Alina Șerban maga a dokumentum…

Innen csak emberfeletti erővel lehet valaha kitörni – mondtuk egyszer az ozorai cigánysor legutolsó házában tett látogatásunk után. Földpadlós vályogház, ablakaiban hol üveg, hol műanyag lemezek, egyetlen szoba, nagy közös, piszkos ágy, folyóvíz nincs, és senkinek nincs egyetlen személyes polca sem, ahol mondjuk, egy iskolás a füzeteit tarthatná. A helyszín nagyon hasonló ahhoz, amit Alina Șerban, a fiatal román – roma-román – színésznő elmesél saját élettapasztaltként, Bukarest külső, Tei nevű kerületéből Felelősségem tudatában kijelentem című előadásában. Hogyan tudtál onnan mégis kitörni, kérdeztem az előadást követő nyilvános beszélgetésen ezt az életerős, vidám, hevesen gesztikuláló, izgatott és magát mindenáron megértetni akaró színésznőt.
Egyszemélyes előadása erre a kérdésre nem válaszol. Mondhatni, nem erre a kérdésre válaszol. Nem a felemelkedésről, kitörésről szól, nem a fejlődéstörténetéről, hanem a mindennapi létről, a maga sűrű, apró, jelentéktelennek tűnő, máskor megrázó részleteivel. Amikor egy gyermek úgy imádkozik: add, uram, hogy román legyek, és fehér legyen a bőröm. Alina Șerban maga a dokumentum, hiszen saját biográfiáját viszi színre, családja, közössége történetét, színházi keretbe foglalva. És bár a színházi kerettel, a darab szerkezetével is vitatkozhatunk, az est fontossága, a tabuk trónfosztása, a személyes találkozás varázsa elvitathatatlan.
A cigánysorról Londonba, vagy a New York-i Tisch School of Arts-ig ívelő pálya – talán így lehetne bombasztikusan összegezni ezt az életutat, a hangsúly azonban a gyerekkoron van. A színésznő által komponált szöveg egyik fő dokumentuma a gyerekkori naplói, melyeknek lapjait elénk vetítik. Gyönyörű lapok ezek, beragasztott színes képekkel, szépen megmunkált rajzokkal, gondos gyermekírással. Amit az előadás elmesél – élet a cigánysoron – és ezek a gazdag gyermeknaplók szinte összeegyeztethetetlenek a fejünkben. Bár ez a gyermek küszködéseiről, bánatáról, dühéről, terveiről számol be, ebben a kilakoltatással fenyegető szegénységben – ahova egyébként tízévesen csöppen, addig látszólag rendben mentek a dolgok, ezután a család hirtelen lecsúszott – mégis boldognak tűnik, elszántnak, mint akinek van saját kis világa, egy kis meleg madárka őbenne, amit énnek hív, dédelget, nevel, félt. Ennek az elképzelhetetlenül kegyetlen, sivár, szegény, piszkos világnak a falán is van egy rés, amelyen át egy másik táj nyílik meg, egy ugyanolyan gazdag gyermeki világ, mint bárkié, akinek megadatik átélnie gyermekkorát.

 

Alina Şerban / Schiller Kata felvétele

Ezt a nyomasztó világot, kirekesztést, félelmet a cigány származás lelepleződésétől nem valami pornográf és empátia nélküli kíváncsisággal, szociografikus elidegenítéssel, szegénységturizmussal vesszük szemügyre, hanem egy felnövő kislány-kamasz-fiatal felnőtt által belehelt személyes térben, személyes testben. Szemünk is átmelegedik, ahogy rátekintünk. A színházi keret ugyan nem túl gazdag – egy kiváló zenész segíti a történet araszolását, aki nem is zenét, inkább gyerekjáték-hangszereken létrehozott világot teremt, és olykor ad időt megpihenni, a képi világot a naplók adják; mégis igazi művészi pillantás ez a saját világra, amely belülről láttat, emberit talál ott, ahol a média legfeljebb a sokkoló nyomort mutatja meg. Nincs szentimentalizmus, nosztalgia, önsajnálat – a pillanat átélése van.

