Márta István Új Színháza egy részint zavarba esett, elbizonytalanodott, részint igénytelenségbe süppedt s főképp egy kulturális igénytelenségben felnövő, illetve már felnőtt új értelmiség szükségleteinek felel meg.

A mai Új Színházról szólva, ha értenék hozzá, és kedvem is lenne hozzá, legszívesebben a propaganda- és reklámtevékenységről írnék elemző tanulmányt. Csodálatra és tiszteletre is méltó az a találékonyság, amellyel Márta István és csapata igyekszik az áruját eladni. A különféle kedvezmények, nyereményjátékok, pályázatok, kiállítások, könyvbemutatók, nézőkre is kiterjedő pezsgős ünneplések sokaságában is igazi csemegének számíthat a következő: „Az Új Színház hétköznapinak egyáltalán nem mondható Szingli Szerda kedvezményének keretében négy szerdai előadásra (A szív bűnei, Kávé habbal, A hattyú, Ahogy tetszik) és egy meglepetésprodukcióra válthat jegyet mindkét nem szinglije. A nőknek a páros, a pasiknak a páratlan számú helyekre szólnak a jegyeik. A színház közönségszervezésének lelkes csapata pedig arra is gondot fordít, hogy a jegyvásárláskor elhangozzanak azok a bűvös szavak, hogy ki milyen partnert keres magának. Így ők úgy adják el a jegyeket, hogy az azonos érdeklődésű leendő párok biztos egymás mellé kerüljenek! És hogy az előadás után ki mit kezd a friss ismeretséggel, azt már a nézőkre bízzák.” Szóval a színház igazán sokoldalúan kíván gondoskodni a nézőkről, még az utánpótlásról, a távolabbi jövő közönségéről is. És nyilván gonosz rágalom volna azt mondani, hogy holmi találkahely vagy társkereső szolgálat feladatait is magára vállalja.
A mai Új Színház amúgy is sokat vállal. A kor követelményeinek megfelelően igyekszik több lábon állni. Nemcsak sokféle műsort állít elő, amit egyaránt lehet gazdagnak és eklektikusnak, sokrétűnek és zagyvának is nevezni, de be is fogad produkciókat, miközben szomszédol is. Játszik itt a stúdióban Baksa Imre Neptun Brigádja, sőt Baksa télen, fagyban, hóesésben még szabadtéri produkcióra is vállalkozott mindenre képes színészekkel és nézőkkel; megjelenik időről időre a Kőfal pályázaton nyertes amatőr előadás, nemrég megnyílt a szobaszínház, a Kés a tyúkban ugyancsak amatőr ízű produkciójával. Ezenkívül a teátrum helyet adott határon túli magyar színházak és más külföldi együttesek vendégjátékainak is. Termékeny csereprogram is kibontakozhat abból a kezdeményből, amellyel a szerb Egon Savin itteni rendezése és otthoni munkájának, a Jugoszláv Drámai Színház A velencei kalmárjának vendégjátéka jelentkezik. Próbálom minden irónia nélkül mondani, hogy fontos szolgálatok ezek.

