A Lángoló kerékpár a félrehallások színháza.

II. Világháború, bombák, halottak: túl idegen. Szelektív hulladék, zsúfoltság, neonfény: túl ismerős. De hogyan tovább, ha ezeknek együtt, közös térben kellene létezniük? Hogyan tovább, ha az emlékek, melyek folytonosságot teremthetnének, már nem férnek bele ebbe a kényszerű együttélésbe? Mit tegyünk a tolókocsiba kényszerített, de minduntalan követelőző múlttal, aminek nem lehet valós funkciója a reklámújságokkal tapétázott mindennapokban? Ilyen problémákat feszeget a lengyel Dorota Masłowska Megvagyunk egymással című szürreáliája. Meg azt is, tudunk-e még emlékezni, és ha nem, akkor vajon hogyan értjük meg saját (nemzeti és egyéni) múltunkat, hogyan kapcsolódunk bele valami olyasmibe, amiből mára annyi maradt, hogy a németek azok, „akik olyan faszán jódliznak”?
A történész Pierre Nora Emlékezet és történelem között című tanulmányában is kifejtett elmélete szerint jelenleg az emlékezettársadalmak végét éljük. A megélt emlékekből építkező élő hagyományt egy hivatalos és merev narratívába kényszerített írott történelem váltja fel, megszakítva a folytonosságot múlt és jelen között. A spontán emlékezet helyébe az elmúlt dolgok tökéletlen rekonstrukciója, a mégis objektívnek láttatott történelem lép. Nora tézise egyre inkább aktuálissá válik a magyar jelenben is, amikor süketté válnak a fülek a legidősebb nemzedék emlékei iránt, amikor a történelem tényleg halottá válik. Pedig akiknek volt lehetőségük meghallgatni saját szüleik vagy nagyszüleik történeteit a II. Világháborúról, azoknak a kapocs adva van. De mit teszünk, ha már nincsenek velünk, akik elmesélhetnék, milyen volt megélni egy bombázást, akik bekapcsolhatnának minket a hagyományba, folytonossá téve egy generációs emlékezetet? Mert lássuk be, lassan eltűnik mellőlünk a nemzedék, amelyik még élőben mesélhet a tankönyvekben adathalommá zanzásított múltról. A másik kérdés persze, hogy mit kezdünk ezekkel az élményekkel, hogyan sáfárkodunk velük. Most a Bárka Színházban Lángoló kerékpár címen futó Masłowska-adaptáció kapcsán váltak aktuálissá ezek a kérdések – persze már az előző évadban is találkozhattunk a nemzeti emlékezetkutatás egy karakteres példájával, akkor a Nemzeti Színházban, a Mohácsi testvérek Egyszer élünk… című darabja kapcsán.

 

