Herczog Noémi: „Félem le”
Ha valakiről halotti kivonat készül, az halott. Akkor is, ha mellesleg él.
Az Örkény Színház kiváló, morbid rémvarietéje után többek közt azon töprengtem, miért épp a boszorkányüldözés terjedt el Európában (amiért azóta is így hívunk minden koncepciós pert), amikor annyi mindentől féltek-félnek az emberek. Igaz, könnyű belátni, hogy mondjuk, egy esetleges vámpírper nehézségekbe ütközne; a MaNCS e heti számában éppen erről mesél a néprajzkutató Pócs Éva. Elmondja, hogy erre is volt igény, csakhogy a vámpírokat „nehezebb volt bíróság elé állítani, lévén megelevenedő, sírjukból kikelő halottak.” A probléma világos, de Szuhovo-Kobilin képtelen komédiájában még ez sem képtelenség: a bíróság némi előléptetés és némi börtönbe nem küldés reményében akár egy „fordult farkas”, egy „vérszipoly” vagy egy „szopórém” ügyét is vígan kivizsgálja. Az abszurd vád realitása egyszerre komikus és szorongató, mint a Josef K elleni eljárás. A magyar színházban is létezik hagyománya az abszurd pereknek, két példa találomra: az egyik a Csak egy szög, ahol a vád szerint a cigányok megettek valakit, aki később a tárgyaláson ellenük tanúskodott. A másik a Miller-átirat, szintén Mohácsiék Istenítélete. Szóval ha valakiről halotti kivonat készül, az halott. Akkor is, ha mellesleg él. Volt nevetni? A holt lelkek Gogol óta életre kelhetnek a bürokratikus iktatás folyamán, így most már a valódi halál is papíralapú: sokkal igazibb, mint a szerves rothadás szaga, amit szükség esetén döglött halakkal is lehet imitálni, mint teszi azt Tarelkin, aki így eteti meg hitelezőivel, hogy elhalálozott. Bár kutya baja, neve kihúzatik az élők listájáról, és ezzel beáll a bürokratikus klinikai halál. Mostantól legfeljebb vámpír lehet. Már ha a hatalom is úgy akarja.
Debreczeny Csaba, Epres Attila, Ficza István, Máthé Zsolt / Schiller Kata felvétele
A Tarelkin halála fontos előadása volt Mejerholdnak és az a feldolgozás közvetlenül vagy közvetetten feltehetőleg ma is hat a darab minden komolyabb színrevitelére. Ezzel a Szuhovo-Kobilin-darabbal tűntek fel rendezéseiben a halál és az elmúlás képei, tragikusan groteszk hangvételben. Mácsai Pál rendezése is ebben az irányban indul, mondjuk, hogy horrorbohózat. Ott a pusztulás képébe röhögő kacaj, a temetéseken ránk törő röhögőgörcs, a szorongásos, félelmetes környezet. Egyébként Mejerhold a Tarelkin idején már elvált mesterétől, Sztanyiszlavszkijtól, aki a magyar színháznak még ma is valamifajta guruja. Mácsai sem Sztanyiszlavszkij útját választotta, hiszen a darabhoz, mint a bohózatok többségéhez, elrajzolt figurák illenek. Ez esetben olyan elrajzolt alakok, akiknek külseje úgy működik, mint holmi beszélő nevek.
Az első felvonásban a Tarelkint sirató csürhe halott sápadt. Torz nők, akiket férfiak játszanak, és posvatag férfiak, akiket meg nők. A Cipolla-szerű Tarelkin a kiváló Debreczeny Csaba alakításában szintén holt fehér. Halott. De nem csak ő: az egész degenerált, érdekhajhász népség, a társadalom lelki kriplijei mind hullának maszkírozva érkeznek kondoleálni. Ők az igazi vérszívó vámpírok, az egész társadalom erkölcsileg oszladozik, nem csak az elítélt. „A holtak nem halnak meg” – halljuk, és csakugyan. Pusztán a színészek játéka és Nagy Fruzsina jelmezei-maszkírozása elegendőek hozzá, hogy az oszlás levegője terjengjen a színpadon, miközben tapsolva nevetünk holmi koporsóval ügyetlenkedő bohóctréfán.
Amikor egy lépcső fölött azt olvassuk, hogy „félem le”, nemcsak az lesz világos, hogy a vallatószoba egy lepusztult félemeleten van, ahol a feliratok egyes betűi már lepotyogtak. Az agy egykettőre sorba teszi a maradék betűket, mire a kihallgató termecskében máris terjed a félelem. A rendezés is ilyen lepattogzott feliratokból építkezik: nem helyesen ír, nem reálisan játszik, de a diszgráfiás, bicegő szavak olykor mögöttes jelentéseket mutatnak meg. A rendőröket játszó színészek nem jegyzetelnek, láthatóan csak imitálják a körmölést, de közben folytonos székcseréikkel a kettejük közti vetélkedés nagyítódik fel. Máthé Zsolt orvosának nincs szikéje, pantomimban pakolja ki a vádlott gyomrát, de mivel saját gyomra jobban érdekli, mint a betegé, a kivett láthatatlan csontvelővel megken egy képzeletbeli kenyeret. Takács Nóra Diána valószerűtlenül megtermett szakácsnéja tökéletes, Vajda Milán bravúros rendőrbiztosa aljas és ostoba, ugyanakkor udvarias és szívélyes, Bíró Kriszta kicsit kecsesen meglibbenti a lábát, mielőtt elméleti síkon belerúgna a gyerekeibe (otthon feltehetőleg gyakorlati síkon fog). Epres Attila a toporzékoló diktátort játssza, a sors mókája, hogy most ugyanazt a szerepet kapta, mint pár éve a Stúdió K-ban, amikor Forgách András Tarelkin-átirítában, a Halni jóban szerepelt. Az Örkényben egyébként nem írták át a szöveget, de mintha szintén érződne rajta némi nyelvi frissítés. A bohózatokat talán legremekebbül játszó színházban veszélyes rémkomédia született.
Alexandr Szuhovo-Kobilin: Tarelkin halála
Fordította: Elbert János. Díszlet: Izsák Lili. Jelmez-maszk: Nagy Fruzsina. Dramaturg: Ari-Nagy barbara. Mozgás: Murányi Zsófia. Zene: Kákonyi Árpád. Súgó: Kanizsay Zita. Ügyelő: Kónya József. Asszisztens: Érdi Ariadne. Rendező: Mácsai Pál.
Epres Attila, Debreczeny Csaba, Gyabronka József, Vajda Milán, Bíró Kriszta, Takács Nóra Diána, Máthé Zsolt, Ficza István e. h.
Örkény István Színház, október 28.
