Az előadás a szabadság lehetőségébe vetett hitet siratja…

Schiller öt éven át írta Don Carlosát, a hosszú munka minden gyötrelmével és hátulütőjével együtt. Időközben mind a dráma alaptéziseivel, mind szereplőinek jellemével kapcsolatban folyamatosan változott a véleménye, a kezdetben meghatározott keret szűkössé vált, a dramaturgia pedig a szükséges fordulatoktól elnehezült. Ebből az erjedési folyamatból származik ugyanakkor a darab fő erénye is, amely a mai napig érvényessé teszi: a családi tragédia keretein túlnőve kíméletlen alapossággal járja körül a szabadság filozófiai kérdéskörét. És miközben interpretáció kérdése marad, hogy ki körül forog a történet (legkevésbé a címszereplő körül), a szereplőket összeköti a kérdés: lehet-e egyáltalán szabadnak lenni?
Bár Schiller drámája szövegszerűen hagy egy menekülőutat a remény számára, az egytől-egyig szabadságra törekvő, saját kereteikből kitörni igyekvő hősök kivétel nélkül elbuknak a tragikus végkifejletben. A szabadság mint filozófiai probléma rétegeit az egyes szereplők eltérő jellegű küzdelmei demonstrálják. A történet első szintje Don Carlos rajongó szerelme újdonsült mostohaanyja, egykori menyasszonya iránt – a fiú számára a szabadság gátja saját rideg apja. Érdekei személyesek maradnak, szabadságát társadalmi beágyazottsága korlátozza. A családi konfliktust Posa márki emeli politikai szintre, amikor a helyzetet kihasználva igyekszik meggyőzni a herceget, hogy zsarnok apja ellenében karolja fel a flandriai felkelést. Alakja a morális tisztaság és a társadalmi méretű cselekvés lehetőségének ambivalenciáját testesíti meg, rámutatva, hogy a romantikus szabadságeszmény ellenében megkerülhetetlen a hatalom, a hatni tudás, a kompetencia kérdése. Posa ennek megfelelően nem tud ellenállni a manipulatív eszközök csábításának, és bele is bukik a mindenkori Robespierre-ek tévedésébe. A legmagasabb, fiozófiai szintet a király, II. Fülöp képviseli, aki tépelődéseiben önmagától, saját hatalomvágyától és uralkodói paranoiájától próbál kétségbeesetten szabadulni, és csak amikor ezt végképp feladva az inkvizíció kezére adja saját fiát, válik világossá, hogy ő is csupán egy nála nagyobb erő játékszere.

Vass György, Szegezdi Róbert és Nagy Péter / Koncz Zsuzsa felvétele

Bagó Bertalan rendezése nem teszi követhetőbbé a kusza történetet, nem tisztázza ki a sorokat, de végtelenül kiábrándult olvasata válasz Schiller alapvető kérdésére. Ezt az értelmezést szövegszerűen egyedül Posa márki és a király jelenete tehetné kérdésessé, hiszen Schiller ezen a ponton hagy egy apró rést a kényszerek és szükségszerűségek börtönén. A szöveg szerint a szeretetéhes uralkodó egészen megrendül a szokatlan retorikájú szónoklattól szabadságról és emberi méltóságról, és bár leinti a „rajongót”, mégis azonnal bizalmába fogadja őt (és egyedül őt). Itt vehetné kezdetét a schilleri esztétikai nevelés, amely az ösztönt az ízlésen keresztül összhangba hozza az erkölccsel, megtanítva az egyént az eszményeknek megfelelőre vágyni. Csakhogy Posa magasztos eszméi ellenére gőgösen, csak magában bízva a rövidebb utat választja: becsapja és kihasználja a királyt, rászabadítva a szörnyet (ami sokkal inkább a hatalmi mechanizmus, mint az esendő, maga-is-áldozat király) a világra. Bagó azonban még ezt a lélegzetvételnyi reményt is megtagadja a nézőtől: Cserhalmi György karikírozó játéka, túlzó gesztusai, hadarásig bagatellizált monológja, színtelen intonációja kegyetlen következetességgel teszik ironikussá és groteszkké a pátosz leghalványabb lehetőségét hordozó jelenetet is. Gáspár Sándor megfomálásában maga a király is iróniával szemléli önnön elgyengüléseit, az öregség szentimentalizmusát, a zsarnok gyötrő magányát, így a szerelem-szeretet egy pillanatig sem vehető komolyan a hatalmi gépezet, a szabadság pedig a determinisztikus rend riválisaként. Míg Schiller drámájában a felvilágosodás nagy eszménye a nevelés felsejlő lehetőségén keresztül továbbra is megvalósíthatónak mutatkozik, addig Bagó színpadán minden eleve elrendeltetett, kitörésre, szabadulásra nincs mód. A díszlet ennek megfelelően börtönt idéz: a mindenhez némán asszisztáló feketeruhás alakok által mozgatott cellák megvilágítástól függően időnként fallá szelídülnek, máskor mintha rés támadna közöttük, de többnyire szűk terekbe zárják a színészeket. Talán a kényszeredettséget hivatott szimbolizálni a férfiak fekete öltönye, amit csak a barna zakós Don Carlos és a fehér vászonöltönyös Posa márki jelmeze színez. A nők korabeli öltözetet idéző estélyi ruhája különösen hat a stilizált-modern színpadképben, és talán még korlátoltabb szabadságukat demonstrálja kissé ügyetlenül. A játékmód változatos regiszterei pedig mintha a kompetenciával függnének össze: minél realistább a játék, annál kevesebb a megformált szereplő mozgástere. Csak így képzelhetjük Nagy Péter kamaszos-hősszerelmes Don Carlosát és Derzsi János szürreális, groteszk főinkvizítorát közös platformra.

Az előadás a szabadság lehetőségébe vetett hitet siratja, és egy pillanatig sem engedi, hogy nézője (vagy a történet szereplői) reméljenek. Bagó Bertalan interpretációja felszámolja Schiller drámájának megválaszolatlan, nyitva hagyott kérdéseit, de velük együtt eltűnik a feszültség, a tét is: ebben a determinisztikus világban nincs min izgulni. Sem a király tépelődése, sem a szerelmes fiatalok áldozata, sem a márki jó szándéka és tiszta eszményei nem nyitnak rést a rendszeren. Igaz, itt nem a megtestesülő hatalom a legálnokabb ellenfél, hanem a szabad akarat premisszájára felépített világrendet alattomosan megkérdőjelező kétely.

Friedrich Schiller: Don Carlos
Fordította: Vas István. Díszlet, jelmez: Vereckei Rita. Zene: Horváth Károly. Dramaturg: Hársing Hilda. Rendezőasszisztens: Hajdinák Judit. Rendezte: Bagó Bertalan.
Szereplők: Gáspár Sándor, Cserhalmi György, Nagy Péter, Földes Eszter, Pokorny Lia, Almási Sándor, Vass György, Derzsi János, Szegezdi Róbert, Tordai Teri, Fodor Annamária, Galkó Balázs, Nagy Zoltán, Széll Attila.

Új Színház, 2011. november 26.

Facebook Comments