokra koncentráló eszköztelensége. A nézők arénaszerű elrendezésben fogják közre a szereplők pszichikai asszóinak színhelyéül szolgáló hosszúkás játékteret, amelynek hosszanti végeit néhány lépcsőfokon megközelíthető bárpult, illetve pódium képezi. A végpontok között mágneses erőtér működik, amelyben az egyén folyamatosan harci állásba kényszerül: akár nekirohanna, akár kezet nyújtva eggyé válna pillanatnyi ellenfelével, azonnal a szemközti póluson találja magát. A vonzások és taszítások dinamikája szervezi a szereplők alakzatainak pulzáló koreográfiáját, amit a költői szöveggel vívott intenzív, dobpergésszerű szócsaták és rövid monológok hangszerelnek. A kerettörténet két konferansziéjának sugalmazása szerint az erőteret a lelátó közönségének érdeklődése, a kabaréjárók hallgatólagos beleegyezése működteti. Ugyanakkor az előadás hangoltságára jellemzően az egyes asszók között fellépő, szórakoztató magánszámokat produkáló két bohóc (Andrássy Máté és Dankó István) lassanként maga is beleolvad a játékba, a drámaian feszült történetből kilógó szatirikus humor szála elhal, a lokál vendégei pedig végképp kalauz nélkül maradnak a káoszban, miután a két komédiás utolsó burleszkjét vörös függönyszárnyak söprik el szimbolikusan.

Mészáros Béla feszült, vibráló, szánalmat és félelmet keltő Kraglerjének legnagyobb tragédiája, hogy szerelmét, jogát, igazságát keresve maga válik azzá, ami elől menekülne. A négyéves háborút feledné, de nem elég, hogy odahaza nyugalom helyett munkásforradalom, hű menyasszony, szerető család, meleg étel és puha ágy helyett pedig halálában reménykedő emberek várják, még azzal is szembe kell néznie, hogy a borzalmak nyomorította katona immár önnön integráns részeként, belülről kísérti, és kíséri mindenhová. Éppen a törékeny, önmarcangoló, kiszolgáltatott Annával szembeni durvasága, a jogos jussát követelő, csalódott, eszét vesztett szerelmes őrjöngése teszi világossá, hogy a trauma nem feledhető, és hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen volt. Pedig Sipos Vera Annája méltó párja ennek az önmagán belül is kettészakadó hősnek, akinek legnagyobb ellenfele valójában nem a társadalom, hanem – ellentmondásos, rákényszerített szerepeiben – önnönmaga. Anna személyisége árnyalt és sokrétű: nemcsak szüleinek és a történelemnek, de saját vágyainak, lelkiismeretének igáját is nyögi. Egész lénye szűnni nem akaró szorongás, ide-oda sodródás, kiegyenesedésre-ellenállásra tett kísérletek és görcsös összegörnyedések egymásutánja. Karakterének súlya éppen abból a mélységből adódik, ahogyan átéli, és félelmeiben-tépelődésében kifejezi a körülötte tomboló káoszt és abszurditást. Hajduk Károly kétdimenziós, szikár, számító, amorális apafigurája egy pillanatra sem próbálja megérteni hisztérikus, érzékeny lányát, akinek kiházasítását egy szimpla üzlet megkövetelte gyakorlatiassággal szervezi meg. Felesége és leendő veje mintha bábok lennének a szolgálatában, tapintható önálló akarat nélkül – utóbbit a kölcsönös szexuális vágyon kívül semmilyen érzékelhető szál nem köti Annához. Hozzájuk képest valósággal szentimentálisnak tűnik a családi jelenethez asszisztáló pincér (Andrássy Máté), és a Kragler nyomába eredő, szánalomból szerelemre ébredt prostituált (Gergely Katalin). Annát nem is az új vőlegényéhez fűződő érzelmek tartják vissza attól, hogy kiszolgáltassa magát egykori szerelme ambivalens, meggyötört kísértetének, hanem a méhében hordott, káoszban fogant gyermek. Kragler beleveti magát az éjszakába, iszik, táncol, énekel, miközben jobb híján szép lassan belesodródik a hontalanok-kiszorultak bukásra ítélt forradalmába. Hogy az utolsó pillanatban Anna rátalál, és kézen fogva hátat fordítanak az őrületnek, szívszorítóan abszurd kivonulás, lelépés a porondról. Ágról szakadt szerelmespár álldogál a világ nem létező Ararát-hegyének csúcsán, a pódium hátsó falánál, amelyre krétával rajzol otthont magának addig is, míg elvonul az ár.
Kovács Lehel első, üres térrel operáló, zeneien komponált, eszköztelenségében gazdag, lírai rendezésében hiába várjuk a TÁP Színháztól megszokott fricskát, a „rossz színház” egyik vagy másik ismertetőjegyének tematizálását. Legfeljebb a kritikusnak akad némi nehézsége, ha a színlapból, az előadás honlapjából vagy a meglehetősen enigmatikus címből indul ki. Ezekben ugyanis semmiféle utalás nem történik Brechtre, verséért viszont „külön köszönet” jár Howard W. Campbell, Jr.-nak. Utóbbi Kurt Vonnegut Éj anyánk című regényének főhőse, aki amerikai származású németként mély elkötelezettséggel a legnevesebb nácik közé küzdi magát, miközben mindvégig megmarad amerikai ügynöknek. A szerepeitől szabadulni képtelen Campbell tudathasadásos állapota valahogy a háború végeztével sem akar múlni, és hiába mentené fel a jeruzsálemi bíróság, végül is az öngyilkosság mellett dönt – nyugtalanító és keserű ellentétben az előadásban idézett versének Noéjával, aki szerelmével együtt az Ararát-hegyen vészeli át a történelem úthengerének pusztításait.

Piccadilly Cirkusz (TÁP Színház)
Jelmez: Zelenka Nóra. Hang, fény: Gothár Márton. Dramaturg, zene: Balla István. A rendező munkatársa: Gerlóczi Judit. Rendezte: Kovács Lehel.
Szereplők: Mészáros Béla, Sipos Vera, Hajduk Károly, Herczeg Adrienn, Kovács Ádám, Tabeira Iván, Andrássy Máté, Váradi Gábor, Dankó István, Gergely Katalin.

Szikra Cool Tour House, 2011. május 18.

Facebook Comments