Vannak énekeseink, nem velük van baj…

Van Don Giovannink. Legalábbis kezd lenni. Kovács István messze van a tökéletestől, és még nem is birtokolja teljesen a szerepet, de szép a hangszíne, minden regiszterben kiegyenlített a hangja, úgyhogy magalapozott reményekre jogosít. Egyelőre hullámzó teljesítményt mutatott mind vokális szempontból, mind a színpadi jelenlét súlyát tekintve. Igen meggyőzően kezdett. Fiatal, kissé hetyke, lendületes széltoló, nem a kiérdemesült cinikus, hanem a nőkért őszintén lelkesülő, épp hogy romlásnak indult skalpvadász. A Là ci darem la mano kettősben volt benne valami behízelgő kedvesség és vonzerő (ha nem is érzéki zsenialitás). Ez a Don Giovanni megpróbálja lazán kezelni a konfliktusokat, még nem érzi tetteinek súlyát. A Fin ch’han dal vinó-t igyekezett jól beosztani, nem teljes sikerrel, el-elfogyott a levegője, de még így is hozta a svungot, a szenvedélyt. Az elsöprő erő később még megjöhet – jól tudjuk, a bitangul strapás pezsgőária a legnagyobbakon is kifog. A második felvonásra láthatóan kifáradt, de előtte már az első finálé is hatástalan volt, amiben nem ő a hibás, nem is a partnerek, hanem a kínosan béna rendezés, amely nem engedi, hogy a címszereplő kihozza a formátumát. A szerenádban hiányzott a bensőséges hang, mintha csak az volna tisztázva, hogy a hős hogyan énekel, nem az, hogy mit. (Mindig az utóbbi az elsődleges, az előbbi az utóbbiból következik.) A végére sajnos elfogyott a hang is, a személyiség is, a fach-kollégák erősebbeknek bizonyultak, de ebben a komikus rendezés is ludas. Mindent összevéve Kovács Istvánban van fantázia, adottságai bőven följogosítják egy közeljövőben kiteljesedő Don Giovannira.A további szereplők közül ketten nem voltak újak. Fried Péter változatlanul robusztus és meggyőző Kormányzó, Hajnóczy Júliáról pedig minden alkalommal megállapítható, hogy elsajátította a belső meggyőződésből fakadó karakterformálást, nem kell cserfeskednie és kokettálnia ahhoz, hogy előállítsa Zerlina olvadékonyságra könnyen hajlamos, lesütött pillái mögött frivol természetét. A bécsi változatból áthozott kettős Leporellóval a benne foglalt dévaj gonoszkodás bemutatására tett minimális rendezői kísérlet nélkül újfent értelmetlennek bizonyult. Annál inkább, mert Alik Abdukayumov nem az a kifejezetten színesen játékos alkat, bár svádás kópé Leporellója a hangminőség jóvoltából így is igen hatásos. Bőven áradó, sötétes és technikás voce az övé, súlyához képest kellő könnyedséggel tölti ki a szólamot. A másik hangnagybirtokos González Mónika, kissé túlsúlyos is ez a matéria Donna Annához, a fürge futamok egy része nehézkessé válik előadásában. Az alakítás egyik serpenyőjébe kerül a rendkívül értékes szoprán hang, a másikba a kifejezés egyfajta értelemben vett bizonytalansága. Ha nem feledkezünk meg arról az alaptételről, hogy az operaénekes az éneklésével jellemez, vagyis a karakter nem az úgynevezett „játékban” nyilvánul meg – egyáltalán, mi az, hogy „játék”, csak nem az éneklés közben vagy helyett végzett mimikák, gesztusok, mozgások? -, akkor González Mónika első áriájából az érzelmek, indulatok, szenvedélyek értelmezése (intellektualizálása) hiányzott, a másodikból pedig Donna Anna depresszív bánatának árnyalatossága. A hangsorok makulátlanságára törekvés dominált a mögöttük levő tartalom rovására. (Mellesleg nem tudtam eldönteni: a túlzóan teátrális gesztusok az énekesnő vagy Donna Anna tartozékai-e.)Bátori Éva Donna Elvirája a produkció legharmonikusabb, legegységesebb alakítása. A hang nem hivalkodóan nagy, de épp elég, és árnyalatokban, finomságokban rendkívül gazdag, kifejező, kiegyenlített. A frazeálás lekerekített, s minden mondat zenei gondolatból fakad. Az első felvonás áriájában volt egy kis technikai probléma, elfogyott a levegő, de ez sem tudta feledtetni, hogy Bátori Éva kivételes művész, és ez a Donna Elvira a gyöngeségével, megbántottságával, sértettségével, illetve a mindezen – legfőképp önmaga határain – túllépő energikusságával egy-egy pillanatra valósággal felmagasztosul. Szappanos Tibor kedvező benyomást tett Don Ottavio két áriájának fegyelmezett fölépítésével. Kelemen Dániel bemutatkozása is biztató Masettóként, csak jobban kellene ügyelnie arra, hogy ne tördelje szét a szólamot. A produkció rendezői kudarcán nem lehet segíteni (bár meggyőződésem szerint De Bosio úr távozása után valaki, mondjuk, Kesselyák Gergely pár próbával kiirthatná a legnyilvánvalóbb dilettantizmusokat, és legalább minimális szinten elfogadhatóvá tehetné az előadást). Vannak énekeseink, nem velük van baj, hanem azzal, hogy magukra vannak hagyva. Medveczky Ádám tökéletesen korrekten vezényelte le az estét, de a karmesteri munkához az is hozzátartozna – persze egy rendezővel közösen -, hogy kibontsa a karakterek és a kapcsolatok belső tartalmait, árnyalatait, finomságait, különösen egy olyan komplex remekműét, mint a Don Giovanni. És akkor nemcsak a recitativók telnének meg élettel a mostani konvencionális, lapos ledarálás helyett, hanem a szereplők is többek lennének, mint kottakonform énekesek.

Mozart: Don GiovanniSzövegíró: Lorenzo da Ponte. Karmester: Medveczky Ádám. Rendező: Gianfranco de Bosio. Koreográfus: Andrea P. Merlo. Díszlet- és jelmeztervező: Naná Cecchi. Karigazgató: Szabó Sipos Máté.Szereplők: Kovács István, González Mónika, Szappanos Tibor, Fried Péter, Bátori Éva, Alik Abdukayumov, Kelemen Dániel, Hajnóczy Júlia.

Magyar Állami Operaház, 2011. december 6.

Facebook Comments