Hiszen megannyi engedelmeskedő szolgában sokszorozódik a zsarnok képe.

Közismert a salamoni módszer annak eldöntésére, hogy két asszony közül, akik mindketten magukénak vallják ugyanazt a csecsemőt, melyik lehet az édesanya: ki kell adni a parancsot, hogy hasítsák ketté a kisbabát és osszák el „igazságosan.” Így az az asszony, akinek valóban fontos a gyermek, inkább át fogja őt engedni a másiknak. Nemrég Ranschburg Jenő idézte ezt a legendát kiváló utolsó cikkében, a hatalom mámoráról szólván. És még hozzátette: „Engem azonban már gyerekkoromban is az foglalkoztatott: vajon a szolga lesújtott volna az ártatlan csecsemőre, ha a király valóban azt akarja?” A Caligula helytartójában nem Salamon Palesztina uralkodója, viszont a római helytartó dilemmája éppen ez: az értelmetlen parancs teljesítése végső soron nem pont az alattvalót teszi-e felelőssé a diktátor tettéért? „Hát megérjük mi nektek, hogy miattunk tigrist neveltek magatok fölé?” – kérdezi a darabbeli főrabbi, s ma a drámának nyilván ez a tigrises vitaszólama rezonál leginkább a nézőben.

Ha már tigris, fontos, hogy a Székely János-műben gyakran emlegetnek egy másik állatot is, a tapírt, noha Caligula idejében még fel sem fedezték Amerikát. Sebaj, a darab ugyanis nem történelmi dráma, így bátran szerepelhetnek benne ókori palesztin uralkodók és tapírok egyaránt. Világos, hogy a hetvenes évek Romániájában íródott művet ma a tigrisproblematika miatt vesszük elő, nemrég Bagó Bertalan Kecskeméten, most pedig Szikszai Rémusz Zsámbékon, de ami még közös e két rendezésben, az az, hogy mindketten felfigyeltek a tapírjelenségre is. Ami a szövegben a tapír, az a színpadon képileg és zeneileg jelenik meg. Persze nagyon egyszerű dologra gondolok: arra, hogy a Caligula időn kívül játszódik, és ahogyan a drámában tapírok röpködnek római helytartók szájából, úgy zeng Zsámbékon Tom Waits mint antik katonazene, és a díszletet képező szobrok (Varga Járó Ilonka, Szikszai Rémusz) sem történelmi korok szerint orientálják a nézőt. A történész szemszögéből nézve ez anakronizmus volna, színházilag viszont helyes irány. Mert így szerencsére nem két történelmi személy, hanem két nézet és drámai hős birkózik egymással az örök Fehérházban.

Nagypál Gábor / Koncz Zsuzsa felvétele

E két nézet pedig nem más, mint Ranchburg Jenő gyerekkori dilemmája a következőképpen átfogalmazva: a közélet befolyásolja az életünket, vagy mi a közéletet? Ez volna tehát az igenis drámai, nem pedig könyvdrámai konfliktus: Caligula elrendelte, hogy szobrát, arcmását vigyék be a jeruzsálemi templomba, noha a zsidó vallás tiltja az emberábrázolást – engedelmeskedjen-e a helytartó a parancsnak? Akció és párbaj csak szavakkal, akár ha Rosencrantz és Guildernstern játszana fejbenteniszt, ahol ugye csak kérdéseket szabadott feltenni. Ezt a vitát is pontra játsszák, mint amazt, csak itt a pont nem kettejük, hanem milliók életét jelenti. (Milyen kár, hogy a vita mint forma kezd eltűnni a modern drámából. Csak egyetlen példára, Bodó Viktor ReHabjának egy végül annyiban maradt kísérletére emlékszem, Juhász Kristóf és Pálfalusi Zsolt, lévén improvizatív, egyenetlen, de ígéretes szópárbajára. Mert a vita talán éppen az, amit most mi, magyarok nem tudunk. A másikra, a miénktől különböző véleményre odafigyelni, megérteni, hogy mit mond a másik, egyáltalán szóba állni. Kicsiben a POSZT-on, nagyban a Parlamentben.) A Caligula hősei ezzel szemben virtuóz vitázók. A nálunknál tökéletesebbek vitájának lehetünk tanúi, higgadt, sosem személyeskedő, nem önmaguk, hanem az ügy érdekét szem előtt tartó nagy koponyák beszélgetésének. Megleshetünk egy utópisztikus elitet egy antiutópisztikus világ kellős közepén. Ahol a helytartó cigarettával kínálja ellenfelét, a főrabbit. S akivel végül együtt szívnak, az „oszd meg a cigid, és uralkodj” elve szerint. Úgy figyeljük őket, mint egy meccset, izgatottan és értékelve a szebb megmozdulásokat. Léteznek nagy viták, amiket öröm követni, pár példa: Settembrini és Naphta, Alceste és Philinte vagy Danton és Robespierre. Utóbbi kettő ráadásul Moliere és Przybyszewska, nem kell tehát bizonygatni, hogy a vita: színház, ahogyan e zsámbéki este is.

