…a Trafó mindmáig a legfiatalabb, saját jogon megképződött hivatásos előadó-művészeti hely Budapesten.

Intézményi besorolása szerint a Trafó egyike a Budapest Főváros Önkormányzata tulajdonában álló tizennégy színháznak, ekként – ábécésorrendben – a Budapest Bábszínháztól a Vígszínházig terjedő lista eleme, a költségvetési törvényben meghatározott, ún. normatív támogatás kedvezményezettje, mindenkori vezetője a Budapesti Színházigazgatók Egyesületének teljes jogú tagja – feltéve, ha maga is úgy ítéli meg, hogy ebben az asztaltársaságban van a helye. A most mandátuma végéhez érő Szabó György számára hosszú éveken át nem volt magától értetődő az odatartozás, csupán 2007-ben csatlakozott, s ez az elhúzódó gesztus egyértelműen jelzi, milyen lassan látta be maga is az evidenciát: a Trafó – színház. Számos oka van annak, hogy ez a felismerés a mai napig nem épült be maradéktalanul sem a szakmai, sem a nézői köztudatba, s a Trafó egyfajta kakukktojásként szerepel a főváros amúgy világviszonylatban is ritka sűrűségű és tarkaságú színházi palettáján; az alábbiakban először ezeket veszem sorra.
Az első éppen az előbb említett kiterjedt színházi szolgáltatóhálózat, amely a legutóbbi időkig reprezentálta a ’89 előtti rendszerben meghatározóvá lett társulatos-repertoárszínházi működésmodell primátusát. Amikor egy szociokulturális közegben valamely fogalomról szinte automatikusan megképződik egy masszív jelentéshalmaz, akkor bármilyen, ahhoz képest eltéréseket mutató kezdeményezés piacra vezetése és elfogadtatása kockázatos, de mindenképpen időigényes vállalkozás. A Trafó esetében a kockázatot az intézményi forma, a vele járó garanciaháló csökkentette, s ennek köszönhetően immár tizenhárom éve kísérhetjük nyomon e „struktúrán belüli alternatíva” fejlődését.
Ez azonban történeti léptékkel mérve rendkívül rövid idő, a Trafó mindmáig a legfiatalabb, saját jogon megképződött hivatásos előadó-művészeti hely Budapesten. Természetesen voltak előképei és konkrét előzményei is (elég csak Szabó útját végigkísérni az FMK-tól a Petőfi Csarnokon át a Liliom utcáig), ám azokat a hazai kulturális közfelfogás inkább az underground közművelődési szférához sorolja, s csak kivételes esetben emeli identitásképző, jellemzően kiemelt támogatást élvező intézményei közé. Az ezredfordulón egy, a perifériákon létrejövő értékei iránt nyitott, a szektor mobilitását felkaroló városvezetés hozta létre a Trafót, ám egy új nézői generációnak kell felnőnie benne és az általa nyújtott esztétikai-szerkesztési műsorkínálaton ahhoz, hogy természetessé váljon: ez is színház.