Édentől keletre. Schiller Kata felvétele

Mindössze két árnyék vetül rájuk: a múlt és a jelen. Részben ezért is érzem úgy, hogy vissza kell térnem az előzményekhez, részben meg azért is, mert az utóbbi csaknem másfél évtized múltán alighanem kissé más fénybe kerültek az egykor történtek. A Paulay Ede utcai épület Székely Gábortól kapta az Új Színház nevet, 1994-ben. Őt váltotta az igazgatói székben Márta István 1998-ban. Mint Székely Gábor egy életrajzában olvashatjuk, „a pályázati rendszer anomáliái folytán”. Kétségtelen: így is lehet fogalmazni, sőt ez a fogalmazás is pontos. A pályázati rendszernek voltak és vannak is anomáliái, és a színigazgatói kinevezések csaknem kivétel nélkül ezen anomáliák mentén történnek. Véletlenszerű kivételképpen olykor a művészi teljesítmény, az értékelv is érvényesül. De ezek valóban azok a kivételek, amelyek a közkeletű ostobaság szerint erősítik a szabályt.
Meggyőződésem azonban, hogy Székely Gábor színházát nem elsősorban a kinevezési szisztéma idiotizmusa buktatta meg. Az maga is csak tünet. Ugyanannak a tünete, amiért az az Új Színház, amelyet nagy ambíciókkal és meglehetős szakmai-értelmiségi rokonszenvtől kísérve Székely Gábor a művészeti vezető Ács Jánossal, valamint tanítványaival létrehozott, négy év alatt nem tudott igazán hatékonnyá válni, nem tudott olyan átütő sikert elérni, hogy léte megkérdőjelezhetetlen legyen. Az a fajta színházcsinálói morál, ethosz, amelyet Székely Gábor képviselt, akkorra kiment a divatból. A rendszerváltás után széles nézői, szükségképpen főképp értelmiségi rétegek hirtelen mintha közömbössé váltak volna azon értékek iránt, amelyekért korábban annyira lelkesültek. Akkoriban az volt erre a kézenfekvő és sokat emlegetett magyarázat, hogy persze, mert most a Parlamentben mondják el ugyanazt, amit korábban csak a színházban lehetett kimondani. Az elmúlt két évtized erre alighanem alaposan rácáfolt. Ma sem mondanak többször igazat a Parlamentben, mint régebben, legfeljebb a mellébeszélések és hazugságok, a rafinált ködösítések és átejtések színskálája lett mérhetetlenül gazdagabb. A közösségi felelősséget vállaló, a kornak éles és könyörtelen tükröt tartani szándékozó, a magát és feladatát mélyen átélő, komolyan vevő színház iránti érdeklődés elapadásának vagy legalábbis apályának a kilencvenes években más okai (is) lehettek. Egyebek közt az, hogy a korábbi érdeklődés is alighanem félreértésen alapult. Mindössze egyfajta elfojtott, félresiklott politikai természetű szenvedély nyilvánult meg benne. Egyesek számára Szolnok, Kaposvár, bizonyos mértékig Kecskemét fénykorában nem azért vált zarándokhellyé, mert jó színház volt, mert a magyar színjátszásba hozott forradalmi újdonságot, hanem mert az ellenzékiség aurája vette körül. Az új rendszerben, a kilencvenes évektől nem az igazság, a minőség, a teljesítményigény vonult be a Parlamentbe, hanem ez a politikai szenvedély. S ezzel részint ki is vonult a színházakból. Azokkal együtt, akik csak a politikum miatt jártak korábban oda. A megmaradt igényesebb közönségnek pedig elég volt a Katona. S ehhez képest Székely Gábor Új Színháza nem tudott eléggé új lenni, nem tudott markáns alternatívát nyújtani. Erős új mondandóhoz még nem érett meg az idő. A régi igényességgel dolgozni viszont már nem lehetett elég.

