Az Európa Kiadónál megjelent kötetével izgalmas területet térképez fel: az operák mitikus, sokszínű és mágikus birodalmát...


Jean Starobinski genfi székhelyű eszmetörténész, irodalomkritikus, nem utolsósorban pedig lebilincselő, szellemes, szórakoztató és rendkívül olvasmányos stílusú író. Imponálóan hosszú pályafutása során (1920-ban született) számos egyetemen tanított, lett díszdoktor, több akadémia választotta a tagjai közé (természetesen a „nagy” Francia Akadémia is). Kiváló tollú, elsősorban a francia kultúrával foglalkozó szellemtörténészként (a „magányos sétálónak”, Jean-Jacques Rousseau-nak például nála aligha van alaposabb ismerője) egyesíti magában a nyugat-európai kultúra szintetizáló hajlandóságát a – talán – kelet-európai gyökereiből is adódó érzékenységgel (a melankólia fogalmát is alaposan körüljárta már írásaiban); ráció és irracionalitás kölcsönhatásra épülő, szokatlanul harmonikus összefonódása jellemzi munkáit.
Az Európa Kiadónál megjelent kötetével izgalmas területet térképez fel: az operák mitikus, sokszínű és mágikus birodalmát, a tőle megszokott, interdiszciplináris könnyedséggel, bejárva a társművészetek, a pszichológia, a mitológia, a társadalomtudomány és a történelmi anekdota megfelelő tartományait. Fogalmazásának könnyed eleganciája, társalgásának szellemessége, kultúrtörténeti gazdagsága Szerb Antal írásművészetét, gondolkodói nagyságát, például A királyné nyakláncát idézi az olvasó emlékezetébe.
A zene varázshatalmáról, érzékiségéről, a benne megbúvó (vagy nem is annyira megbúvó) „szép tilalmasról” sokan és sokféleképpen írtak: Tolsztoj a veszedelmes, mindent feldúló, maga alá teremtő kísértésként értelmezi a Kreutzer szonátában, Kierkegaard Don Juan démoni erejével azonosítja, Nietzsche az ember dionüszoszi énjének kiáradását látja benne… és a sor még folytatható. Nyilvánvalóan van a zenének szelídebb, megnyugtató, feloldó, harmonizáló oldala is, ám kétségtelen, hogy a drámaiságot, az érzéki megtapasztalást, az ösztönöket és a tudatalattit jóval a verbalitáson túli erővel fejezheti ki. Talán ezért is szenteli Starobinski könyvét az operairodalom leghíresebb, legmitikusabb csábítónőinek vagy – Kierkegaard-hoz hasonlóan, csak éppen más aspektusból, más megközelítésben – magának a csábítási vágynak, csapdába esésnek és megváltásnak. Nem csoda, hogy elemzését, ezt a sajátos kultúrtörténeti utazást az egyik legarchaikusabb origóból, Odüsszeusz és a szirének találkozásából indítja el. Hiszen valóban ez volt az első szirénének, elcsaló melódia, szívfájdító édesség, melynek dallamát nem ismerjük, nem ismerhetjük ugyan – mégis azt a lenyűgöző jelenséget örökíti meg, amikor valaki a beteljesülés (tudás, hatalom, szépség) ígéretével próbál halálba dalolni, lépre csalni, uralma alá hajtani, megidézni.
A bűvös-bájos-alattomos-megfoghatatlan szirének tengerszín köpenyéből csak úgy sorjáznak elő a többiek: Armida, akit a Jeruzsálem meghódításáért (vagy annak álcájában) földeket dúló, lázrohamban fetrengő keresztes lovagok álmodnak maguknak sajátos menekülési útként, narkotikumként, vágyott délibábként; Petrarca Laurája, aki „ha dalol, az a lélekben visszaárad” (Laura nem operahősnő, nem is csábító, ám elérhetetlen múzsa voltában mégis a vágyott, két lépéssel a férfi előtt járó ideál megtestesítője); Rousseau Narkisszosza, akit önnön tükörképe térít le a „helyes útról”; Turandot, a halálos holdistennő, a Tannhäuser pusztító érzékiségű Vénusza, Kundry, Parsifal gyönyörűségesen ocsmány kísértője, Carmen, minden csábítónők operabéli kvintesszenciája, Prévost abbé Manon Lescaut-ja, a franciák másik nagy bűnbe vivő és önmagát is