„Elszaladni késő, itt maradni kár!”

Koltai M. Gábor egy éven belül másodszor vitte színre Shakespeare egyik legösszetettebb keserű komédiáját: tavaly decemberben Temesváron, most pedig a Trafóban, ezúttal a HOPPart Társulat és a Nézőművészeti Kft. színészeivel. Ez aligha tekinthető véletlennek (pláne nem rendezői kényelemből adódó megoldásnak). Bár a produkciók alapkoncepciója azonos gyökerű – a mottó is ugyanaz a Müller Péter Sziámi-dalszöveg („Nem tudom eldönteni, szívem, / Hogy itt rosszabb, vagy ott jobb.”), és mindkét esetben beépül az előadásba a nyolcvanas évek underground-zenéje, amelyet a színészek szólaltatnak meg – a megvalósítás természetesen eltérő. Nem fogom ezeket részletesen összehasonlítani – noha számos szakmai tanulsággal szolgálhatna -, megmaradok a Trafó-beli előadásnál, elfogadva a feltételezést: a rendező e munkája az előző továbbgondolásának (is) tekinthető.A színlapon ugyan Shakespeare neve szerepel, s a színpadon többé-kevésbé az ő szövegei hangzanak el, az ő darabjának szituációi elevenednek meg, az előadás mégsem az Ahogy tetszik „egyszerű” interpretálása. A rendező és az alkotók a művet olyan közérzetdrámának tekintik, amely összhangba hozható többek között a Kontroll, a Balaton, a Trabant, a Bizottság együttes nyolcvanas évekbeli zenéjével. E két világ találkozása és ütköztetése azon alapul, hogy az előadás a jelenre vonatkoztatható, s a színészek azok, akik legszívesebben kilépnének a mai riasztó valóságból a retróba, a játékba. Ebből következően a Frigyes herceg birodalmában játszódó első felvonás helyszíne a nézőtér, s a színészek a nézőkkel együtt jönnek be és foglalnak helyet a közönség soraiban. Olivér a nézők közül rángatja ki öccsét, Orlandót, pontosabban Kovács Krisztián Friedenthal Zoltánt. Mai szlenges szöveg hangzik el, veszekedésükbe bekapcsolódnak a többiek is, s egymásra licitálva fejtik ki, hogy mennyire elegük van ebből a városból, az emberekből, mindenből. Az első sorból pattan fel a kék öltönyös herceg, Katona László, és utasítja ki országából Rosalindát, Roszik Hellát. Aztán preklasszikus zene hangjai közepette levonulnak a játéktérre, az „ardennes-i erdőbe”, ami egy lepukkant, koszos tapétájú, a hetvenes-nyolcvanas évekből itt maradt, szedett-vedett bútorokkal, tévével, radiátorral, hűtőszekrénnyel „berendezett” szoba: élettér. Katona László zakóját levéve átalakul száműzött herceggé, a szereplők hol ide, hol oda heverednek le, ha nincs dolguk kisétálnak a színről, mások jelenete közben be-bekukucskálnak vagy otthonosan bejönnek, hogy a hűtőből kivegyenek egy dobozos sört, bedobjanak egy felest. Időnként pedig felkapják hangszerüket, és dalolni kezdik Müller Péter Sziámi, Menyhárt Jenő, Víg Mihály, Cseh Tamás és mások számait, a már említett együttesek egymás között is vándorló, variálódó dalait.