Virágos kert. Schiller Kata felvétele

Márta István Új Színháza egy részint zavarba esett, elbizonytalanodott, részint igénytelenségbe süppedt s főképp egy kulturális igénytelenségben felnövő, illetve már felnőtt új értelmiség szükségleteinek felel meg azóta is. A több lábon állás, a sokféle szín és forma nem alátámasztja és gazdagítja, hanem pótolja, helyettesíti az erős alaphangot, a határozott profilt, a merész vonású arculatot. Ez is egyfajta tükre természetesen a világnak, a társadalomnak, ám nem kritikai, könyörtelen, következetes tükre, hanem hozzásimuló, hízelgő, igényeket kielégítő. Egyet biztosan nem mond, azt, amit Rilke nevezetes Apolló-torzója: változtasd meg élted.
A mai Új Színház arculatát a nézőtér megtöltésének igénye és szükséglete szabja meg. Az ma már biztos, hogy noha Márta István sokoldalú és sokféle képzettségű művész, de nem erős színházteremtő egyéniség, aki fazont tudna adni egy társulatnak, akinek lelki szemei előtt határozott és eredeti színházeszmény lebeg, amelyet tűzön-vízen át igyekszik megvalósítani. Szinte minden adottsága megvan viszont ahhoz, hogy kiváló menedzser igazgató legyen. Csak valahogy sohasem került mellé, vagy maradt meg mellette megfelelő művészeti vezető. A művészként már teljesen kiégett, kiüresedett Ács Jánossal indult, volt, amikor Vidnyánszky Attila adott valamelyes stílust a programnak, Alföldi Róbert és Valló Péter is fölbukkant a rendezők között, meghatározónak azonban az eklektika, a biztonsági sokféleség maradt. Nem a műsor, nem a darabválasztás, hanem a stílus, a hozzáállás, az igény sokfélesége.
Most már mintegy két esztendeje a Szolnokról kipaterolt Szikora János a színház művészeti vezetője. Márta István teljes joggal hivatkozott sokféle igazgatói feladatára, de akár a színházon kívüli egyéb tevékenységeit is említhette volna, amelyek miatt úgy érezte, le kell vetnie válláról színháza művészi arculata meghatározásának terhét. Szikora János székfoglaló nyilatkozatából viszont, mely szerint „engem ma már a színházban csak az élet elemi alaptényei érdekelnek, és azok a művészek, akik ezekről képesek megnyilvánulni a színpadon”, nehéz eldönteni, hogy a hétköznapokhoz forduló, a társadalom megismerésére és megmutatására irányuló igényt vagy inkább a kedveszegettséget, a különben méltányolható szplínt vegyük-e komolyan. Az utóbbi mindenesetre, bármily rokonszenves lehet is valóban elkedvetlenítő korunkban, egy színház lendületes, merész, energikus megújításához nem látszik éppen biztató előjelnek. Szikora eddigi új színházi rendezései sem azok. Bemutatkozásként Goldoni Nyaralás-trilógiáját állította színre, bár nyilatkozata szerint erre a felkérést még művészeti vezetői megbízatása előtt kapta. S a Nyári kalandok három része valóban nem tanúskodik semmiféle különösebb színházcsinálói ambícióról, stiláris, pláne világlátásbeli eredetiségről. Ha elfogadjuk is, hogy nem szánta ezt a produkciót programhirdetésnek, névjegye letételének, azt a tartalmi igénytelenséget, amit az előadás mutat, akkor is nehéz elfogadni. Amikor

Erdő. Schiller Kata felvétele

1981-ben Győrben megrendezte ugyanezt a darabot, legalább a stílusteremtés, a stiláris játék kétségtelen szenvedélye fűtötte az előadást. A mostanit az életközhelyek nem túl izgalmas, nem különösebben eredeti mutogatása határozza meg. Ezúttal még Szikora szépelgésre való hajlama sem hozza meg máskor szokott gyümölcseit, a néhány percnyi bámészkodói örömet okozó ínyenc látványosságot, a különös ötletek, finom kidolgozások apró gyönyörűségeit. Súlyosabb, igényesebb vállalkozásnak tetszhet az Édentől keletre. John Steinbeck regényét Spiró György lényegre törően és játszhatóan írta színpadra, a rendező saját tervezésű díszlete alkalmas a játékra, és sugallja egy olyan mély életdráma kibontakozását lehetővé tevő komor hátteret, miliőt, amelyhez mindenképpen közünk lehetne, s amelyben akár időszerű másodlagos tartalmakat is felfedezhetnénk. A becsületes szándékokra leselkedő veszélyekbe beleborzonghatnánk a csalás, lopás, hazudozás világában, melyet még az elvadult, perverzióvá torzult lázadozás szelleme is terhel. Petrik Andrea és Gáspár Sándor játéka is alátámaszthatná mindezt. Az egésznek mégis elvész a formátuma, olykor leül, máskor ellaposodik a dráma. Az előadás, akárcsak a szerző, nem tud megszabadulni a lektűrízű közhelyességtől. A mostani évadban bemutatott Virágos kert pedig egyenesen szánalmas kísérlet Ghelderode Assisi Szent Ferencről szóló darabjának korszerűsítésére. A tévé-show keretként való beidézése okkal, ok nélkül, ha más aktualizálási módszer nem jut a rendező eszébe, lassan idegesítőbb lesz, mint maga az eredeti műfaj. Főképp azért, mert ez a keret többnyire kitölthetetlen. Nem adhat mást, mint mi lényege: egyszerűen szajkózza az álságot, a hamisságot, a hazugságot, az uniformizáltságot. Márpedig az uniformist nagyon nehéz egyéníteni, nagyon nehéz mindig újraszabni, mindig valami új apró kiegészítővel feldobni. Egyszer lehet a hátra is kitüntetést akasztani, egyszer-egyszer lehet a show-t versben megfogalmazni, de nem lehet ezt a formát minden eredeti hozzáadás, igazán jó, a történet, a közlendő lényegére utaló ötlet nélkül a végtelenségig használni. Márpedig Szikorának csak a tévé-show-k szokásos közhelyei jutnak eszébe, amikor történetesen az assisi szent morálját korunkkal szeretné szembesíteni. Így a két minőség egyszerűen nem találkozik, a szent szentségének lényege nem szól hozzánk, üres papolásként száll el profán fülünk mellett. A nézőtéren ülő hívőknek ugyan esetleg megerősítésként szolgálhat, de hát e célból nem Thália templomába szokás járni. Kétségkívül bájos persze, ahogyan a szent életének epizódjaira emlékeztet, még ha Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című filmjét idézi is emlékezetünkbe. A trükkösen szépséges látvány, a szögletes csőbe helyezett tájképek, a természet és a múlt e sajátosan természetellenes megidézése viszont ezúttal sok mindenért kárpótol, ha csak néhány percre is. A Tizenegy perc, Paulo Coelho erotikus giccsének színpadi adaptációja pedig, amelyet történetesen a Tháliában játszanak, nyilvánvalóan nyári szórakoztatásnak készült, szörnyen mesterkélt, komplikált színházi modernkedéssel, Pozsgai Zsoltnak a regényben még nyomokban csak-csak fölfedezhető emberi érdekességeket is kiirtó átiratából.

