Kovács Bálint: Valótlan álvalóság
Kiss mintha mai társadalmunk hazugságait kívánná pellengérre állítani…
Bartsch Kata, Kroó Balázs és Guary Szandra / Schiller Kata felvétele
A túlburjánzó fantázia miatt az óvodában leendő művésznek tartják az ember gyerekét, felnőttkorban viszont kóros hazudozónak. Amiből egyébként – Kiss Márton drámája és a közvélekedés szerint – akár jól meg is lehet élni, hiszen egyes munkákhoz az ilyesmi alapfeltétel. Például – és ez már nem a közvélemény, hanem a Belső gyermek – egy álvalóság-ügynökségnél, ahol ha kell, hamis számlákat és konferencia-meghívókat kreálnak megcsaláshoz alibiként, és önbizalom-hiányos embereknek teremtenek lehetőséget sikerélményre.
Egy ilyen ügynökségnél helyezkedik el – közmunkásként – a dráma főhőse, Botond is, aki sajátos „elme-leukémiája” miatt egyre kevésbé tudja kontrollálni valóság-érzékelését, így például nemigen tudja elhárítani mocskos szájú, életre kelt gyerekkori plüssmackója barátkozási kísérleteit. De az is lehet, hogy valójában a felnőttkori, kamuügynök Botond csak az óvodás Botond képzeletében létezik, aki az oviból minden nap utoljára hazavitt gyerekként egy gyűlölködő és egy angyali óvó néni között játszik az ominózus macival. De az is lehet, hogy a két óvó néni és a játszódélután is csak az éjszakára az óvodában felejtett, egyedül fantáziáló Botond agyában létezik. És akkor a számtalan óvodába betörés miatt börtönben ülő, hasadt tudatú, felnőtt Botond létezésének titkát, valamint ennek a síknak a többihez való kapcsolatát még meg sem próbáltam felfejteni.
Kiss Márton saját rendezésében bemutatott drámáját azonban nem teszi izgalmassá ez a sokszoros megcsavartság, és nem is csak azért, mert annyira sok a kérdőjel, hogy az összhatás végeredményben nem dramaturgiai bravúrnak, inkább átgondolatlanságnak tetszik. Hanem mert tulajdonképpen mindegy, hogy mi „az igazság”, vagy hogy van-e ilyen egyáltalán: sem ennek, sem annak a verziónak nincs igazi tétje, csattanóereje, hiszen nincs valódi, megfogható és a drámán átívelő konfliktus sem. Az egyetlen folyamatosan jelenlévő kérdés a történet síkjainak valóságtartalmáé, ám pusztán a színpadi valóságokkal való machinálás a mai posztmodern színházban már egy tisztességes újszülött számára sem tartogat annyi izgalmat, hogy az elvigyen akár egy ennyire rövid (egyórás) előadást is. Kiss Márton nem játszik rá a meglepetés hatására sem: mindenről rendkívül rövid időn belül kiderül, hogy csak Botond elméjében létezik, s ez a gyors ismétlődés elveszi az ötlet erejét, izgalmasságát.
A rendező Kiss Márton a szövegből még egyértelműen ki nem olvasható értelmezést erősíti, amely szerint csak a teljesen egyedül az óvodában lévő gyerek síkja a „valóság”: az előadás a földön alvó Kroó Balázs képével kezdődik és zárul. Ez bővül ki aztán egy kevésbé üres óvoda képére – a kör alakú színpadon pukkantgatható buborékfóliából kivágott fák és házikók, egy gyerekrajzokkal kipingált kuka és gyerekszékek -, ami aztán az adott jelenetekben irodaként vagy akár sajtótájékoztató helyszíneként is használható. A rendező igyekszik Erdei Ildikó Virág teljes körterét bejátszatni, ezáltal a színészek minden jelenetben túlságosan messze helyezkednek el egymástól. Így lehetetlen egy párbeszéd mindkét résztvevőjét egyszerre figyelni, azaz választani kell, hogy a beszélő vagy a befogadó szöveghez viszonyulása érdekel-e jobban. Így a játszóknak az sem adatik meg, hogy a sokszor amúgy is igen mesterkélt, nehezen átélhető szövegek elmondásának hidegségét két színész közti intimitással langyosítsák.
Pedig ez jót tenne az előadásnak, mert a színészeknek sokszor meggyűlik a bajuk az abszurditást kifejezni hivatott szövegrészekkel, például az álvalóság-ügynökség píár-maszlagjaival. Guary Szandra például magával ragadóan éli át az aggódó és gondoskodó, folyamatosan engesztelni próbáló óvónő szerepét, s ilyenkor érzelmileg pontosan követni tudja mondatai tartalmát – azonban ügynökként nem csak a mondhatatlan mondatokat darálja le, de két reklámanyag közt is rajta ragad a gépies stílus. Kroó Balázs mindvégig a két lehetőség közt egyensúlyoz: közmunkása és óvodása szavait is egyfajta nem túl deklamáló, de nem is eléggé értelmező módon adja elő. Bartsch Kata egyik figurája sem teremt nagy lehetőségeket a színészi tehetség kibontakoztatására (egy-egy jellemvonást megjelenítő szerepek ezek), de a színésznő mindegyikhez megpróbál – amennyire ez lehetséges, sikerrel – felépíteni egy konzekvens és nem kétdimenziós jellemet, így gyerekgyűlölő dajkája és lelki roncs, a fantázia-betegséget felfedő orvos rezidense is izgalmassá tud válni.
Néha úgy tűnik, mintha Kiss Mártonnak a képzelgésspirál minél tekervényesebb felrajzolásán kívül is konkrét célja lett volna a darabbal: az egyik ponton hirtelen elhangzik pár szó egy hírhedt Orbán-beszédből (koki, saller, oszt jónapot), máskor Kiss mintha mai társadalmunk hazugságait kívánná pellengérre állítani, megint máskor pedig egy 800 milliós pályázat elsikkasztását említi meg. Ahhoz azonban korántsem eléggé fejti ki gondolatait, hogy társadalomkritikára ismerjünk a drámában – annál viszont több az ilyen utalás, hogy ne érezzük úgy, itt valamilyen gondolatokat szeretnének nagyon átadni nekünk. De sem az nem derül ki, hogyan is kerül a szövegbe a kortárs pártpolitika, sem az, hogy mit állít vagy sugall a dráma a hazudozásról vagy a sikkasztásról – legalábbis annál összetettebb okfejtést nem lehet kihámozni, mint hogy „manapság mindenki hazudik, pláne a politikusok”.
Pedig a Belső gyermek valamiféle kapcsolódása a kortárs (magyar) valósághoz korántsem lett volna elvetendő dolog: amikor a bemutató napján jelenti be a harmadik független társulat a kényszerű megszűnését, amikor az állami nemtörődömség vagy konkrét akarat évek alatt minden struktúrán kívül alkotó színházi csoportot lehetőségei legszélére lökött, igazán nem lenne baj, ha a maradék kevés pénzből és energiából létrejövő előadások hozzá akarnának tenni valamit a nézőknek az őket éppen körülvevő valóságról alkotott elképzeléseihez.
Belső gyermek
Dramaturg: Bíró Dénes. Zene: Bartók György. Látvány/jelmez: Erdei Ildikó Virág. Mozgás: Simányi Zsuzsanna. Írta és rendezte: Kiss Márton.
Szereplők: Bartsch Kata, Guary Szandra, Kroó Balázs.
Bethlen Téri Színház, 2012. május 29.