Kárhozat kertje (Mozgó Ház). Schiller Kata felvétele

Még akkor is, ha nem annak hívják. Az épület korábbi funkcióját metaforikus síkra emelő tulajdonnév után a Kortárs Művészetek Háza meghatározás áll a bejárat felett. Megítélésem szerint a névválasztás tudatosan játszott el és játszotta ki a berögzült klisékkel/kliséket. A Ház utótag jelöli az ismerőst, s nyújt legitimitást vagy legalábbis óvó szemantikai mezőt az előtte álló két, igencsak támogatásra szoruló fogalomnak. A kortárs egyaránt ébreszthet izgalmat, és kelthet gyanút a befogadói kör szellemi nyitottságától függően. A kialakulófélben lévő, még nem kanonizált, nehezebben kiismerhető, kockázatos, sokszor zavarba ejtő, kisebbségi értékpreferenciákat tükröző, alkalmanként előttünk születő, ezért elrontott, máskor zseniális alkotói aktusok melletti kiállás bátorságot igényelt a Ház nyitásakor, és a manapság egyre jobban standardizálódó közízlést visszatükröző színházi kínálatban talán még inkább. A művészetek többes számú meghatározása a különböző kifejezésmódok e falakon belüli egyenrangúságát, egymásra hatásának elősegítését célzó laborjelleget hirdeti, ahol nincsen kizárólagosság és a priori hierarchia, hanem az interdiszciplinális szemlélet a meghatározó, és minden crossover kezdeményezés teret kap. Ennek megfelelően a Trafó úttörő szerepet játszott napjaink új irányzatainak, a fizikai színház, az újcirkusz, a felnőtt bábszínház hazai megismertetésében, miközben a vizuális és akusztikus művészetek, amellett hogy saját jogon is markánsan megjelentek a programkínálatban, legtöbbször elválaszthatatlan komponensei voltak az összművészeti produktumoknak.
Túlzás nélkül állítható: ez a műfaji sokszínűség és keveredés csak ebben a különleges térben valósulhatott meg. Az egykori ipari létesítményből átépített, a néző-előadó viszony rugalmas alakíthatóságát kínáló fekete doboz színház megnyitásakor az intézményi körben és stúdióméretben elsőként nyújtott konkurenciát a bevett, kukucska-színpadon zajló színjátszásnak. Másfajta művészi lehetőséget kínált, ezáltal új alkotásmódokat serkentett, és egy hétköznapibb, pátoszmentesebb pozíciót ajánlott fel a közönségnek, tagjai közé csábítva olyanokat is, akiket a színházakat övező burzsoá glamour esetleg elidegenít. A Trafóba járni a kezdeti években kaland volt, hiszen a hagyományos városföldrajzi percepció szerint színházaink a Nagykörúton belül helyezkednek el, ezzel is magyarázható, hogy a hagyományos színházba járóknak időbe tellett a mentális határvonal átlépése – amit a Belső-Ferencváros rehabilitációja és a kulturális kínálat időközben folyamatosan zajló decentralizációja (a Bárkától a Nemzetin át a Millenárisig) egyaránt elősegített.

 

Krízis-trilógia (Krétakör). Schiller Kata felvétele

A Trafó egyik legjellemzőbb sajátossága, hogy nem egy társulatnak ad otthont, hanem missziója szerint reprezentatív módon jeleníti meg a kortárs magyar és nemzetközi előadó-művészeti alkotók, csoportok törekvéseinek legszélesebb spektrumát, s ennek érdekében intenzív együttműködést alakít ki és ápol a független műhelyekkel és a hasonló karakterű külföldi szervezetekkel – ahogyan azt legutóbb az ügyvezető igazgatói poszt kiírása is hangsúlyozta. Bár a hivatalos dokumentum nem mondja ki, ez a befogadó színházi profil, amit a magyar szakma mindig is félelemmel teli gyanakvással szemlélt mint a színházi működés csökkent értékű, egyúttal olcsóbb módozatát, amely – ha sikeresen űzik – kikezdheti a domináns, társulatos-repertoárszínházi modellt. A hagyomány felől nézve a befogadó színházakat szokás alacsonyabb rendűnek tekinteni, abból a feltételezésből kiindulva, hogy valódi művészi identitás csak társulat és repertoár egymást feltételező együttállása esetén alakulhat ki. Tény, hogy profilját nem esztétikai ethosz vagy játékstílus határozza meg, hanem az a funkció, amit – jó esetben – működése minden mozzanatával betölt. Ezzel is magyarázható, hogy vezetését általában nem művészek, hanem menedzser képzettségű programszervezők látják el marketingszemléletű megközelítéssel: azt vizsgálják, milyen szükséglet és milyen kínálat észlelhető a piacon, s azokat milyen komplex programstruktúrával lehet kielégíteni fenntartható módon. A Trafó indulása egybeesett a Thália átalakításával, ahol a Főváros a Művész Színház társulatának kiseprűzésével hozott létre befogadó színházat a Nagymező utcában. Akik skandalumként élték meg, hogy a Schwajda-Törőcsik páros helyére Megyeri László került, azok egy új vírus elharapózásától tarthattak, amikor Szabó György személyében egy újabb közgazdász is igazgatói megbízást kapott. Ennek indokoltságára azonnal visszatérek, de előbb szükséges még eloszlatni azt a félreértést, hogy alkotógárda híján a Trafó-szerű képződmények pusztán passzív, „rendező pályaudvar” jellegű funkciót képesek betölteni. Ezzel szemben, megfelelő anyagi eszközök és kapcsolatrendszer birtokában, kész előadások forgalmazásán túl megrendelőként, koprodukciós partnerként is megjelennek a piacon, így hozva létre a befogadás és kibocsájtás egészséges dinamikáját, a Trafó esetében mindezt páratlanul széles nemzetközi hálózatban, ami regionális viszonylatban is kiemelkedő produkciós házzá avatja.

