Hat erős színész van a színpadon - és megszámlálhatatlanul sok karakter.

Orfeum, varieté, koncert és színház költözik a Katona József Színház színpadára a Musik, Musikk, Musique című előadásban. Történet nélküli zenés kavalkád ez megkapó képekkel; utazás a 20-as, 30-as évek Európájába, ebbe a térben és időben távoli, békét és szabadságot sugárzó világba. Narratíva nélkül csapongunk Róma és Párizs, Lisszabon és Stockholm között, világvárosból világvárosba. És bár a németül-franciául-olaszul-portugálul-görögül-lengyelül előadott dalok szövegéből kevés érthető, bőségesen elegendő a hangulat befogadása.
Könnyű vállalkozásnak gondolhatnánk a dalszínházat, de korántsem az: a Katona nem orfeum, a varieté pedig kísérőműfaj a füst, az alkohol és a társas érintkezés különböző formái mellé, így ha ezek az alapvető hozzávalók kimaradnak, ráadásul a színházba sem a Montmartre egy hangulatos utcájáról nyílik a bejárat, hirtelen még a szokásosnál is több múlik a színpadi lét minden rezdülésén. Tudatában vannak ennek az alkotók: a precizitás mindent elsöprő igénye hatja át a zenés-táncos-cirkuszi számokat. Elegáns kompozíció ez, amelynek egyenrangúan fontos összetevője hang és látvány.
A Katona társulatában folyamatosan él a vágy a zenés produkciók létrehozására – ezek azonban nem minden esetben érik el a művészi igényesség a színházban egyébként megszokott szintjét. Persze szórakoztatóak voltak a Dzsesztetés hangszeres próbálkozásai vagy az éppen egy hete bemutatott Virágzó Magyarország dalai, de pusztán zeneileg keveset nyújtanak. A Musik, Musikk, Musique azonban ezzel szemben pontosan annyit vállal, amennyit igényesen meg is tud valósítani – ahol a színészek elérik zenei határaikat, valami mást is elkezdenek csinálni: táncolnak, karikákat dobálnak vagy artistagyakorlatot mutatnak be. Nem magukat adják, hanem macsókat és primadonnákat játszanak, méghozzá nem lélektani-realista, hanem pusztán fizikai alapon. Ezért nagy a kihívás: a játékhoz itt erő kell, zenei, táncos és cirkuszi tudás.

Jordán Adél / Forrás: katonajozsefszinhaz.hu

Az ötletgazda és zenei vezető Márkos Albert úgy válogatta össze, hangszerelte és transzponálta a bő két tucat dalt, hogy azok pontosan illeszkednek a színészek hangerejéhez és hangterjedelméhez. A színpadon ülő zenekar nem egyszerűen hibátlanul játszik; visszafogottságukban elegancia, pontosságukban összeszokottság, lazaságukban profizmus rejlik. Nem kísérnek, hanem zenélnek, és bár a kötött forma kevés lehetőséget ad, időről időre teret kapnak a zenészek is: így kerül sor többek között G. Szabó Hunor elegáns, dobverőpörgetéssel színesített dobszólójára, és a finálé közös, már-már akusztikus fusion jazzbe hajló eklektikus improvizációjára.

Látványban is erős a produkció: a díszlettervező Cziegler Balázs légiesen könnyű ezüst előfüggöny és robosztusan elegáns alumínium proszcénium mögé helyezte el a cirkuszira hajazó, ívelt emelvény alkotta fehér színpadi teret, ami megfelelően emeli ki a zenészeket, de közben mégis számos lehetőséget ad a színészeknek a mozgásra. A díszlet dinamikájának méltó kiegészítője Vida Zoltán már-már wilsoni világítása: a színezett háttér miatt olykor képszínházban érezzük magunkat – máskor viszont a világítás semlegessége ad teret Varga Vince előtérre-háttérre-emberre-kellékre vetített, könnyeden kimért, hol teret, hol díszletet teremtő vizuáljainak. A megszámlálhatatlanul sok átöltözést Tihanyi Ildi remek jelmezei indokolják: minden dalhoz külön, önmagában is variálható ruhaköltemény dukál – no meg Vég Attila frizurái és sminkjei, mely utóbbiak különösen fontos elemei a huszadik század első évtizedeinek összművészeti expresszionizmusát tükröző előadásnak.
A rendező Pelsőczy Réka érdeme nemcsak az, hogy összetartotta és egy irányba terelte ezt a hihetetlenül sokszínű, lenyűgözően kreatív alkotócsapatot, hanem az is, hogy egytől egyig mélységet adott a daloknak: hogy a színészekkel (és a többi alkotótárs között Fejes Kitty koreográfussal) együtt rátalált a zeneszámok hangulatára, dinamikájára, mozgásigényére és -lehetőségeire – és maradéktalanul ki is aknázta azokat.

Hat erős színész van a színpadon – és megszámlálhatatlanul sok karakter. A legnagyobb, zsigerekig ható élményt Jordán Adél nyújtja: hangja egyszerre hatalmas és törékeny; végtelen nőiessége telezengi a dalokat, szívből titokzatos és szívből portugál. Ónodi Eszter játékosan bánatos svéd melankólikaként és tűzről pattant menyecskeként is bájos figurákat hoz. Rezes Judit is sok színt mutat – apró hangképzési bizonytalanságaiért pedig mind táncával, mind szobormerevségével kárpótol. Nagy Ervin jól ismert macsófiguráját a jó ízlés határain belül tartja, hangja pedig önmagában is élvezetet nyújt: nagyobb és iskolázottabb a másik két férfi szereplőénél – a kis hangterjedelmet azonban bőségesen ellensúlyozza Kocsis Gergely lengyel nyelv iránti felettébb ironikus attitűdje, valamint Tasnádi Bence gumiarcú erőlegénye.

Jó, hogy az előadásban mindenki komolyan veszi, amit csinál. Jó, hogy a produkció nem magyarázza vagy kommentálja saját magát. Jó, hogy nem ironizál, hanem egyszerűen, szavak nélkül beszél a szabadságról – az utazás, a szórakozás, a művészet, az alkotás és a lét szabadságáról. És pontos-fontos, hogy a sok európai nyelv között csak idézőjelben bukkan fel a magyar.

Musik, Musikk, Musique
Díszlettervező: Cziegler Balázs. Jelmeztervező: Tihanyi Ildi. Visual: Varga Vince. Világítás: Vida Zoltán. Haj és smink: Vég Attila. Zenei vezető: Márkos Albert. Cirkusztechnikai tanácsadó: André Rolland. Koreográfus: Fejes Kitty. Pillangótánc: Bajári Levente. Zenei munkatárs: Wagner-Puskás Péter. Dramaturg: Zöldi Gergely. Produkciós vezető: Mattyasovszky Bence. Rendezőasszisztens: Gerlóczy Judit. Rendező: Pelsőczy Réka.
Szereplők: Jordán Adél, Kocsis Gergely, Nagy Ervin, Ónodi Eszter, Rezes Judit, Tasnádi Bence e.h. Zenekar: Bakai Márton, Márkos Albert, Premecz Mátyás / Wagner-Puskás Péter, Hock Ernő, Bede Péter, Kiss Árpád, G. Szabó Hunor.

Katona József Színház, 2012. május 4.

Facebook Comments