A magyar arisztokrácia lesújtó ábrázolását könnyedén érthetjük a mai uraságokra is.

Az e tárhelyhez tartozó és más hasábokon is többször, hosszan lamentáltam már arról, hogy illik-e az operett a szegedi Dóm térre. Lehet, hogy a felvetés maga is értelmetlen, mindenesetre ez a Mágnás Miska nagyon is illik! Persze, lehet, hogy prózaibb a dolog, és csupán arról van szó, hogy egy briliáns zenés előadás szinte mindenhova illik.

Szirmai Albert műve mindenesetre az idei Szegedi Szabadtéri Játékok záró darabjaként egyértelmű szakmai és közönségsikert aratott. Pedig darabnak jobb, mint operettnek. Ahhoz kicsit kevés benne a zenei anyag, mármint az eredeti anyag. A jobban sikerült számokat háromszor-négyszer is megismétlik. Mintha több nem jutott volna eszükbe a szerzőknek. Ezért aztán Alföldi Róbert – aki az operaszínpadon is többször alkotott már maradandót – most elsősorban nem a zenére, hanem a történetre figyelt. Minden valamirevaló operettben van egy szimbolikus szám, amely az egésznek az esszenciáját adja. Ilyen a Csárdáskirálynőben a „Hajmási Péter, Hajmási Pál!” (akikről egyébként nem is derül ki, hogy kicsodák…), vagy a Cigányszerelemben a „Messze a nagy erdő”. Itt a „Cintányéros, cudar világ” volna a foglalat. El is éneklik-játsszák szépen a legvégén, de a felülemelkedés valahogy elmarad. Persze a második rész végére egy kicsit elfárad az előadás is meg a publikum is. Hosszú is az egybevont két felvonás, még gyöngébb is, mint az eleje. Ráadásul abban Alföldi olyan eszeveszett tempót diktál, minden annyira feszes és feszült, annyi benne az ötlet, a báj, az őszinteség, a színészi tehetség, hogy ezt nemigen lehet fölülmúlni már.

Jelenet az előadásból / Szkárossy Zsuzsa felvétele

Gigantikus konyhában, hajnalban kezdődik a darab, Menczel Róbert nagy, piros fazekaiból és fedőiből a falakra is jutott. Az első fölvonásban szinte mindenki zabál a fazekakból, a sparheltek időnként megégetik a kezeket és a lábakat. Máskor meg nem. A kakasszó ezúttal azonban nem a szellemeket, hanem az augusztus 20-i tűzijátékot űzte el. A rakétákat a bécsi szektorból elég jól lehetett látni. De a színpadi sziporkák talán ezt a hatást is fölülmúlták. Leginkább a produkció arányérzéke nyűgöz le. Halálos pontossággal adagolja az érzelmes, a komikus vagy a bensőséges pillanatokat és a tömegjeleneteket. Mindeközben egy percig sem feledkezik meg a valódi jellemrajzról, az igazi drámai szituációról. Amikor Marcsa féltékeny lesz a grófként mulatozó Miskára, minden illusztratív jelleg eltűnik, Radnay Csilla aggódása elszorítja a szívünket. Vagy amikor az öreg grófnőt a legények alaposan megtáncoltatják, Molnár Piroska olyan őszintén föllobbanó tűzzel mondja: „ki gondolta volna, hogy forr még a kis csupor”, hogy egyszerre lepődünk meg szenvedélyén és őszinteségén. A bálra mindenki nagyon kicsípi magát, egy kicsit túlságosan is. A díszmagyarok éppen leheletnyire csicsásak, a női báli ruhák csak egy csipetnyivel vannak túldíszítve. A magyar arisztokrácia nem durván ízléstelen, csak hajszállal megy túl a jó ízlésen. A második részben kinyíló színpadon szép domboldal látszik, három víziló méretű mangalicával. Fűnek, hízónak nem marad más szín, mint a zöld. A kedvencem mégis Hirtling István egy pillanata. Kívülről ütődött, lusta, rangkórságos grófot játszik, aki nem mindig érti, mi történik körülötte. A zűrös bál végén egyedül marad a színen, és zavartan dadog el néhány kötőszót, csupa olyat, amit már megszoktunk tőle – de az alany és az állítmány eltűnik a mondataiból. S akkor az ember egy csapásra megsajnálja ezt a gyerekes apát, aki negyvenévesen is az anyjától kunyerál pénzt, s aki tényleg szívvel-lélekkel igyekszik jól férjhez adni a lányát, de ebben óriási igyekezete ellenére is teljes kudarcot vall.

