…a színészek játéka mindvégig frissen tartja az érdeklődést.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Vagyis a lehető legrosszabbkor. Az ír szerző, Michael West darabjának főhőse egy nap élete végére ér. „A” középkorú, házas, egyetlen fiúgyermek édesapja, ezer gond és frusztráció gyötri, de a stroke-kal kombinált agytumor ezt nem veszi figyelembe. Helyzete nem különleges, bárkivel megtörténhet; „A” voltaképpen egy Akárki, ahogyan West darabja is a középkori moralitásjátékokhoz hasonlóan életutat összegez. Valaki magatehetetlenül fekszik a kórházban és visszatekint. Újra éli az idáig vezető út főbb eseményeit: elveszíti anyját, apja lemond róla és húgáról, a nagynénjéhez kerül, aki a húgát nem fogadja be, így örökre elveszíti a testvérét, cserébe viszont mostohaapja és testvére végigfroclizzák ifjú éveit. Sőt, Denis a stroke előtti este náluk jár a szeretőjével, és „A” nejét is magára rántja. Persze a nő is hagyja magát, hisz „A”-val unalmasra hűlt a kapcsolat. Már egymásra találásuknál is csak két árva szív kapaszkodik egymásba, „A”-t leginkább a lány nevelőotthona vonzza, és a remény, hogy akár a húgát is ott találhatná. Fura és szomorú perverzió: „A” a vérfertőzést se bánná, hisz akkor nem lenne lelkifurdalása magára hagyott húga miatt. Mielőtt azonban a házasság maradék szikrája is kihunyna, jön a roham és a hirtelen vég. Pedig még hiányzik a végső számadás és „A” búcsúja Jacktől, a fiától. Kulcsfiguraként ezért egy különös karakter lép már hamarabb a színre. „A”-hoz jött, hogy megszüntesse a lépcső alatti korhadást, és munkához is lát: feltárja a gyökerekig hatolt betegséget, és megtalálja azt, amit egy szürreális orvosi kutakodás nem talál meg, miközben a múlt is megelevenedik, összecsúsznak helyzetek és korok, végül pedig a bekövetkező roham átsegíti „A”-t egy másik világba. A hétköznapi, szomorkás és szürke történet valamiféle mágikus realizmusban teljesedik ki, a darabbal egyébként szépen halad tovább a Bárka angolszász drámákkal tűzdelt vonulata is, a Tengeren, a De Sade pennája, a Dogville és a Fahrenheit 451 után.
Tiszta dialógusokban pereg a történet, a fordítás Várady Zsuzsa érdeme. Az elemelt világ színterét kevés eszköz teremti meg a baleseti osztályokon használatos függönyök szabdalta helyszíneken. Surrogva elhúzzák a függönyt, és praktikusan előkerül egy nappali vörös ülőgarnitúrája, hordágy a kórházban, előszobatükör, ami éppen kell. A színlap talányosan Kovalcsik Anikó, Tölli Judit és Omodi Gábor trióját említi a látványvilág kialakítójaként. A díszlet és a mai ruhákat felvonultató jelmezek mellett talán ők dolgozták ki azokat a képkivágásokat is, melyekben a játéktér fölé élőben kivetített videón filmként követhető a darab. Jack, a fiú ugyanis a sztori szerint videózik, és egy fiatal fiú (nevét a színlap szemérmesen rejti, talán Omodi Gábort sejtsük operatőrként?) kamerájával néma kívülállóként követi az eseményeket. A kép nemcsak üres színpadi hivalkodás, hanem dramaturgiai erővel egészíti ki a színen zajló eseményeket. A penészes ember „A” elméjében a lépcső, esetünkben a nézőtér alatt ügyködik, mint egy bányász, így őt például csak kivetítve látjuk. A teátrális díszletelemek, például egy elkötött autót jelző szélvédő a video képkivágásában már teljes értékű film: a színház tényleg kiegészül a bejátszásokkal. A(kárki) szubjektív szemszöge így komplexebben kibontható, például amikor a kórház üres hordágyán fekvő kamerába beszélnek a szereplők, és hiába válaszol oldalról az „A”-t játszó színész, nem veszik figyelembe. Sikerül megmutatni azt a létállapotot, amikor valaki már kint is, de még bent is van ezen a világon, és csak érzékel magatehetetlenül.