Elképesztő bátorság kell egy ilyen előadás létrehozásához Romániában, talán több is, mint Magyarországon, amelynek színházi kultúrájától egyszerre idegen az etnikai kérdések felmutatása és a dokumentarizmus is, a személyes lét és test színrevitele. Az etnikai, kisebbségi létet a román színház nem teatralizálja, ahogy az erdélyi magyar nyelvű színház sem a maga kisebbségi létét. Egy ilyen előadás csakis független színházban születhet ma; a Felelősségem tudatában-t a román színház egyik legizgalmasabb független csapata, a tangaProject hozta létre.
Színházilag azonban éppen a dokumentarizmus – az idei Kortárs Drámafesztivál nagy témája – veti fel azt a kérdést, hogy miközben Alina Șerban saját nevén mutatkozik be és saját biográfiáját játssza, az előadás befejezése utáni beszélgetésben egy másik ember nyilatkozik meg: színész és szereplő tehát még itt sem teljesen azonosak. Az előadásbeli Alina játszik: színészi eszközöket használ, megjelenít figurákat, hol kislányt, hol kamaszt, ezzel egy pici és finom distanciát teremt önmaga és életrajza között. Egy másik, tőle idegen figurát vélhetőleg ugyanezzel a játékkal hívna életre. Színpadi jelenléte nem hasonlít azoknak a „civileknek” a jelenlétéhez, megkérdőjelezhetetlen önazonosságához, akiket egy-egy téma szakértőjeként kérnek színpadra például a Rimini Protokoll darabjaiban. Ez a dokumentarizmus tehát erősen használja a színház fikció lehetőségeit. És Alina Șerban kiváló színész, szinte ellenőrzése alatt tartja a nézőt, akihez beszél, ereje, pontossága, energiája nagy alkotóerőről tanúskodik.
Az előadás vége azonban idegen a szövegtesttől: arról a felismerésről szól, hogy romának lenni „kúl”, s ehhez a felismeréshez a színház és egy külső szempont kellett: amikor a fiatal, talán még egyetemista színésznő egy fesztiválon romákat játszó, cigány népviseletbe öltözött színészekkel találkozott, akik roma táncot tanultak. Nem a történet személyességét vitatom, pusztán az állítás tűnik felületesnek és túlságosan konfliktusmentesnek. A történet pedig nem egy lineáris fejlődésről szól, aminek az identitás „bevallása”, vállalása, egyfajta coming out volna a tetőpontja. A roma identitás be nem vallásának bevallása – ahogy a gyermek örökké titkolja, hogy hol lakik, kikkel lakik együtt, mintha nem tartozna köréjük – mindig sokkal drámaibb, mert a be nem vallás megmutatása már indirekt módon egy bevallás, tehát színház és a művészet tanúságtétele. A nyílt színi, egyenes „felvállalás” ennél csak kevesebb tud lenni.
A kérdés végül mégis nyugtalanít, hát megkérdezem: hogyan lehet ebből a közegből valaha is kitörni. A civil Alina válasza kettős. Egyrészt a címre utaló „Felelősségem teljes tudatában kijelentem” epizódhoz kötődik, amikor a tizenhét éves kamasz támaszért fordul, és voltaképpen állami gondozást kap. Megírja levélben, hogy életkörülményei elviselhetetlenek. Ez a kitörés első lépcsője. Ez némi reményre ad okot, tűnődhetünk, hiszen a cigánysoron való életnél jobbat is tud kínálni az állam, a szociális háló. A másik válasz ennél bonyolultabb és egyszerűbb is: „Nagyon akartam.” Azaz kitörni. Ezt az erőt, az akarást láthatja mindvégig a néző, ez sodorja magával. Ám arra a végső kérdésre, hogy honnan származhat az erő, honnan jön az akaráshoz az erő, nemigen van válasz. Hacsak le nem merülünk a lélektan mélyére, és meghalljuk milyen szeretettel beszél a gyermek az édesanyáról – arról a roma édesanyáról, aki börtönbe kerül, elkéri, és nem adja vissza a gyermek pénzét, amit ő tolltartóra gyűjtött -, arról az édesanyáról, aki nyilván döbbenten nézi ma színésznő lányát a színpadon, akinek ő talán minden körülmény ellenére is szeretetet és biztonságot adott, míg jelen volt.

Felelősségem tudatában kijelentem (Teatrul LUNI de la Green Hours és tangaProjekt)
Zene: Cătălin Rulea. Hangtechnikus: Robert Dinu. Díszlet: Adrian Cristea. Dramaturg: Alice Monica Marinescu. Rendező: David SCHWARTZ.
Szereplők: Alina Şerban, Cătălin Rulea.

MU Színház, 2011. november 29.

Facebook Comments