…nem kelti míves munka benyomását, és ezért hatni sem tud.

Fehér Ferenc változatlan, kitartó drukkereként azt is muszáj észrevennem, hogy a dicsérendőn új utakat kereső táncos-koreográfus körül sötéten-fenyegetőn bólogatnak – az elakadásjelző táblák. Ezzel nincs egyedül a szcénán, sőt, talán még soha nem is létezett olyan színpadi kísérletező, akinek, új utakat próbálván bejárni, rövidebb vagy hosszabb ideig (vagy esetleg véglegesen) ne lett volna osztályrésze a megtorpanás. Csak az nem torpan meg, aki tutira bevált, jól ismert úton sétafikál kényelmesen (táncosok ezt úgy mondják: csak az esik el, aki felugrik).
Nem tartom esésnek, főleg nem bukásnak a Brothers előadását, de két fontos tényezővel elégedetlen vagyok. Az egymást követő rövid jelenetek történései (a fragmentált narratíva dekódolható tartalma) egyszer sem emelkedik a laza ötletelés szintje fölé, a tánc és a mozgás megjelenése pedig (ami akár el is tüntethetné az előbbi hiányosságot) kidolgozatlan-kimunkálatlan, sokszor pontatlan, néha egyszerűen slendrián, szóval, nem kelti míves munka benyomását, és ezért hatni sem tud. Fehér erőssége, főleg a szólóiban, mindig is az volt, hogy testének legapróbb porcikáit is tudatosan vagy ösztönösen, de mindig tartalmasan, kimunkáltan dolgoztatta. A Brothersban ezt azért sem teheti meg, mert társaival négy egyenrangú fickót akar megjeleníteni. Na már most a négyesben Fehér és Dózsa Ákos mellett két szuggesztív performer, Szitás Balázs és Tr. Szabó Gyurka szerepel, akik képzett táncosnak még jóindulattal sem nevezhetők. Ettől még rendkívül színvonalasak és hatásosak is lehetnének, de nem abban a koncepcióban, amit Fehér kitalált rájuk és magára.
A probléma gyökerét ebben látom: Fehér Ferenc alkotó- és előadóművészként is úgy szocializálódott, hogy ő, a „Szabad Lény” van műalkotásainak középpontjában, nem is rendezői instrukciót végrehajtó szereplőként, hanem – testével és lelkével – fellépéseinek egyedüli megmunkálandó tárgyaként, kiindulópontja és végcélja, alfája és ómegája gyanánt. Ebből lépeget mostanság arrafelé, hogy előadás-koncepcióit kiterjessze másokra is.

Fehér Ferenc / Schiller Kata felvétele

Ez látszólag kis lépés egy táncosi, koreográfusi vagy rendezői képzésben részesült, ab ovo professzionista pályafutásra készülő művésznek, de igen nagy lépés egy olyan őstehetségnek, aki lényegében mindent saját magától és magából tanult meg (felfedezője, Juhász Anikó is végig erre inspirálta-tanította). Nagy és kellemes meglepetés volt, amikor néhány éve Fehér Dűnék címmel igen jól sikerült, egy férfire és három nőre komponált darabbal jelentkezett. Az azért sikerülhetett jól, mert Fehér a folyamatban eleve „kívülállóként” vett részt, ebből a látószögből készült utána a MU terminálos B. A. H. A. P. Á. is.

Sokkal nehezebb lehet a produkcióban egyszerre benne is lenni, meg távol maradni tőle. Valami ilyesmit próbálgatott Fehér a tavaly őszi Draculájában. Arról az előadásról ugyanezen a felületen ezt írtam: „A Draculában a koreográfiai matéria viszonylagos szegénysége még éppen összepasszol a visszafogottságával feszültséget keltő megjelenítés koncepciójával, de a testnyelvi szűkszavúság – főleg több szereplő esetén – előbb-utóbb a kifejezés gátjává válhat.” (a teljes cikket lásd: ITT)
Ez a bizonyos „testnyelvi szűkszavúság” a Brothersban valóban a kifejezés gátjává vált. Tetézi a bajt (ahogy említettem már), hogy a mozdulatok kivitelezése is ezúttal kívánnivalót hagy maga után. Néhány hete-hónapja a Trafóban már sokadszorra lehetett megfigyelni, hogy például a DV8 táncos-előadói hogyan abszolválják a legkisebb, legegyszerűbb mozdulatokat is (elképesztő precizitással, elmélyültséggel és ihletettséggel). Hozzájuk képest Fehérék „focizása” egymás végtagjaival laza pacsizás. Pedig a koreográfia ezekben a jelenetekben szellemes, variábilis, jól kitalált kontaktokat tartalmaz, ordít róla, hogy nem lazaságnak jogosan teret engedő provizórikus improvizáció. De nem hat eléggé, mert hiányzik belőle a táncos kidolgozottság. És ez a további jelenetek döntő többségében is így van. Pedig mindenki sokat mozog, beleadnak apait-anyait, Fehérnek és Dózsának attraktív megmozdulásai is vannak, mégis valahogy hiányzik a tánc, kevés a fizikalitás (pedig gyakorlatilag rengeteg). Ráadásul a jelenetekben sok klisé is sorakozik, a virtuskodó, rivalizáló, néha agresszív fivérek sokat harcművészkednek, groteszken verekednek, van törülközős bodybuilders jelenet, önironikus balettparódia, név szerinti megszólítás és fénybe lépés, riadt, aprózó futómozgás az előadás elején és végén.
Fehér Ferencnek muszáj másokban is gondolkodnia, mert előbb-utóbb kitáncolja magából az egyedül, szólóban bemutatható ősi megmutatkozni vágyást. Ahogy a 2010-es, remekül sikerült Tao Téban megfigyelhettük, két főre már ki tudja terjeszteni tehetségét, titokzatos „mindentudását”. A négy ezúttal soknak bizonyult. De az is lehet, hogy merész húzással oldható meg a probléma: egy sok, akár 10-15 szereplős Fehér Ferenc-koreográfiával. Én szívesen megnézném.

Brothers
Zeneszerkesztő, hang: Kovácsovics Dávid. Fénytervező: Bánki Gabi. Design: Hajdú Lili. Jelmez: Simon Judit. Zene, koreográfia: Fehér Ferenc.
Előadók, alkotók: Fehér Ferenc, Dózsa Ákos, Szitás Balázs, Tr. Szabó György.

Trafó, 2012. május 3.