Nagy kár, hogy dráma most csak a színházban volt, nem a színpadon.

Vannak idők, amikor a művészet a lehető legünnepélyesebben válik a történelem alakítójává, amikor a nézőtéren forr a levegő, amikor izzó pillanatokat hoz létre a színház titkos kémiája, amikor a közönség együtt lélegzik a színésszel, mert mindannyian tudják, miről van szó – és mindannyian tudják, jöhet bármi, ez az óriási, láthatatlan erő győzedelmeskedni fog. Az Új Színház európai értelemben vett művészi tevékenységének utolsó bemutatója, A varázshegy azonban nem ilyen pillanatokból állt. Pedig minden adott volt: hangsúlyos, politikával átitatott színháztörténeti fordulópont, az esemény jelentőségének teljes tudatában felsorakozó prominens közönség, és egy kellően európai szerző kellően európai műve. A katarzis azonban elmaradt.
Thomas Mann Varázshegyéről sok minden elmondható, de az, hogy könnyen összefoglalható, vagy hogy drámai cselekményekben gazdag lenne, az éppen nem. Ezen hiányosságok természetesen mindaddig nem jelentkeznek, amíg a műnek olvasói, nem pedig nézői igényeket kell kielégítenie. Ekkor azonban erős tematizálásra, jelentős és jelentéses látványra, karakteres és kapcsolódó figurákra, a feszültségek feldolgozására, és legalább a főhős, Hans Castorp jellemváltozásának ábrázolására lenne szükség. Ezeknek azonban egyike sem jelent meg érzékelhetően a produkcióban. Erőteljes felütés, hogy az előadás elején, még sötétben elhangzik József Attila Thomas Mann üdvözlése című verse. Ugyanakkor, amint ez a közönség őszinte megelégedettségéből is kitűnik, ez a gesztus a legelső pillanatban oltja ki a feszültséget és lehetetlenít el minden később elérhető (és elérendő) magasságot. Méltányolható lenne természetesen a Thomas Mann-i áthallások ilyetén konkretizálása, ha ez azt a célt szolgálná, hogy az előadás ezt követően másról szólhasson – de az előadás egyrészt nem tud, másrészt mintha nem is akarna sem erről, sem másról sem szólni. Mert hiába a szerelemről és az időről szóló okfejtések, ha azok mélysége nem tud megmutatkozni, ha nem egymással ellentétes nézetek ütköznek, csak lazán kapcsolódó monológok és többnyire tét nélküli, de legalábbis sehonnan sehová nem vezető dialógusok váltják egymást. A varázshegy ugyanis nem parttalan filozófiai eszmefuttatás, hanem fejlődésregény – a Vera Sturm és Hermann Beil által jegyzett adaptációból pedig mintha éppen ez, a fejlődés hiányozna.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Szikora János rendezése a szellem helyett az érzékekre próbál hatni: szivarfüst, kivetített gőzmozdonykerekek és óramű, valamint időről időre felcsendülő klasszikus zenei közhelyek teszik lehetetlenné mind a gondolatok befogadását, mind pedig az előadáshoz való érzelmi kötődést. A külsőségek és a gyenge dramaturgiai váz együttesen vezetnek a humánum háttérbe szorulásához – aminél sokkal rosszabb nemigen történhetne A varázsheggyel. Jellemző példa, hogy az előadást záró kép, amelyben a néző előtt hirtelen feltárulkozik a hegy monumentalitása és Castorp kicsisége, a legkevésbé sem tud nemhogy összegző, mély pillanatként, de még csak komoly esztétikai élményként sem működni.

A kudarcnak azonban legkevésbé okozói a színészek. Az alakításokból nem az átgondoltság vagy a megalapozottság hiányzik, hanem egyszerűen eszköztelenül, nagyon kevés kapaszkodóval, elegendő kontextus hiányában, a viszonyok felmutatásának lehetősége nélkül kellene kerek karaktereket formálni a színpadon – ebbe pedig mindenkinek beletörik a bicskája. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének élvezhető alakítások, fontos pillanatok és jól kihasznált lehetőségek. Schruff Milán Castorpjában megkapóan rejtőzik a gyermeki naivitás – kár, hogy a világra való nyitottsága az előadás végére sem érik tapasztalattá. Hirtling István Hofrat Behrensének mély iróniája a fenti élet kikezdhetetlenségének szimbóluma – legalábbis addig, amíg hatalmának pillanatnyi megkérdőjelezése miatti sértettsége fel nem fedi saját kisszerűségét. Nemes Wanda Madame Chauchat-ja nem a szerelem ideájának leképezése, hanem a szerelembeesés földi tárgya és ördögi oka. Gáspár Sándor az este legerőteljesebb színpadi pillanataiért dolgozik meg: minden rezdülésén az a bizonyos, kivételes színpadi kémia dolgozik. Talán ő a legnagyobb áldozata a túltagolt, felszínes dramaturgiának – Peeperkornja bár erős, mégis visszhangtalan marad. Derzsi János Leo Naphtája kulcsfigura lehetne, ha érdemi konfliktusba kerülne bárkivel – leginkább persze Almási Sándor Settembrinijével. Az egymagával ordítozó öregember azonban eszméinek csak elszigeteltségét, nem pedig komolyságát tudhatja felmutatni.
Nagy kár, hogy dráma most csak a színházban volt, nem a színpadon. És még nagyobb kár, hogy ezt az űrt itt már senki sem fogja betölteni.

Thomas Mann: A varázshegy
Színpadra alkalmazta: Vera Sturm és Hermann Beil. Fordította: Nádas Péter. Jelmez: Balla Ildikó. Díszlet: Szikora János. Dramaturg: Hársing Hilda. Rendező: Szikora János.
Szereplők: Schruff Milán m.v., Száraz Dénes, Hirtling István, Nemes Wanda, Takács Kati, Almási Sándor, Derzsi János, Gáspár Sándor, Vass György, Galkó Balázs, Tordai Teri, Sztárek Andrea m.v., Széll Attila, Köleséri Sándor m.v., Bohos Andrea m.v., valamint az Új Színház stúdiós növendékei.

Új Színház, 2012. január 27.

Facebook Comments