Bodolay Géza rendező a hazai Schimmelpfennig-recepció meghatározó alakja…

Roland Schimmelpfennignek, néhány éve még Magyarország legnépszerűbb kortárs német szerzőjének ez a darabja (és ellenpélda híján attól tartok, a többi szintúgy) nem okozhat különösebb gondot egy szellemileg-fizikailag jó kondícióban lévő társulatnak. A Nő a múltból ízig-vérig mai pièce bien faite, melynek szerzője a görög bosszútragédiához adagolja a szalonvígjátékok eszköztárát, hogy végül szaggatott-szkreccselt dramaturgiával bolondítsa meg az egészet. A történet klasszikus vígjátéki sémákra épül, így aztán a mindenkori előadásban muszáj mindennek és mindenkinek takkra működnie – a szegedi premieren úgy tűnt, a gépezeten még akad olajoznivaló, de amit láttunk, azzal sem lehetünk elégedetlenek.
Bodolay Géza rendező a hazai Schimmelpfennig-recepció meghatározó alakja: ez az ötödik rendezése a berlini szerzőtől. Bodolay amúgy is biztosra ment: a hatszereplőssé bővített darabban öt szerepet egykori kecskeméti színészei játszanak, akik dolgoztak már vele egy vagy több Schimmelpfennig-rendezésében. Vagyis a színészek értik ezt a nyelvet, s ez nyilván segítségére volt a címszerepet alakító, másfajta szövegekhez és mást követelő színészethez szokott Szabó Gabinak, aki könnyed eleganciával vette az akadályt. Más is vizsgázott a bemutatón: a szegedi nézők először találkoztak Schimmelpfennig nem ortodox dramaturgiájával, amitől Bodolay főrendezőként eddig megkímélte őket (második szegedi korszakában első és utolsó merész dobása Simon Stephens Pornográfiája volt, az is több mint három éve).
Rövid összefoglaló azoknak, akik nem látták Ascher Tamás Örkény Színházban játszott előadását, vagy a marosvásárhelyi magyar, illetve a szekszárdi német nyelvű bemutatót. Huszonnégy év szünet után állít be Romy Vogtländer a talán boldog, talán boldogtalan, mindenesetre tökéletesen tipikus házaspár, Frank és Klaudia életébe. Az időzítés hibátlan, hiszen épp költözés küszöbén találja őket: valami véget ért, valami elkezdődhet. A rejtélyes nő persze többet akar némi nosztalgiázásnál, de meghökkentő szándékai a maguk teljességében csak a zárlatban tárulnak fel.
A kilencvenperces jelenetfüzér a lakás halljában és a ház előtt szimultán játszódó párperces szcénákból áll, melyeket szerzőjük alaposan felrázott és összekevert: az egységes, (közel) egy nap alatt, (majdnem) egyetlen helyszínen játszódó cselekményben folyamatosan előre-hátra ugrálunk. A jelenetek gyakran utólag kapják meg előzményeiket, segítséget adva a teljes történetet a tudatosan szétszórt cserepekből összeragasztgató nézők fantáziájának.

Kéner Gabriella és Kárász Zénó / Veréb Simon felvétele

Ez a technika a színészektől is kivételes koncentrációt követel, hiszen több jelenet(részlet)et pontosan meg kell ismételniük. Tökéletes magabiztossággal kell birtokolniuk az előadás komplex partitúráját, melynek a szöveg csupán egyetlen alkotója: Bodolay rendezése a Schimmelpfennig által megírt szerepkereteket gesztikus, mimikus, vizuális és auditív elemekkel tölti fel, kibontva a textusban a sok ismétlés, a rövid tőmondatok, pattogós replikák révén amúgy is meglévő zeneiséget. A hatodik, Bodolay által beiktatott színész (a már Kecskeméten is örök mellékszereplő Báhner Péter) sokáig az időugrásokat közli. Az előadás elején odalép a jobb elöl álló mikrofonhoz: bejelenti, hogy a szerző őt nem írta meg, és egy triangulummal fogja jelezni, amikor a szövegben a „rövid szünet” mondat olvasható. Az előadás zenei szövetének másik visszatérő összetevője a Romyhoz leitmotivként kapcsolódó Who knows how long I’ve loved you kezdetű Beatles-sláger, ami minden róla szóló, vele kapcsolatos megszólaláskor hosszabb-rövidebb részletekben köszön vissza.

Mira János funkcionális díszlete a szerzői instrukciónak megfelelően fehér, a nézőtérhez képest negyvenöt fokkal elfordított, kopár, csupa ajtó lakásbelsőt mutat. Az enteriőr tetején hosszú, vörös, Tinát és Andreast csak „darabokban” látni engedő téglatest fekszik a színpad teljes szélességében: az utcai jelenetek, egyben a tragédia hírnökeként funkcionáló Tina bejelentésének helyszíne. Bianca Imelda Jeremias kifejező jelmeztára segíti a játszókat, s a szereplők külsejéből is sejthető, hogy Frank és Klaudia története akár meg is ismétlődhetne Frank kicsinyített hasonmása, azaz fiuk, Andreas és a kedvese, Tina között, ha az események nem haladnának egészen más irányba.
Frank (Kárász Zénó) a házaséletet csendes odaadással tűrő, jól idomított férj, akinek nem sok van hátra Tutanhamon próféciáiból – már amennyiben hagynák olvasni a hisztérikus nők. Hogy kapuzárási pánik vagy hirtelen ötlet vezérli-e, amikor a dögös régi-új nőt választja, nem derül ki. Klaudia (Kéner Gabriella) közös életük hajójának a kormányát vasmarokkal fogja, szíve szerint se férjét, se fiát nem eresztené el egy pillanatra sem látómezejéből. Fiuk, Andreas (Sorbán Csaba) léha és könnyelmű, aki kihasználja a kínálkozó lehetőségeket anélkül, hogy sokat töprengene az okokon és következményeken. Tina, Andreas barátnője (Gidró Katalin) az események hűvös-ironikus szemtanúja és narrátora. Szabó Gabi Romyja a legárnyaltabb alakítás: lehetetlen eldönteni, hogy ez a nő vajon teljesen őrült-e vagy komolyan gondolja a csábítási hadműveletet. A buta szőke és a hidegvérű vamp arcéle összeolvad, s ami igazán rémisztő benne, az minden kételytől mentes józansága.
Az előadás nyitó perceiben a két hete Olaszország partjainál oldalára borult óceánjáró mentési akciójáról készült felvételeket látjuk a hosszabbik falra vetítve a szereplők erőltetetten vidám táncával kísérve. Ekkor még nem sejtjük, hogy alighanem ez az a monstrum, amin Klaudia és Frank elmúlt húsz évének összes emléke elhajózott egy szebb, új világ felé.

Roland Schimmelpfennig: Nő a múltból
Díszlettervező: Mira János. Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias. Rendező: Bodolay.
Szereplők: Kárász Zénó, Kéner Gabriella, Szabó Gabi, Sorbán Csaba, Gidró Katalin, Báhner Péter.

Szegedi Kisszínház, 2012. január 27.

Facebook Comments