Füzér Anni konkrétan érti a szöveget, Marcsát és Miskát kékbe öltözteti, bár a mellény, a nadrág és a „kékdolmány” – sötétzöld lett. Így erősen elütnek az arisztokratáktól, akik földszíneket kapnak, pirosat, barnát, drappot. Baracsot, a mérnököt viszont bilgeri csizmájában inkább vidéki intézőnek néznénk, mint diplomás iparosnak. Haja Zsolt most igyekszik a baritonból a tenor hangfajba. Ebben az esetben ez rendkívül szerencsés, hisz ez is, mint a legtöbb bonvivánszólam, éppen a két fekvés között helyezkedik el. A hölgyek nem ilyen szerencsések, Az öreg grófnő, Marcsa, de még Rolla is ugrál a „színészi” és az (opera)énekesi tartomány között, ami a hangszín és a technika váltogatásával jár. Aki ismerte, az nem lepődött meg, hogy Rácz Ritának jobban áll a primadonnaszerep szubrettesebb oldala: a lovaglókosztümben otthonosabbnak tűnik, mint a hosszú leplekben.
Néha érdekes zenei hatások jönnek létre. Molnár Piroska mélyen búgó altja szinte operai módon azonosítja a nagymamát. (Viszont ha az eredeti változattól eltérve, okos öregasszonynak fogjuk föl, akkor kleptomániája értelmetlenné, sőt zavaróvá válik.) Stohl András pedig olyan harminc másodperces hadarómonológgal rohan a színpadra, amelyet A sevillai borbély Figarója is megirigyelhetne. Meg is kapja érte a bejövő tapsát, ami egyébként a Szabadtérin nem szokásos.
Az áthallások is ízléssel vannak hangszerelve. A magyar arisztokrácia lesújtó ábrázolását könnyedén érthetjük a mai uraságokra is. Néha kiszólnak a nézőtérre a képviselő, az alpolgármester vagy a püspök úrnak hízelkedve. A nézősereg önfeledten nevet a fölpántlikázott új kenyér folytonos avatgatásán is. Bakonyi Károly szövegeit Vörös Róbert szellemesen aktualizálta-szegediesítette.
Merthogy nézősereg, az volt. A többi előadáson küzdeni kellett a nézőkért, ez viszont mágnesként vonzotta a publikumot. Az utolsó előadáson bátran mondhatta Stohl-Miska: „Na Marcsa, ezt legközelebb már csak jövőre énekelheted.”
De nem egyszerűen arról van szó, hogy az operettre tódulnak. Ez a fajta operett friss, életerős, csípős megfogalmazásban, szigorúan összefogott sztárokkal megtalálta formáját a Dóm téren. Miközben az operánál, az utóbbi évek musicaljénél és a prózánál sincs meg még a recept.
Vagy az orvos.

Szirmai Albert: Mágnás Miska
Versek: Gábor Andor. Szövegét írta: Bakonyi Károly. Átdolgozta: Békeffy István, Kaszó Elek. Szegedi szabadtéri változat, dramaturg: Vörös Róbert. Koreográfus: Kovács Gerzson Péter. Díszlettervező: Menczel Róbert. Jelmeztervező: Füzér Anni. Karmester – zenei vezető: Silló István. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Molnár Piroska, Hirtling István, Náray Erika, Rácz Rita, László Zsolt, Znamenák István, Haja Zsolt, Radnay Csilla, Stohl András, Szatory Dávid.
Közreműködik a Szegedi Szabadtéri Játékok Énekkara és Tánckara, valamint a Szegedi Szimfonikus Zenekar.

Szegedi Szabadtéri Játékok, Dóm tér, 2012. augusztus 17.

Facebook Comments