Reális és stilizált közötti játék szövi át az előadást...

Pápai Erika és Horváth Lajos Ottó / Dóka Péter (Observer) felvétele

A Lila ákác megközelítése tökéletesen illeszkedik a Guelmino Sándor által a Magyar Színházban rendezett polgári darabok (Máli néni, Liliom) színrevitelébe: alapvetően realista és színészközpontú játék, némi stilizációval vegyítve. A huszadik század első évtizedeiben született művek jutalomjátékai valóban nem kiáltanak alkotói vízióért, de a kissé tempóvesztett, a kelleténél bővebb lére eresztett előadás ezúttal felülkerekedik rendezőjén.
Az említett elemeltség, esetenkénti stilizáltság tehát az új bemutatóban is jelen van, néhol szinte giccsbe fordulva, például amikor Csacsinszky Pál és Tóth Manci kettősére lila virágszirmok hullnak az égből, vagy amikor a bankfiú és Bizonyosné a hegytetőn piros lepellel kergetőzik. Emellett következetes formai megoldás az „elidegenítés”: Csacsinszky „félre” megjegyzéseit, hallgatóihoz intézett kérdéseit rendre vizuálisan is alátámasztják; vagy jeleneteket kétszer, képzeletben és valósan is lejátszanak; vagy víziószerű képeket jelenítenek meg, mint amikor Bizonyosné szeretőinek alakjai az éppen a nővel szeretkező Csacsinszky előtt megjelennek. Változó és kissé esetleges, hogy melyek azok a kellékek, amelyek valóban, és melyek, amelyek jelzésszerűen vagy éppen csak gondolatban vannak jelen a színpadon, mikor látunk igazi virágot, mikor stilizáltat, valós ágyat vagy képzeletbeli konflist. A színpadon elhelyezett zongorán pedig mindvégig zongorista játszik, Puskás Péter, a Magyar Színház zenei vezetője (vagy éppen valamelyik színész), akit szintén hol bevonnak, vagy legalábbis megemlítenek a játékban, hol nem. A Lila ákác zenei világa hasonlóképpen rapszodikus, az előadás első felében furcsamód halmozódnak az operettslágerek, ami persze nem lenne probléma, ha indokolt lenne, és követné ezt valamiféle karakteres zenei cezúra, ami után őszintébb muzsikák következnének az igazabb érzelmeknek megfelelően – de ez nincs így. A betétdalok egyszerre csak – koncepció nélkül – elfogynak. Efféle elemek, reális és stilizált közötti játék szövi át az előadást, de korántsem olyan mértékben, hogy mindezt ötletparádénak lehetne nevezni. Ugyanis – bár felsorolásuk sokáig tartott – az előadás egészéhez képest kevés van belőlük, így nem állnak össze karakteres színpadi nyelvvé. A látvány korhűnek mondható: univerzális szecessziós teraszajtószerű kreáció a háttérben, igényesen kivitelezett jelmezek az előtérben, előbbi Csanádi Judit, utóbbi Kárpáti Enikő munkája. De a vizuális körítés sem különösebben erőteljes. Az előadás terjedelme, vagyis sokkal inkább ritmustalansága hasonlóképpen problémás, az egy-két említett sziporka dacára egészen nehéz megfejteni, hogy a rendező voltaképpen milyen irányba is szeretné terelni a színpadi történéseket, milyen különösebb mondandója van Csacsinszky Pál és Tóth Manci történetével. Marad tehát a szintén sokféleképpen megközelített színészi játék, amelyben a két főszereplő, Crespo Rodrigo és Balsai Mónika jónak is bizonyul. A huszonhat éves Csacsinszkyt megformáló, a valóságban annál közel egy évtizeddel idősebb színész ezt az életkorbeli különbséget el is feledteti, a hagymázas nagyratörő álmokat szövögető, de azoktól szíve mélyén undorodó bankoncot szerethetően hozza, olykor némileg túlzó, de feledhető és feledendő hevülettel. Hasonlóképpen remek Balsai Mónika Manci szerepében, nála ilyenféle kilengések sincsenek, szórakoztató komika, hiteles naiva és drámai hősnő egyben, szépen egyensúlyoz a szerep tiszta, kacér és mély árnyalati között. Pápai Erika úrinőnek mutatkozó, de könnyen megkapható Bizonyosnéja úgy válik dívából cédává, zuhan a magasból a mélybe, miközben a felszín változatlan marad, ahogy Csacsinszky róla kialakított ideálképe is összeomlik. A mellékszerepekből kettő jutott egy színészre, ami némileg zavaró, ugyanis ez is indok nélkül marad, de nyilván másfajta, a színpadi világtól távolabb eső okok állnak a háttérben. Mindenesetre széles skálán mozognak az alakítások: Horváth Lajos Ottó megrázón adja a kivénhedt, göthös transzvesztitát, Angelusz papát, Gémes Antos ugyan sztereotip, de nem ripacsériába hajló módon karikírozza Zsüzsüt, a meleg balettmestert – a figura sikert arat a nézők körében. Soltész Bözse kabaréesztétikával, de őszintén rajzolja meg a felszínen harsány, a mélyben magát sirató, passzióból rendszeresen öngyilkos Arany Hédit, Dániel Vali sötétebb hangokat pendít meg a más mellékalakoknál jóval visszafogottabban ábrázolt zsidó virágárus, Mili szerepében. Jegercsik Csabának nemigen van lehetősége a Bizonyosné szoknyája után (alá) futó Minusz velejébe nézni, virtuóz táncoskomikust játszik, néhány emlékezetes megnyilvánulással. Bede-Fazekas Szabolcs a hangutánzó Redő Oszi szerepében szinte láthatatlan marad, agressziót is felmutató kelléke Bizonyosné udvartartásának.

Bár nem tartozik közvetlenül az előadáshoz, de mégis megjegyezném: a Magyar Színház idevágó színlapján az itt is egyértelműen bankfiú Csacsinszkyt költőnek aposztrofálják. Talán nincs mindennek üzenetértéke, de mégis: a színlap, ahogy az előadás kiállítása, igényes, arcok láthatók rajta, van némi stílusa, de annál több stílustalansága, és felületessége miatt nem lehet mást gondolni róla, mint azt, hogy rutinmunka.

Szép Ernő: Lila ákác
Díszlet: CSANÁDI JUDIT. Jelmez: KÁRPÁTI ENIKŐ. Koreográfus: FINCZA ERIKA.
Rendezőasszisztens: ZAKAR ÁGNES. Szövegkönyv, rendezés: GUELMINO SÁNDOR.
Szereplők: CRESPO RODRIGO m. v., BALSAI MÓNI, PÁPAI ERIKA, HORVÁTH LAJOS OTTÓ, GÉMES ANTOS, JEGERCSIK CSABA, BEDE-FAZEKAS SZABOLCS, SOLTÉSZ BÖZSE, DÁNIEL VALI, PUSKÁS PÉTER.

Magyar Színház 2011. október 7.

 

Facebook Comments