Tisztújítás.Schiller Kata felvétele

Saját rendezésein kívül Szikora művészeti vezetői tevékenységének más nyomát eddig nemigen fedezhetjük fel az Új Színház műsorán. Az alighanem véletlen, hogy a szerb Egon Savin éppen az Erdőt rendezte, amelynek története éppúgy a züllött anyagiasság és az igénytelen szegénység, az élvezetekhez, a pénzhez, a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás és az erkölcsös nagyvonalúság szembenállásáról szól, mint a Virágos kert. Az meg végképp nem gondolható koncepciónak, hogy Szinetár Miklós korábbi rendezései éppoly kényszeresen és felszínesen próbáltak aktualizálni, mint Szikoráé. Mert hogy Nagy Ignác Tisztújítása szólhatna rólunk, az evidencia. És akkor is szólhatna rólunk, ha erre külön nem hívnák fel a figyelmünket. Ehhez még nem kell stilizálni, nem kell keverni a korokat, nem kell tökéletes stiláris rendetlenséget teremteni a színpadon. Mindössze valami lényegi újdonságot, csak ma feltűnő fontos mozzanatot kellene felfedezni a múltbeli történetben. Ennek híján kénytelen a rendező mindenféle külsőséggel utalgatni a jelenre, folyton figyelmeztetni a nézőt, hogy gondoljon saját magára, ahelyett hogy mondana neki valami fontosat saját jelenéről. De még sokkal kínosabb, ahogyan Szinetár Molnár Ferenc A hattyúját átalakítja, majd megtoldja. A látványvilág, a stílus zagyvasága még hagyján. Hanem a vetített toldalék a végén az igénytelen szájbarágás mintapéldája. Pedig még az igazságát, sőt bizonyos mértékű jogosságát sem vitatnám. Szinetár pár percben összefoglalja a XX. század történetét. A század eleji arisztokraták és az ellenük lázadó tanár története átsiklik a forradalomba, majd a rendszerváltásba. Előbb győz a forradalom, majd a volt arisztokraták és a volt forradalmár együtt hozzák létre az új elitet. De szép is lenne erről egy komoly darabot látni! Csak hát ehhez vagy egyáltalán nem kellene eljátszani A hattyút Molnár Ferenctől, vagy gyökeresen át kellene dolgozni, mondjuk, olyan Mohácsi-féle módon. Mélyen és szervesen bele kellene illeszteni az új világot a régibe, összecsiszolni az egészet, megfelelő stílust találni hozzá. Sok pepecselő munkát és főképp komoly szellemi erőfeszítést igényelne. Így odavetni ezt a különben nagyralátó ötletet a Molnár-darab végére tiszteletlenség a nézőkkel és Molnárral szemben is.