Legfontosabbnak az eddigieket tartom, de még muszáj azt is hozzátennem, hogy mivel egy intellektuális vitadrámához is társul érzéki látvány, a néző néha úgy érzi, szeretné a színészek arcát közelről figyelni, hogy a tüzes vitának részese lehessen. Akár a frontális ültetés és a távolság az oka, akár a látvány egyszerűsége, ami a színészekre összpontosítja a figyelmet vagy talán más, de előfordul, hogy távolban ágáló, beszélő fejeknek látszódnak azok, akiknek úgy tetszik, közelről minden szaván csüngenénk. A tér más szempontból pedig izgalmas (bár nem biztos, hogy megéri ennyiszer átrendezni, ilyen csekély változtatásokért), illik a katonadrámához a militarista bázis, a puritanizmus. Fodor Tamás (Főrabbi) egy pillantása belém rögzül, ahogyan a római szobrokra néz, valahogy úgy, ahogy a vallásos zsidó nagymamám szokta nézni a családi karácsonyfát. Nagypál Gábor méltó vitapartnere, ő és a kis szerepében is izgalmas Király Attila (Decius) az est felfedezettjei.
Végül visszatérve a kisfiú Ranschburg Jenő dilemmájához: egy zsarnoki Salamonnak engedelmeskedő szolga voltaképpen Salamon-képmás volna. Hiszen megannyi engedelmeskedő szolgában sokszorozódik a zsarnok képe. A helytartó is, először nem mint szuverén egyéniség, hanem mint diktátor érkezik Palesztinába, Caligula képviseletében ő maga a császár. Ő és az érkező szobor egyek. A vita végeredménye pedig, amikor a helytartó szembefordul a földi Istennel, nem más, mint mentális szobordöntés. Ez megtörténik praktikus értelemben is az előadás végén. Caligula ledöntendő szobra, minden problémák okozója megdöbbentően kicsike, mint ama pillangó szárnya, ami messze-messze meglebben és libbenése beláthatatlan következményekhez vezet. (A Caligula-előadások visszatérő kérdése, hogy mit kezdjenek az ominózus szoborral: mostanában kezd kialakulni a kinderszobor-meglepetések hagyománya.) Végül az intellektuális harcot fizikai szobordöntés követi, mert a tigrisnevelők abbahagyják a tigris nevelgetését, Salamon szolgája nem teljesíti az esztelen parancsot. És ha nem is a módszer önmagában, de módszer és deus ex machina együtt azért diadalmaskodik. Sok lúd szobrot dönt!

Székely János: Caligula helytartója
Díszlet: Szikszai Rémusz, Varga Járó Ilona. Jelmez: Papp Janó. Produkciós vezető: Kulcsár Viktória. Rendező munkatársa: Gyulay Eszter. Rendező: Szikszai Rémusz.
Szereplők: Nagypál Gábor, Király Attila, Huszár Zsolt, Kovács Krisztián, Tamási Zoltán, Tóth József, Fekete Zsolt, Varga Ádám.

Zsámbéki Színházi Bázis, 2011. július 8.