Blöff ez a javából, vagy ha nagyon jóindulatú szeretnék lenni, egy hajánál fogva előráncigált, talán a szophoklészi művek elégtelen ismeretén alapuló, teljesen elhibázott ötlet...

Emlékszem, óvatos, csodálkozással vegyes gyanakvás tört rám, amikor ez év elején kezembe akadt a neves, libanoni származású, kanadai-francia rendező (valamint drámaíró, színész), Wajdi Mouawad interjúja, amelyben arról beszélt, hogy Des femmes (Nők) címen színre viszi Szophoklész három tragédiáját: a Trakhiszi nőket, az Antigonét és az Élektrát. Egymás után, egy műsorban, trilógiaként. Erről eszembe jutott Lázár Ervin, akinél Szörnyeteg Lajos (a legjobb szívű behemót) egy olyan költeménnyel nevez az erdei szavalóversenyre, amely semmilyen szempontból nem emlékeztet versre, s ezt a többiek meglehetős vehemenciával szóvá is teszik. Ő felháborodottan tiltakozik, mondván, már hogy ne lenne vers, ahol a sorok egymás alá vannak írva, s minden sor nagybetűvel kezdődik! Tényleg fogós kérdés, s Vacskamati némi tépelődés után nem is tud mást válaszolni, mint hogy: csak! Na, valahogy így voltam Mouawad Szophoklész-trilógiájával is, hiszen attól, hogy három görög tragédiát egymás után eljátszunk, még nem lesz belőlük trilógia – ezt mindenki tudja, aki akár csak egyszer is hallott a görög színházról. Én azonban – ellentétben Vacskamatival, Aromóval, Dömdödömmel és a többiekkel – bizalmat szavaztam a neves rendező ötletének, s ha némi szorongással is, de október elején kíváncsian vártam a mintegy hétórás Szophoklész-maratont a Comédie de Genève zsúfolásig telt nézőterén. Vártam a nagy ötletet, a rendezői elemzés-drámaértelmezés előadásban testet öltő felfedezését, amely egységes gondolati ívben valahogyan egymás mellé rendezi ezt a három, eltérő tematikájú, eltérő karaktereket felvonultató, eltérő konfliktusrendszerre épülő, más és más korban született tragédiát. Nos, tényleg kaptunk három Szophoklész-előadást, s én hősiesen végig is ültem mind a hármat (ezzel csak azért dicsekszem el, mert például a Le Nouvel Observateur kritikusa az Antigoné mintegy harmadánál feldúltan távozott). Csalódás. Blöff ez a javából, vagy ha nagyon jóindulatú szeretnék lenni, egy hajánál fogva előráncigált, talán a szophoklészi művek elégtelen ismeretén alapuló, teljesen elhibázott ötlet áldozata lett (és lesz) világszerte az előadás közönsége, Avignontól Barcelonáig, Montrealtól Párizsig és Genfig. Merthogy megavállalkozásról van szó, tucatnyi ország fontos és kevésbé fontos színháza, egy kanadai minisztérium, önkormányzatok és kulturális intézmények sora karolta fel (és finanszírozza lelkesen) Mouawad öt évre tervezett Szophoklész-projektjét, amelynek keretében „tematikus blokkokban” eljátssza Szophoklész mind a hét fennmaradt művét (viszont hová tűnt a mester egyetlen szatírjátéka, a Nyomszimatolók? – de csitt, nehogy a rendező észrevegye, mert még felveszi a programba!). A záró esemény, a csúcspont természetesen a hét tragédia egyvégtében való eljátszása lesz. Előre szólok, rám ne számítsanak. „Nők” után jövőre jönnek a „Hősök”, vagyis az Aiasz és az Oidipusz király, végül a „Halni készülők” – ennek már a címe is jó! -, azaz az Oidipusz Kolónoszban és a Philoktétész. E koncepcióról csak annyit, hogy ha egy diák iskolai dolgozatban veti papírra, borítékolható a bukás. Tökéletes katyvasz, kár is szót vesztegetni rá – talán az eddigi és még várható kritikai visszhang elgondolkodtatja az alkotókat a reménytelenül elhibázott koncepció végigerőltetéséről.
