Szoboszlai Annamária: Egy pöttyet kemény, egy pöttyet lankadó
Bohócorral, bohózattal, boiótiakkal és bocsánatkéréssel folytatódik a fesztivál…
Ingmar Bergman Fanny és Alexanderének színpadi átirata (Újvidéki Színház) új tétekkel játszik. Gyarmati Kata dramaturg munkájának eredményeképpen a darab levedli magáról a történetet, s láthatóvá lesz a hús, a csont, az addig láthatatlan rendezőelv: a családon belül futó párhuzamos – egymásnak tükörképül is szolgáló – sorsok és bűnök összekapcsolódása. Az egyszerre felnőtt és gyermek Alexander (Dukász Péter), pontosabban az ő inner childjának belső monológja, emlékezete szerveződik jelenetekké, ennek következtében a Bergman-film színházjelenetei (a család karácsonyi ünnepsége, a Hamlet-előadás) is többnyire egybeolvadnak a család sajátmitológiájával. A színpadteret uraló hófehér, kétszintes oszlopcsarnok hat-hat kalickájában keresztény ábrázolások szentjeiként, égi hierarchiákként sorakoznak a családtagok; hol arccal, hol arctalanul. Az egyént elfedő, de karaktervonással sem bíró egyforma fehér maszkok az identitás mibenlétére kérdeznek rá. Nem tudni, ki van a maszk mögött, nem tudni, ki követi el a bűnt, s azt sem, hogy ki ad feloldozást. Isten? S meglelheti-e az egyensúlyt a káosz (Ekhdal család) és rideg rend (Edvard Vergérius püspök) végleteiben szocializálódó személy? Érvényes és korszerű kérdések ezek, de Vidovszky György rendezésében nem nyernek kibontást. Az erős, jelszerű díszlet, a fehér maszk, a zörgő és ütős hangszerek, az Ábrahám Irén játszotta Fanny varázslatos clown-szerűsége – minden a titok levegőjével lélegezteti az előadást; de a titok titok marad, mert nem a mélységekből, hanem az eldöntetlenségből, külsőségekből, a nem-tudásból fakad.
A Kézdivásárhelyi Városi Színház Georges Feydeau bohózatával szerepelt a fesztiválon. Nem tudom, milyen mértékben kell üresnek, otrombán közhelyesnek lennie a díszletnek, a játéknak, a rendezésnek ahhoz, hogy a népszerű szerző népszerű darabjának népszerű poénjait ne fogadja a közönség gurgulázó nevetéssel és tapssal, mindenesetre a Kolcsár József rendezte előadás, Az úr vadászni jár egyetlen ponton hagy lehetőséget a kihívást kereső nézőnek: két asszonyi hisztisikoly és támadó vadmacskapóz közt megszámolhatjuk a Leontine viselte koktélruha színes pöttyeit.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Bánk bánja felemás élményt nyújt (rendező: Bocsárdi László). Míg a színpadi tanulmányként feltüntetett előadás első felvonásában az érdesség, a durva megmunkáltsága ellenére is (vagy épp az által) érvényesen komponálódik egybe a díszlet, a kosztüm, a színpadias fénykör és az általa kirajzolódó árnyalak, a hang, a mikrofonos kihangosítás, az élő cimbalomjáték, és a színészi játék, addig a második felvonás számos következetlen és megkérdőjelezhető elemet tartalmaz, a veretes (bár erősen meghúzott) sorok egyre kevésbé illeszkednek az egyszeriben ötletszerűvé, vázlatossá alakuló jelenetekhez. Mátray László Bánkjában felerősödnek a környezetétől végzetesen különböző, vagyis drámáját eleve magában hordozó ember színei. Hozzá hasonlóan erős jelenléttel bír a koszhodt ruhájában csóringer kéregetőnek tetsző, Pálffy Tibor formálta Bieberach. Rajtuk, s a színpad szélén felállított, a nyilvánosságot s a politikát explicite beemelő mikrofonokon kívül egy hosszú asztal bír effektív kifejező erővel. Ezen az asztalon először egy egész disznófej s az állat feldarabolt részei kínálják magukat, fekete lepel alól. Talán már itt elcsíphető az utalás a darabzáró dokumentumfilmre, a vágóhídra vonuló magyar katonákra, az ország megcsonkítására, Trianonra. Talán. Nem jó ómen, hogy Melinda a gyermek Somát is ide fekteti. Valaki vehet az asztalról egy falást, valaki – mint Tiborc – max fotózhatja csak. A darab hiányossága, hogy a „se disznaja se otthona” plebejust Nemes Levente egészen klasszikus módon játssza – igaz, hajléktalannak öltöztetve, „well done” feliratos pólóban. Manapság a second handből mindenki idegen viselte ruhát ölt magára. Mit jelent ez? A saját magának feladott labdát nem csapja le a rendező, ahogy nem megoldott a papi reverendát viselő, ördög módjára sántító Ottó (Kolcsár József) és a cigarettázó, haut couture ruhát viselő Melinda (Pál-Ferenczi Györgyi) viszonya sem. Hogy II. Endre nem érkezik meg, hogy a fekete-fehérben játszódó darab (fekete-fehér I. világháborús filmbejátszás a befejezésnél, fekete-fehér színskálán mozgó kosztümök) a rendező dokumentáló szándékát sejteti, hogy egy egész fésületlen, rézfúvós zenekar játssza a doberdói dalt, hogy üstdob préseli belém a szuszt és facsarítja a szívemet… – mindez ajtókat nyit az értelmezésnek, de túlontúl huzatossá teszi a néző terét.
Tudatos volt a műsortervezés vagy sem, rézfúvós hangorkánnal csap a „szaharba” a Kolozsvári Állami Magyar Színház Übü királya is (rendezte: Alain Timár). Jarry véglényei – a Maladype-féle újságpapíros, aktuálpolitikai változat után – ismét a papírnál kötnek ki. A színpad hátsó középső részén elhelyezett óriás méretű papírtekercsről hengerelődik le a kicsi meg a nagy kardnak, a szoknyának, a nyakkendőnek, a kalapnak, a cipőfodornak való, de Übü mama s Übü papa melle-fara-pocakja is. A papír öltöztet, a papír mondja meg, ki vagy, a papír valami – a papír semmi. A testdresszbe öltözött hat színész és hat színésznő mulatságosnál mulatságosabb jelenetekben termeli ki magából és magáról a papírt. Ez az Übü nem fáj, csak fehér, de nagyon fehér, mint egy ártatlan bohóctréfa. Csak akkor válik icipicit komolyabbá, mikor az Übü papa és Übü mama szerepét egymásnak – papír implantátumok formájában – átadó színészek egyike, Dimény Áron Übü bejelenti, hogy akkor köszöni, őneki ennyi elég volt, megunta ezt az önmagáért folyó, „színház a színházban” játékot, és kiszáll. S ugyan a kis csapat visszatéríti őt a közös szemétbe, de a l’art pour l’art mókázás megakad, s a színészek a színpad szélén sorakozva, lábat lógatva, kulcsszavakban bonyolítják le a fennmaradó drámarészt.
Drámára a szakmai beszélgetésnek is futja. Bár ma sem vagyok benne biztos, hogy jól számoltam a pöttyöket, de tény, a csütörtöki szakmai beszélgetés a válogató Bicskei István bejelentésével vette kezdetét: Az úr vadászni jár kikerül a versenyprogramból.
Kisvárda, 2012. június 29.