Miközben a történetben van valami végtelenül lehangoló szürkeség, a színészek játéka mindvégig frissen tartja az érdeklődést. Nincs túlhangsúlyozott, szociografikus háttér és elesettség, szomorkodás a körülményeken, csak pontosan megfigyelt típusok. Kálid Artúr mértékkel kétségbeesett A(kárki), egy értetlenkedő kispolgár, aki maga is csodálkozik, hogy véget ér az élete. Halk szavú, enervált szenvedőből a halál torkában lesz öntudatos lázadó, amikor rájön, hogy csak egy esélye maradt: a lábujjmozdítás. (Itt is jó szolgálatot tesz a kamera, hiszen a feszültre hangszerelt színpadi pillanatból a videón külön ki lehet emelni az erőfeszítés forrását.) Varga Anikó feleségként fáradt és fásult, elhasználódott nőt játszik, aki szeretne hű társ és jó háziasszony, meg dolgozó nő is lenni, de bemutatja a sóvárgást is, hogy úgy beledobná magát már valami szokatlan kalandba. Szoták Andrea a kizsákmányolt nőtípusokat mutatja be: Milly néniként gyenge kiállni a férje mellett az igazáért, szeretőként pedig tágra nyílt szemmel csak várja, hogy viszontszeressék. Kardos Róbert Denisként figyelembe se veszi, csak összeborzolja a frizuráját, vagy kiadja a parancsot az indulásra. Denis figurájában Kardos az összeomlást olyan felszabadulásként éli meg, amikor már nem is kell kontrollálnia a tetteit, hiszen megszokta gyerekkorában, hogy „A”-n bármikor átgázolhat, nem csoda, hogy rámászik a nejére is. Orvosként pedig azok a szép pillanatai, amikor megmutatja a doki személytelenné ülepedett viszonyát, aki emberek helyett már csak pácienseket lát. Ilyés Róbert férfialakjaiban feltűnik valami sötét tónus. Nem sátáni gonoszság, csak valami pragmatikus hűvösség: apaként önző hímsoviniszta Gus, Laurence atyaként egy glóriával lebeg a hétköznapi dolgok fölött, míg penész-szakértőként vesékig látó, szenvtelen pillantásokkal és gesztusokkal metafizikus tágasságig jutó sejtelmes figura. A színészeknek egytől-egyig bravúrosan sikerül elcsípniük azt a határmezsgyét, amikor részvét és harsányság nélkül, mégis érzékeny teljességükben tudják bemutatni a figurákat.
Leheletnyit visszafogott a játék, ami kapóra jön Göttinger Pál rendezésének: nem felkavar részletekbe menő cizelláltságával, hanem megindító hatást ér el céltudatosságával. Nincs kiélezve a dráma, a tüskékkel teli árva gyermekkor, a szakítás fájdalma, a kizsákmányoltság érzése vagy a magatehetetlen küszködés a kórházban, hanem az egész viszonyrendszer finomra van hangolva. Mintha „A” is szenvedélyektől mentesen szemlélné önmagát, és most értené meg, miről is van szó, maga fölött ítélkezik hideg fejjel. És sikerül valamit megértenie, sikerül számot vetnie. A sötét történések és a tragikus végkifejlet ellenére ott lebeg a nem túlhangsúlyozott feloldás, amit a finom rendezői-színészi összjáték tesz hitelessé.

Michael West: Szabadesés
Fordító: Várady Zsuzsa. Látvány: Kovalcsik Anikó, Tölli Judit, Omodi Gábor. Zene: Dinnyés Dániel. Rendező: Göttinger Pál.
Szereplők: Kálid Artúr, Kardos Róbert, Varga Anikó, Szoták Andrea m.v., Ilyés Róbert.

Bárka Színház, 2011. október 15.

Facebook Comments