Keleti pu. Schiller Kata felvétele

A jelenről szólás felszínes igyekezete szülte Rudolf Péter rendezésében a Keleti pu. című produkciót, de legalább önerőből. Azt a kritikusi véleményt ugyan, amelyik a politikai elfogulatlanság pengeélén látja egyensúlyozni az előadást, nem osztom, de készséggel elismerem, hogy politikai elfogultságát nem harsány propagandisztikussággal képviseli. Azt is elfogadom, hogy az ilyesféle szociológiai felvételhez hasonló próbálkozások nagyon fontosak lehetnek, nemcsak önmegismerésünk, de a színpad lehetőségeinek tágítását is jelentősen szolgálhatják. És az is kétségtelen, hogy ezen a terepen a kitűnő színész sokkal magabiztosabban mozog, mint amikor például az Ahogy tetszik-kel szerencsétlenkedett. Amikor Shakespeare örök bölcsességeit és igazságait felmondva éppen olyan direkt eszközökkel, elmélyülés nélkül és kidolgozatlanul próbálta ránk tukmálni, hogy vegyük már észre: rólunk szól a mese, mint Szinetár a Tisztújítás és A hattyú esetében.
A Stúdióban, amely Bubik István nevét viseli, Hargitai Iván próbálja Závada Pál Bethlen című történelmi drámájáról elhitetni, hogy rólunk szól. Tanult színházi eszközökkel kísérli meg, hogy Móricz Zsigmond hatalmas Erdély-trilógiájának zanzájából kihalljuk a mai mondandót. Sajnos nem halljuk ki. Az emberi és hatalmi torzsalkodások örök közhelyei Tresz Zsuzsa díszletének fehér világába stilizált játékmóddal is örök közhelyek maradnak, a férfi-nő viszony Móricz által monomániásan ismételgetett bonyodalmai pedig az író magánügyeiként csüngnek feleslegesen a történelmi drámán. Jogos elismerés övezi viszont Szabó Máté Dosztojevszkij-verzióját. A Szonya címmel néhány szereplőre redukált Bűn és bűnhődés valóban lényegre törő és színvonalas, rendező és színészek elmélyült munkáját, sőt ihletettségét mutatja. Remekül egészítene ki egy izgalmas, erős, korszerű programot. Színházi profilt azonban nem határozhat meg.

Bethlen. Koncz Zsuzsa felvétele

Mint ahogyan nem szabhatják meg azt a kétségtelen közönségsikerek sem: a Még egyszer hátulról Jirˇí Menzel rendezte, harmadával csökkentett és még így, a közepét kihagyva is elnyújtott, jobb-rosszabb ötletektől hemzsegő röhögtetője, amely hét éve megy; a remek Szentivánéji álom Szergej Maszlobojscsikov rendezésében, illetve az ugyancsak általa színre állított, de elzagyvált A fösvény, Eperjes Károly rémes bohóckodásával a címszerepben. Közöttük sem fedezhető fel belső kapcsolat, közös szellemiség, egységes, valamilyen célra törő eszmei irány. És ugyanígy merészség lenne különös színházcsinálói bátorságra, kockázatvállalásra következtetni abból, hogy a Victor, avagy a gyermekuralom, Roger Vitrac darabja Radoslav Milenkoviç rendezésében a közönség érdeklődésének hiányában olyan hamar lekerült a műsorról, hogy megnéznem sem sikerült. Alighanem inkább véletlen melléfogás történt.
És valószínűleg abból sem következik semmi, hogy az Új Színház műsorába belefér a Kávé habbal Barabás Páltól Harmath Imre verseivel és Eisemann Mihály zenéjével, mégpedig minden ironizálás, áttétel, elemelés vagy nosztalgiázás nélkül. Sőt, Ács János rendezésében éppen attól hatékony, hogy nincs benne semmi. Egy másodpercre sem akar más, pláne több lenni, mint ami: puszta élet- és búfeledtető. Annyi erőltetett, kényszeres, a jelen valóságára kínosan félresikló buzgalommal figyelmeztetni akaró előadás közül megejtő őszinteségével tűnik ki ez a habnál is könnyebb (ébresztő koffeint nyomokban sem tartalmazó) játék. Nyíltan, vállaltan, bevallottan, ódivatúan hazudik. Nem állítja sem azt, hogy igazat mond, sem azt, hogy modern vagy korszerű volna. Nincs benne semmi trendi.
Hacsak nem ez lesz a legújabb trend. Az Új Színház sokoldalú arctalanságában ugyanis az eleven és valószínűleg hatékony píártevékenység mellett a másik folytonosságot mutatató jegy a mindenkori trend meglelésére és követésére irányuló igyekezet.

Facebook Comments