Szilágyi Katalin, Roszik Hella és Friedenthal Zoltán / Schiller Kata felvétele

Mintha megelevenedne az a kép, amelyet Szőnyei Tamás festett a Trabant Együttesről: „Amilyen bensőséges, csak-magunknak-csináljuk érzete volt a színpadon zenélő Trabantnak, olyan furcsa falat is emeltek önmaguk és a nézők közé… Jean Cocteau »rettenetes gyerekeihez« hasonlóan, akik soha felnőni nem akarva, »ősi öntudatlansággal« játsszák, élik a »mítosz partján« ringatózó játékukat egy szobában, a Trabant tagjai is elvarázsolt tájakon utaztak – vagy inkább elvarázsoltan bolyongtak – ebben a nagyon is valós városban. Mint akik úgy érzik, »digitálisan is áll az idő«, s ezért »elszaladni késő, itt maradni kár«.” (M.U.Z.I.K – rocktörténet)Ebből az alapállásból csak töredezett előadás születhet, mivel a Shakespeare-darab párhuzamos cselekményszálainak jelenetei meg a zenélések és a színpadon létezés magánéletinek tűnő epizódjai lazán váltogatják egymást. Két dramaturg kevesebb, mint egy – ez lehet az egyik oka annak, hogy nem született szilárdabb szerkezet sem a dramatikus szöveg, sem a zenei dramaturgia szintjén. Ez utóbbi esetében nyilvánvaló, hogy a saját zenei megszólalásokat gépzenei háttér (preklasszikus- és operarészlet, feldolgozás) ellenpontozza, de ennek belső logikája és koherenciája nemigen követhető. Az viszont rendezői probléma, hogy a jelenetekből gyakran hiányzik a pontosan felépített szituáció.A végére meg mintha elfogyna a szusz. Az alkotói alapállásból érthető, hogy Rosalinda visszaváltozása után nincs felhőtlen boldog vég, s végképp elkomorul az addig is borús hangulat, hiszen nincs minek örülni, a jövő nem sok jóval kecsegtet. Értsük, amire akarjuk: a szerelmesek, avagy szűkebb vagy tágabb környezetünk kilátásaira. Miután a falak elmozdulásával kitágul a színpad, a színészek a bútorokat a tér közepére tolják, Mucsi Zoltán – Jacques kimegy a térből az utcára, majd némi tétovázás után a színészek tapsrendbe állnak, s következhet a prológus, amelyet a hátulról visszatérő Mucsi közbeavatkozására hagy abba Rozalinda. Váltogattam a szerepneveket a színészek nevével, hiszen ebben az előadásban színész és szerep összemosódik. Példa rá Herczeg Tamás és alakítása. Ő – nem először – az előadás biztos pontja, hozzá lehet viszonyulnia játszónak és nézőnek egyaránt. Ő játssza Vilit, a Juciba szerelmes parasztlegényt, akit azonban Tominak szólítanak (olcsó poén a Tomi mosóporra való utalás), és Vilinek az eseményeken való kívül rekedése kicsit rokon azzal, ahogy a színész mintegy kívülről ránéz a produkcióra. A két személyiség szépen egymásra kopírozódik, amikor Vili – Tomi a Próbakő – Scherer Péter kérdéseire válaszolva vall magáról és racionális elveiről. Nem mellékesen a közös zenélésnek is Herczeg a lelke. Gitárosként, billentyűsként, ütősként, s legfőképp énekesként. Az előadásban a legnagyszerűbb, amikor összeáll a „banda”, és zenélnek. Többször is elhallgattam volna őket. No, meg Phoebe – Kiss Diána Magdolna operaáriáját is!

William Shakespeare: Ahogy tetszik (HOPPart Társulat, Nézőművészeti Kft., Orlai Produkciós Iroda, Trafó Kortárs Művészeti Központ)Fordító: Szabó Lőrinc. Dramaturg: Kárpáti Péter, Sediánszky Nóra. Látvány: Vereckei Rita. Rendező: Koltai M. GáborSzereplők: Barabás Richárd, Friedenthal Zoltán, Herczeg Tamás, Katona László, Kiss Diána Magdolna, Kovács Krisztián, Mucsi Zoltán, Roszik Hella, Scherer Péter, Szabó Márta, Szilágyi KatalinTrafó Kortárs Művészetek Háza, 2011. november 25.

Facebook Comments