felemésztő varázslónője. Ám hogy a sok névtől, eseménytől, adattól, dátumtól és történettől akkor sem szédülünk meg, ha ismerjük őket, és akkor sem, ha most hallunk róluk először, az Starobinski érdeme. Magától értetődő természetességgel fogja kézen és vezeti végig az olvasót az emberiség kultúrtörténetének csaknem kétezer évén, személyes ismerősünkké téve tudósokat és uralkodókat, művészeket és mitikus hősöket, szörnyeket és újságírókat, a párizsi Opera múlt századi portását és olümposzi isteneket – tökéletesre nyírt francia kerteken suhanunk át, barlangokat és tengereket látogatunk, ott vagyunk félhomályos szeparékban és tudományos társaságok asztalánál, kocsmákban és az austerlitzi csatatéren. Természetes könnyedséggel veszünk részt egy, azóta már elfeledett Romeo és Júlia-opera párizsi előadásán Napóleonnal együtt, látjuk a császárt kegyesen elbeszélgetni Tolsztoj gróffal, az orosz követtel, és ugyanilyen természetességgel elmélkedhetünk pár oldallal később a szerzővel együtt arról, hogyan láttatja fél évszázaddal később a fenti Tolsztoj gróf egyik unokája a csatatéren sebesülten fekvő Andrej Bolkonszkij herceggel megkapóan parányinak a végtelen égbolt alatt a franciák rettegett hadurát. Mindez csak apró adalék, néhány példa arra, milyen elegáns, könnyed mozdulattal nyit ablakokat a szerző különböző korok különböző tájaira, vág ösvényeket idősíkok és gondolkodások között. Könyvének lapjain játszi természetességgel fog kezet Wagner Pügmaliónnal, Grimm Baudelaire-rel, a Kékszakállú Honoré de Balzackal. A szerző nem csillogtatja hatalmas műveltségét, nem hivalkodik vele – gondolkodó sétái során (hisz minden egyes fejezet gyönyörűségre csábító kiruccanás térben és időben) olvasója számára is kézzel fogható kincsestárrá teszi, míg ő maga is elvarázsol, szórakoztat, elgondolkodtat, óhatatlanul nevel is a műveltség, a gondolkodás mindenki számára elérhető, mégis sokszor oly távoli fényűzésére.
A teleírt papír, a műelemzés, egyes tudománygyanús témák felvetése is lehet érzéki és magával ragadó? Paradoxonnak tűnik, mégis így van. Ha nem csupán a tárgy, de a tárgy kezelése is – megint csak Kierkegaard szavaival – érzéki és zseniális. Mozart az operát a zenei műfajok királynőjének, kiteljesedésének tartotta. Az is: nézőpontok kavalkádja, felfokozott drámaiság, konfliktusok folyamatos egymásba szikrázása, áriákban, kvartettekben és unisonókban sistergő feszültség. mintha szüntelen tőrök merednének egymásra… nézőpontok, ellentétes vélemények, lelkiállapotok olyan szimultán megjelenítése, mely csak a zene nyelvén lehetséges – gondoljunk csak a Figaro házasságának második felvonásbéli monumentális fináléjára, ahol mintegy nyolc szereplő beszél, jajveszékel, sír, kacag, dühöng, vágyakozik, szerelmeskedik, csal és csalattatik egyszerre, egy időben a színpadon. Starobinski mesteri esszéregénye a csábítás műfaját és a műfaji elcsábítást veszi górcső alá. Hogy lehet szerelembe esni egy illúzióval, egy vágyképpel, egy zenei futammal, egy imágóval – egy egész műfajjal… Hogy lehet megkísértődni és megváltódni egy és ugyanazon történet és zene által – lásd Parsifal és Kundry legendáját. Poppea hatalomvágyó szirénéneke, Elektra diadalittas haláltánca a dekadens Bécsben, Alcina barokkosan buja varázsszigete, a fénnyel varázsló Ariane szimbolikus Canossája mind egy tőről fakad: a beteljesülés, a bűnbeesés és az újjászületés ígérete élteti. Egy olyan tapasztalás vágya, mely az emberi élet hétköznapjaiban elérhetetlen és elviselhetetlen – de távoli visszfénye nélkül minden percünk puszta sivatag.

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009.

Facebook Comments