Ők a kezükkel olvasnak. A botjukkal látnak.

Az első dolog, ami eszembe jut, amikor meglátom Sárosdi Lillát a színpadon fehér bottal a kezében, fejére tűzött, fekete napszemüveggel, de legfőbbképpen tőle olyan nagyon idegen fejtartással, a (bár nem pironkodó szeméremből) lesütött szemével, hogy ha most vakot fog játszani, hogyan boldogul majd szemkontaktus nélkül? Nem a legfőbb eszközét veszti-e el a vakot játszó színész? Nem mintha nem épp Sárosdi Lilla volna azon ritka kivételek egyike, aki nemcsak egész arcával, de egész testével is játszik. A vak ugyanis nem csak látását veszíti el, de a tekintetét is. Egy betegséget követően olyan lánynak lenni, aki többé nem tud bűvölni a szemével, ez talán az egyik legfájóbb pont a darab főhőse számára, akinek olyan gyönyörűek voltak mára elvesztett szemei. Azon kívül a vak ember, és az őt játszó színész, előfordul, hogy nem rendezi kisimulttá vonásait, nem törekszik az arc harmóniájára. Feltéve persze, hogy soha nem is látott. (Ezen az egyetlen ponton látszik megbicsaklani ez a különleges, eszköztelenül is erős előadás, mintha nem döntené el, hogy egy látását elveszítő lányt mutat-e be, vagy az eredendő vakság történetét. A színész olykor úgy feledkezik meg arcáról, mintha mindig is vak lett volna, és erre az ellentmondásra a szöveg is ráerősít, amikor a látását elvesztő Lilla, hiába látta korábban, mégsem tudja elképzelni, milyen lehet a fekete szín, legfeljebb úgy, hogy az olyan, mint a sötét.)
Eszköztelen előadás, írtam, és persze, hogy az, hiszen a Vakság tantermi színház. A „tantermi” jelző pedig nem egyszerűen arra jó, hogy ha már nem viszik az iskolásokat kulturálódni, akkor legalább készüljenek könnyen szállítható szegényszínházi csomagok, amelyek könnyebben elérnek a diák címzettekhez. A tantermi színháznak filozófiája van, és eleve a tanterembe készül, mint Schilling Árpád Hamlet.ws-e, vagy mint a nagyszerű Klamm háborúja, Scherer Péter Klamm tanár urával. Egyszerűen attól, hogy tanteremben van, még nem sorolnék ebbe a műfajba semmit. Persze ha a diák először ilyen színházzal találkozik, színházfogalmát nem fogják kötni olyan külsőségek, hogy előadás az, aminek az elején felmegy a függöny, netán díszes kőépületben játszódik. Ellenben lehet, hogy érdemibb problémák mentén gyárt definíciót, mondjuk, hogy a színház a nézőt döntéshelyzetek elé állító műfaj, ami esetleg korosztályi vagy társadalmi kérdésekről szól. Egy merev bilinccsel kevesebb lesz ezeken a diákokon, szabadabban gondolkozhatnak. Hogy a tantermi színház működni tudjon, ahhoz hiteles személyiségekre van szükség, ilyen volt Kovács Krisztián Scherer Péter korábbi, A gyáva című előadásában, és ilyen most Sárosdi Lilla is: személyiségükön keresztül kialakul valami közvetlen és magától értetődően természetes viszony színpad és nézőtér között. A színész most nem sztár, akit a diáknak a hierarchia egy lejjebbi fokáról, tökéletességében kell csodálnia, hanem egyenrangú és sérülékeny fél, akár ugyanolyan, mint aki nézi.

Sárosdi Lilla / Schiller Kata felvétele

És éppen olyan sérülékeny, mint maga a vak. Nem épp olyan időket élünk, amikor sérülését büntetlenül viselheti bárki, a keményen dolgozó ország lecsap lazsáló sántáira, lábát lógázó siketjeire, dőzsölő hajléktalanjaira. Persze vakként is abszolút lehet teljes életet élni, de azért valljuk be, szerencse is kell hozzá. Mert, idézi a darabbeli Lilla, mit mondtak neki korábban: ha azt akarod, hogy egyenlőként tekintsünk rád, viselkedj is úgy. „Ti arról beszéltek, hogy ugyanolyan emberek vagytok, mint mi. De közben segítséget vártok el. Most akkor ugyanolyanok vagytok, vagy nem?” A Vakság nem igyekszik hazug mesét gyártani arról, hogy a vakok ugyanolyanok, mint mindenki más. Miért is lenne ugyanolyan látni, mint nem látni? Hiszen annak, aki megvakul, a most címként is választott szinesztézia – kézzel olvasni – nem őrület, hanem valóság. Ők a kezükkel olvasnak. A botjukkal látnak. Érzelmeikben pedig nyilván ugyanolyanok: elveszteni, ami már megvolt egyszer, hogyan is lehet ezt feldolgozni? A Vakság válasza nem recept, éppen mert hőse nem az átlag vak, aki talán nem is létezik, hanem egy gátlásos lány, akit nők neveltek, és aki így erősen tart a férfiaktól. Verekedős, belevaló, belül mégis rettegő fiatal lány, aki nem azért nem talál párt magának, mert ne tetszene senkinek, hanem belső gátlásai, rendezetlen gyerekkori fájdalmai miatt.
Szerencsére a Nézőművészeti Kft és a Kolibri Pince, az ifjúsági előadások egyik legfontosabb bázisa ezúttal is garancia volt arra, hogy a problémát ne eufemizálják. Lilla például vaknak hívja saját magát, nem pedig mondjuk látássérültnek. És vakpoénokat is mond bőven, önironikusan, magán nevetve, de másoktól azért ennél sokkal több tiszteletet követelve, mint afféle Cyrano. Azt a görögök óta újra és újra felbukkanó toposzt, hogy a vak ember talán nem látja azt, ami körülöttünk van, de mást jól, sőt, talán jobban is lát nálunk, a főhős kigúnyolja, kimondatlanul is visszautasítja. Inkább cinikusan megjegyzi, hogy ő nem egy Teiresziasz. A Vakságot nézve a vak és a sérült ember sem sérthetetlen, rá is lehet rossz szemmel nézni, ha éppen üvöltözve követel empátiát. De az utolsó monológ azért Büchner Woyzeckjének holdas meséje az árva gyermekről, aki a Földről nem talált el a Naphoz.

Gyulay Eszter – Sárosdi Lilla – Scherer Péter: Vakság
Alkotó: Katona László. Szerkesztette: Gyulay Eszter. Rendező: Scherer Péter.
Szereplő: Sárosdi Lilla.

Kolibri Pince – Nézőművészeti Kft, 2012. április 27.

Facebook Comments