Frankenstein-terv. Schiller Kata felvétele

Végezetül említem a vezetői szerep sajátosságát, hiszen egy kisebb, funkcionálisan felépített stáb irányítása kevésbé igényel művészeti iránymutatást és társulatvezetői erényeket, helyettük a menedzsmentszemlélet kerül előtérbe, amihez a fentebb említett közgazdász végzettség jó alapot szolgáltat. A Trafó igazgatójának mindennapjait a működési területéről származó információk begyűjtése és rendszerezése (ideértve az ezzel járó rengeteg utazást), a piaci helyzetre reflektáló, ám azt egyúttal alakítani is szándékozó stratégiai tervezés, a szükséges partnerségek kialakítása, a terv hatékony kommunikációja és a megvalósítását biztosító polivalens, magasan kvalifikált munkatársi gárda irányítása tölti ki. A Trafóban a másutt kevésbé hangsúlyos munkakörök válnak központivá: a közönségkapcsolatok, a képzés, projektfejlesztés – csupa olyan feladat, amely kreativitást, önállóságot és kommunikációs készséget igényel; nem véletlen, hogy a Trafóban dolgozni mindig is kihívás volt, ide alkalmazottak helyett alkalmasokat kerestek.
A fent hat témakörben vázolt eltérések tették véleményem szerint a Trafót a legmarkánsabban felismerhető színházzá budapesti társintézményei között. Helyzeti előnyét tudatos fejlesztésekkel olyan erénnyé kovácsolta, amelynek megőrzése nem csupán a Liliom utcai hely működtetőinek és látogatóinak, de az egész magyar színházi szakmának érdeke.

Radio Müezzin (Rimini Protokoll). Schiller Kata felvétele

Ehhez képest – vagy talán éppen ezért – az Előadó-művészeti törvény 2009-ben életbe léptetett besorolása szerint a Trafó és a Thália volt az a két fővárosi teátrum, amely a II. kategóriába került. Társulat hiányában nem tudták hozni azokat az objektív (elsősorban előadásszámra és a saját produkciók arányára vonatkozó) mutatókat, amelyek az élcsapathoz soroltakat jellemzik. Az idén életbe lépő módosított jogszabály új minősítési rendszert is hoz, más logikát követ. Eszerint az egyes intézmény helyzetét (és ezzel gyaníthatóan finanszírozását, működési pályáját) az szabja majd meg, hogy művészeti-kulturális szerepe, mintaközvetítő ereje, szolgáltatásainak tartalma nemzeti, avagy helyi szinten bír-e jelentőséggel. Ebben a felosztásban a társulat megléte immár nem praktikus feltétel egyes teljesítményelemek biztosításához, hanem alapvető értékhordozó, melynek hiányában a támogatási jogosultságot biztosító státus kerülhet veszélybe. A közelmúltban többször felröppent híresztelés a Trafó esetleges állami intézményi körbe vonásáról progresszív kultúrpolitikai szándékként akár bizakodásra is okot adhatna, ha a jelenlegi tulajdonos Főváros által meghatározott funkciók felértékeléseként értelmezhetnénk, ám lelkesedésünket hűti, hogy a tranzakció rendszerint ingatlanspekulációs tervek mentén merült fel, ahol a Kortárs Művészetek Háza szakmai jellemzői figyelmen kívül hagyásával valamely ellentételezési csomag részeként szerepelt.

