Békésen jóváhagyjuk, hogy bulvárelőadást kínálnak nekünk…

1980 januárjában mutatták be a Pesti Színházban az Equust. Hosszú sikerszéria lett belőle Darvas Iván és Gálffi László főszereplésével, Kapás Dezső rendezésében. Sokat változott azóta a világ, de lehet, hogy nem eleget. Peter Shaffer darabja például nem lett jobb (sőt talán sőt), viszont a 2011-es színrevitele alighanem szintén sikeres lesz. (A dráma újabb népszerűségi hulláma nyilván összefügg avval, hogy főszerepét eljátszotta Londonban a Harry Potterrel elhíresült Daniel Radcliffe.)
A mű jókezű szerző ügyes munkája, avval az ellenszenves vonással, hogy úgy tesz, mintha komoly dolgokat – pszichológia, filozófia, szexualitás, mitikus konfliktus, elidegenedés stb. – érdemben tárgyalna drámai formában. Tekinthetjük úgy is a darabot, hogy a másságról szól, de ettől sem lesz értékesebb, mert a felszínen mozog, s a színpadi hatáskeltés szerteágazó eszközeivel keres fogást a nézőkön. Egy tizenhét éves fiú borzalmas és érthetetlen tettét – hat ló megvakítását – fejtjük fel, együtt az őt vizsgáló pszichiáterrel, akit mind jobban megérint a fiatalember állapota.
Az Equust a Thália Színház tűzte műsorára, ami orientál bennünket: békésen jóváhagyjuk, hogy bulvárelőadást kínálnak nekünk, s nyugodt lelkiismerettel nem érzünk semmi számottevőt – rádöbbenést, megrendülést, ilyesmit – a nézőtéren. Az előadás fiatal rendezője, Dicső Dániel tavaly debütált az Álmodozók bemutatójával a színház egyik kisebb termében. Ezúttal az enyhén kamara jellegű Shaffer-darab a nagyszínpadon tette őt próbára. Cziegler Balázs sötéten csillogó szegecses tükörfelülete, fekete tónusú díszlete titkokkal terhes, amennyiben a földszinti nézőtér legnagyobb részéről nem látszik a színpad mélyebbre süllyesztett része. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a mellékszereplők (a szövegpéldányból kiirtott istállótulajdonoson kívül) az egész előadás alatt itt üldögélnek. Szerencsére néha felállnak és fellépnek, így mégsem vagyunk egészen megfosztva az észlelésüktől. Megcsodálhatjuk például a belülről fakadó iróniájával mindig izgalmas, elegáns Béres Ilonát, akire Bognár Hajnalka meglehetősen elképesztő öltözéket adott. Mintha Hesther Salomon a piros kabátja alá felvett, aranyozott stukkós délutáni ruháját valami múzeumi tárgyról húzta volna le. A bűnös fiú szakadt farmert hord, szülei szülői konvenciót, a pszichiáter fekete viselete pedig megzilálódik, fellazul az események menetében. Kedves ötlet, hogy doktor Dysart konszolidált küllemén átüt egy barna lovagló- vagy cowboycsizma. (Bár erre nem esküdnénk meg, mert távoli nézői pozíciónk sajnos nem tette lehetővé a tárgyi részletek tanulmányozását. Ami még sajnálatosabb, a színészi arcjáték szemügyre vételét sem.)

Alföldi Róbert és Szamosi Donáth / Schiller Kata felvétele

Az előadás a vegyes lóábrázolás gyakorlatát követi. Látunk ikonikus lóképeket a ki-beforduló plexilapok tetejében. Rendszeresen megjelennek táncos szereplők is, akik részint a sörényüknél, részint a mozgásuknál ragadják meg az eljátszandó lovakat. Szép, ahogy lépteik nyomán porzik a porond. Mindazonáltal a legfőbb tényező az ember. Például Kútvölgyi Erzsébet, aki mementó is az előadásban, hiszen a több mint 30 évvel ezelőtti pesti premieren Jillt, a fiatal lovászlányt játszotta, akit most Holecskó Orsolya alakít. Kútvölgyi Erzsébet Alan anyja szerepében perfekten hozza a tiszta lelkiismeretű, hárító, vallásába rögzült asszonyt. Markáns színfolt a színpadi tablóban az apát megformáló Kőszegi Ákos. Játékában különösen érzékletes a figura kívülállása. Az a hátat borzongató idegenség és értetlenség, amivel elhatárolódik a cselekményt mozgató testi-lelki felhorgadásoktól.
A darab színrevitelének mindenkori oka a férfi főszereplőpáros elkényeztetése. Egy furcsa fiút kell elénk állítani, akiben szokatlan tüzek lobognak. És egy középkorú, kiégett férfit, akiben irigység, vagy legalábbis kíváncsiság gyúl a lángok láttán.
Alföldi Róbert doktor Martin Dysartként imponáló technikai prezentációt tart színészetből. A teniszpályányi színpad bármely pontján úgy tud megszólalni, hogy halljuk is, értjük is – és evvel itt most nem mondtunk keveset! -, s az értelmezést is megkönnyíti számunkra. Mélységeket ki nem bányászhatunk az alakításból, de ezt a szerzőnek legyünk szívesek felróni. Alföldi minden megszólalása, minden hangsúlya, reakciója, humorra fogékony felnevetése tökéletesen természetes és adekvát.
A fiút játszó Szamosi Donáthot az Álmodozókban mutatta be Dicső Dániel. Impozáns fiatalember, aki itt meglepő színpadi érettséget mutat. Alanként meghatóak a nekifeszülései, a zavarodottságai, s gyönyörűek az ellazuló, fekvő pózai a padon. Az őrülettel határos fékezhetetlen szenvedélynek azonban a szikráját sem sikerül elénk csiholnia.
Egy Equus-előadásban annyi minden forog a ló körül, hogy az ember óhatatlanul keresi a főhősben a lóval való összeköttetés felismerhető vonásait. Annak idején Gálffi Lászlónak a hirtelen, ideges fejrángatásai emlékeztettek a ló mozgására. Szamosi Donáthban a válla vonala, a felkarja szoros tartása asszociáltat a lóra. De lóból is megárt a sok.

Peter Shaffer: Equus
Díszlet: Cziegler Balázs. Jelmez: Bognár Hajnalka. Mozgás: Vida Gábor. Rendező: Dicső Dániel.
Szereplők: Alföldi Róbert, Szamosi Donáth, Kútvölgyi Erzsébet, Kőszegi Ákos, Béres Ilona, Holecskó Orsolya.

Thália Színház, 2011. november 16.

Facebook Comments