Kardos Róbert és Ónodi Eszter / Schiller Kata felvétele

A lengyel „fenegyerek” Masłowska (aki már tizenévesen híressé vált a Lengyel-ruszki háború című regényével) 2009-es darabját a Bárka számára Kabai Lóránt dolgozta át, kisebb-nagyobb dramaturgiai és nyelvi-strukturális változásokon keresztül megközelítve és finoman egymásba játszva a lengyel és magyar – jelenre is bőven ható – történelmi kérdéseket. A háromgenerációs adok-kapok, amely mind a szituációk, mind a nyelv (és mind a játék) szintjén igencsak elemelt marad, egy költői-szimbolikus nemvilágba vezet. Mert ez maradt az egy szobába zsúfolódott nemzedékek számára: a nincsszabi, a nemutazás, a nemlét. (Vö. „ez a klausztrofobikusan szűk helyiség legalább nem tűnik igazán nagynak, pedig itt alszik, eszik, ürít, él, nemalszik, forgolódik, okád és kap hasmenést, nemél és nemhal együtt egy többgenerációs família.”) A nyelvben megjelenő metafizikai tagadásokat vetítette ki Kamondi Zoltán rendező és Árvai György látványtervező, amikor a teret minden oldalról papírgalacsinokkal teli ketrecekkel szegélyezte. Mint egy hatalmas konténerfalu: a halomnyi törmelék és papírhegy, a színes reklámújságok, a múlt dokumentumai keretezik a jelent, amellyel azonban nem sok mindent lehet kezdeni. Néha akad egy-egy tavalyi magazin, amelyben a keresztrejtvény ugyan meg van fejtve, de legalább már azt se nekünk kell. A színek is inkább kopottak vagy mesterségesek: a hűtő neon zölden világít, mint egy radioaktív szörnyeteg; a nagyi ősz haját és a kislány kopott felsőjét hideg fénybe vonják a halogén izzók. Minden lepusztult és hideg, az oldalt lévő fekete és fehér lépcsők sem hagynak kétséget afelől, hogy a kettő közötti szürke térben a mindennapok túlélése lehet az egyetlen cél. Persze létezik egy másik szint, ahol minden élénkebb és harsányabb, és az egy négyzetméterre jutó IKEA-bútorok száma is nagyobb. Ez a média világa, ahol a legnagyobb baromságot pókerarccal lehet elmesélni, és még gépi taps is jár érte.

A Lángoló kerékpár a félrehallások színháza. Mikor a Fásult Nénike (Szorcsik Kriszta) mesélni szeretne a napról, mikor kitört a háború, minduntalan unokája izgága asszociációs hálójába gabalyodik. „Úgy ugrált a szívem, mint egy tacskó” – mondja a nagymama, amit unokája „zacskónak” hall és azonmód hozzá is vág az öreghez egyet. Őt a hasonlatok helyett már csak a konkrétumok érdeklik. A köztes generáció pedig maga a kiégettség: vagy a Tescóban dolgozik, és hamarabb kel, mint fekszik (Varjú Olga), vagy dagadt disznó és híres emberek aláírásait gyűjti (Ilyés Róbert). A közös szobába zsúfolt nők pedig csak a televízióra tudnak feltekinteni – átvitt és szó szerinti értelemben egyaránt -, amelyben sorra felvonulnak az extravagáns, és nem ritkán ideggyenge médiaszereplők: Ónodi Eszter gátlástalan Programvezetőnője, Kardos Róbert pszichedelikus Rendezője és Keskeny Anita vak, ám állathangokat kiválóan utánzó Mónikája. Az előadás első részének lassabb tempóját éppen ez a feltekintés pörgeti fel, és bár Spolarics Andrea naivan bölcs Pici Jégkislánya elég korán meghallja a II. Világháború kopogtatását, túl későn tud csak bevonódni nagymamája emlékeibe, aki – mivel sosem hallgatták meg – kénytelen újraélni a múltat, és visszatérni a bombázástól összedőlt házba. És ekkor, múlt és jelen pszeudo-egyesülésében fogható csak fel, hogy a generációk, az emlékek, a sorsok úgy léteznek a közös térben, mint törmelékek a nagymamán: egymás hegyén-hátán, akár egy „lidérces lasagne”.

Dorota Masłowska: Lángoló kerékpár
Dorota Masłowska Megvagyunk egymással című darabját átdolgozta: Kabai Lóránt. Az eredeti művet fordította: Pászt Patrícia. Látvány: Árvai György. Jelmez: Szűcs Edit. Dramaturg: Garai Judit. Koreográfus: Gombai Szabolcs. Zenei vezető: Kákonyi Árpád. Rendezőasszisztens: Pogács Zsuzsi. Rendező: Kamondi Zoltán.
Szereplők: Spolarics Andrea, Varjú Olga, Szorcsik Kriszta, Ónodi Eszter, Ilyés Róbert, Kardos Róbert, Keskeny Anita, Somogyi Anna, Tolnai Klári.

Bárka Színház, 2012. január 22.

Facebook Comments