Márpedig ha a programstruktúra évek során kialakított kényes egyensúlya sérülne, máris nem ismernénk rá a sajátos Trafó brandre. Komplexitása jól érzékeltethető színházi kínálatán, melyben eddig egyszerre volt jelen a mobilis nemzetközi újdonságok egy jelentős (a meghívó terével és büdzséjével korreláló) szegmense és a hazai struktúrán kívüli kezdeményezések krémje. Nem véletlenül nehézkes az importált produkciók meghatározása, hiszen ahány színházi kultúra, annyi viszonyrendszer szerint kellene őket definiálni; jó részük létrehozásának helyszínén egyáltalán nem számít alternatívnak, sőt, a Trafó nyitott sok esetben ablakot a nemzetközi mainstream alakulására. A világ minden részéről összeválogatott előadásokban az volt a közös, hogy el akartak és el tudtak jutni még Magyarországig is, és művészetük jelentésessé vált az itteni közönség számára. Az immáron évtizedes, regionális összevetésben is exkluzív, a fesztiváldinamikával dacoló, mert évadon átívelő kínálat megteremésében kiemelkedő szerepük volt előbb a külföldi kulturális intézetek közvetítői és támogatói munkájának, később az európai uniós pályázati együttműködéseknek. Így elsősorban tájékozottság, pénz és szervezés kérdése volt, milyen különlegességekből állnak össze a Liliom utcai hétköznapok.
Nem egészen ez volt a helyzet a magyar társulatok bemutatása kapcsán. A Trafó – mint a hazai befogadó színházi lánc csúcspontja – mindig is erősen ki volt szolgáltatva a független színházi szférában zajló folyamatoknak. Csak azokat a kezdeményezéseket tudta színpadára engedni, amelyek egyrészt nem rendelkeztek saját játszóhellyel, vagy – ritkább esetben – hajlandóak voltak onnan kimozdulni, másrészt kellően megizmosodtak már ahhoz, hogy betöltsék a terét, és megtöltsék a nézőterét. A Trafóban bemutatkozni rang és kihívás volt egyben, s amíg a Ház profilját elsősorban a külföldiek fellépései szabták meg, arra is volt idő, hogy kitermelődjön egy-egy eseményszámba menő hazai produkció. Mert bár hiába kényeztette el a közönséget külföldi kiválóságok bemutatásával, a Raffaello Sanziótól a Forced Entertainmentig és a Hotel Moderntől a Rimini Protokollig, valódi paradigmaalkotó szerepet a hazai színházi életben leginkább magyar társulatok helyzetbe hozásával tudott játszani. Szubjektív emlékezetem három olyan pillanatot őriz, melyek jelképeznek egy-egy korszakot, bár semmiképpen sem fedik le őket teljesen. A Mozgó Ház a kezdeti lendület és bátor kísérletezés képviselőjeként kapott széles nyilvánosságot idehaza és külföldön egyaránt a Trafó nyitása körül. A Krétakör hosszas rákészülés és tervezés után alakított ki kölcsönösen előnyös, produkciókon és éveken átívelő masszív jelenlétet a kétezres évek közepén a Liliom utcában. Mundruczó Kornél nemzetközi projektjei pedig a természetes és nélkülözhetetlen szövetség gyümölcseiként jöttek létre az utóbbi években, jellemzően már az intézmény falain kívül.

Hey girl! (Raffaello Sanzio)

Ez a három kiragadott példa is jól szemlélteti, milyen szoros egymásra hatásban állva alakította a magyar hagyomány és a külföldi piac a Trafó működésmódját, játékrendjét. A kezdetben alkalmi fellépések alkotta programban fokozatosan jelentek meg a repertoárszerű elemek, ami előbb a társulatoknak jelentett lehetőséget, utóbb viszont már a befogadó részéről jelentkezett kényszerként. Az import drágulásával és az ahhoz járuló támogatások elapadásával ugyanis fokozatosan nagyobb tér jutott a hazai alkotóknak, akik ezt addig tudták megfelelően betölteni, míg saját működési bázisuk úgy-ahogy biztosítva volt. A források utóbbi években tapasztalható csökkenésével és szétaprózódásával párhuzamosan egyre inkább siettetett érési folyamatok tanúi vagyunk, amelyek mind kockázatosabb kísérleteket eredményeznek. A Trafó vezetőjének vállát növekvő felelősség nyomja a Ház adottságainak, közönsége elvárásainak megfelelő magyar színházi alkotások felkutatása és bevezetése terén. Ma, amikor kényszerűen ismét az alkalmi társulások és a projektléptékű előadások korszakába érkeztünk, az eddigiekhez képest minőségileg új feladatot egyfajta dramaturgiai szempontrendszer kidolgozása és érvényesítése hozhat, ami – amellett, hogy fejlesztően hat vissza az egész független területre – inherens módon erősítheti a Trafó színházi karakterét, frappáns választ adva az abban kételkedőknek.

Facebook Comments