Mert riasztó ötlet-bukásnak elég lehetne ez a „nő-trilógia”: itt és most jószerivel semmi más nem köti össze a három tragédiát, mint hogy mind a háromban szerepel nő. Ezzel azért más görög tragédiák is dicsekedhetnek, ha jól emlékszem. Természetesen nem tartom elképzelhetetlennek, hogy valaki olyan megközelítést talál e három tragédiához, amely koherens élménnyé avatja egy műsorban való eljátszásukat, de itt most ez nem történt meg. Szenvedő, kétségbeesett, szerelmes, elszánt, bosszúálló nő van a többi Szophoklész-tragédiában is.
Mindhárom előadáshoz azonos színpadkép tartozik: mindvégig szürke-sötét-elmosódott alaptónusban tartott emelvény, amely hol palota, hol síremlék, hol csak meghatározhatatlan funkciójú építmény. Esővel kezdődik (Trakhiszi nők) és esővel végződik (Élektra) a nap. Mind a három darabra jellemző a patetikus, már-már ironikusnak ható (de semmiképpen nem annak szánt!) deklamáló stílus: a színészek kifelé, a közönséghez beszélnek – mit beszélnek? Szónokolnak, sírnak, ordítanak, olyan nagyon görög tragédiás az egész; valahogy negyven-ötven évvel ezelőtti stílusban. Nem mintha nem volna egy-egy jó ötlet a rendezésben: például hogy a Trakhiszi nőkben a Déianeirát játszó színésznő (Sylvie Drapeau) alakítja Héraklészt is (ez filológiailag stimmel, ha „görögösen”, három szereplő között akarjuk kiosztani a drámát, a feleséget és férjét ugyanaz a színész játssza!). Csakhogy semmiféle kontextusa nincs ennek az ötletnek: az Antigonéban a rendező nem viszi tovább ezt a nagyon is kijátszható „görögözést”, pedig tudjuk, hogy itt meg Antigonét és Haimónt (!) játszotta ugyanaz a színész.
A színészek mindhárom előadásban teszik a dolgukat, bár kiemelkedő alakítás egy sincs, ami jórészt talán ennek az ódivatú, deklamáló, hatalmas mozdulatokkal, löttyös nagy indulatokkal rohangálunk, kiabálunk stílusnak is köszönhető. Tapintatból nem részletezem, hogy fentiektől eltekintve is meglepően hullámzó a játék színvonala.
Pontosabban van egy remeklés: a Kart az első két tragédiában irányító, a kemény rockban (!) tartott kardalokat író és előadó Bertrand Cantat – az 1990-es években a Noir Désir francia rockbanda vezetője – igazi, súlyos színészi, énekesi jelenléttel életet tud vinni az amúgy monoton, unalmasan csordogáló történet-előadásokba. Cantat zenekarával külön világot épít, s időről időre jótékony brutalitással töri meg Mouawad nézőpróbáló, egyhangú színészvezetését. Cantat jelenléte sajnos egyúttal botrányforrás is – talán emlékszünk még nagy port felvert gyilkossági ügyére: 2003-ban Vilniusban agyonverte akkori élettársát, a színésznő Marie Trintignant (Jean-Louis Trintignant lányát), ezért négy évet töltött részint litván, részint francia börtönökben, majd jó magaviselete miatt szabadult; felesége, a magyar Rády Krisztina hamarosan öngyilkos lett. Azóta felháborodás és megvetés kíséri, amerre csak jár a világban; Avignonban nem is léphetett színpadra Mouawad előadásában, olyan elemi erővel tölt ki a tiltakozás esetleges szereplése ellen, s úgy tűnik, a francia közönség soha nem fogja különválasztani Cantat-ban a tehetséges művészt a brutális gyilkostól. Állítólag Genfben is volt – előzetesen – botrány, értelmiségiek, emberjogi, nővédelmi szervezetek tiltakoztak, de színpadra léphetett, játszott… – és remekelt.

Facebook Comments