…az utóbbi időben nem menekül attrakciókba. Nem akar lenyűgözni, elkápráztatni, sikert aratni. Elő-előbújik professzionális eszköztárából, bűvésztrükkök nélkül vállalja magát…

Aligha akad olyan színházi, aki ne ismerné a képet: Tímár József fájdalmas ábrázattal, görnyedt testtel, két kezében két bőrönddel lépdel Willy Loman ismert végzete felé. Jelenleg főleg a Nemzeti Színház szoborparkjában. A történet érdekessége, hogy a felvétel, mely után bronzba öntötték a színészt, nem az előadásból való; Tímár egyetlen alkalommal sem tette be a lábát a színpadra két bőrönddel. A kulisszák mögött kapta le Keleti Éva, amint az akkor már súlyos beteg színész a kellékeket próbálgatta, és még mielőtt úgy döntött volna, elég lesz neki a szerephez egy utazótáska is.
Miller drámájának legizgalmasabb olvasata nem a sztorijában, az öregedésben, a generációs konfliktusokban vagy az amerikai álommal való leszámolásban keresendő, inkább az ügynök szerepét játszó színész fejében. Nem az a kérdés, mennyire állta meg a helyét Loman a társadalmi és egzisztenciális vágóhídon, hogy mennyire volt jó és sikeres, avagy sikertelen a szakmájában, csak az számít, ő miként tekint vissza a pályára, melyre maga és családja egész életét feltette.

Bruscon, a színházcsináló. Koncz Zsuzsa felvétele

A Tímár-történet figyelemre méltó momentuma sem a kellék-ügy, hanem hogy Tímárt a takarásban sikerült megörökíteni olyan lelkiállapotban, amelyben a színpadon is állhatott volna. Több mint fél évszázaddal később Haumann Péterrel ez ugyanígy megeshetne. Loman utazó ügynök szerepében másképp játszik a színész. Kifelé fordul, de befelé figyel. Ott áll előttünk egy valóságos megaláztatásokkal és kreált démonokkal küzdő, elgyötört ember, nem Willy Loman, hanem saját megmászhatatlan hegyei gyűrűjében. Felszínre engedve régmúlt sérelmeket, szembenézve megemésztetlen jelenlegiekkel. A miskolci előadás ringjében a színész a maga gyengeségeit győzi le végérvényesen, létező félelmeibe betekintést engedve ad valami igazán, mélyen felkavarót. Haumann, akinek védjegyévé vált, hogy minden gesztusát magából meríti, mégis elvétve láthatjuk „maszk” nélkül, hogy mindent mutat, csak észre ne vegyük félelmeit, bizonytalanságai feletti rémületét, az utóbbi időben nem menekül attrakciókba. Nem akar lenyűgözni, elkápráztatni, sikert aratni. Elő-előbújik professzionális eszköztárából, bűvésztrükkök nélkül vállalja magát – ilyenkor látjuk, mekkora színész valójában. (Arthur Miller keretezi a pályát, Haumann egyik első nagy szerepe Pécsett Eddie Carbone.)
Mindent tud a néző elkápráztatásáról. Bármikor eléri, hogy imádják. Óriási bohóc lakozik benne. Ez rejtőzködésének és szinte ars poeticus profizmusának közös eredője. Szomorú bohóc – a legnagyobb nevettetők egyike. Márkus Lászlóval és Körmendi Jánossal jegyzett Három nővér-paródiája klasszikus.
A testiségből indul ki. Elsőrangú és kegyetlen utánzó, az odavetettnek tűnő mozdulat tökélyének mestere. Úgynevezett manírjai sem igazán manírok, esetében a kifejezés nem modorossá vált alkotói eljárást, hanem valamiféle elemezést nem igénylő színészi bájt jelöl. Gyermekit. Állatit. Ahogy a nagy bohócok általában, mindenütt elüt a környezetétől, nem tartozik sehova, s ez a kívülállás teszi lehetővé számára, hogy büntetlenül kommentáljon. Örök szólista. Gondoljunk csak Harpagonra, Brusconra, Puntila úrra – Haumann nem egyszerűen főszerepet játszik, világszámot ad elő. Ahogy epizódban is: Pandarusban Purca˘reténél, Schultz úrban Bozsiknál.

Pandarus a Troilus és Cressidában (Keresztes Tamással). Schiller Kata felvétele

Monodrámájával, a Szókratész védőbeszédével huszonkilenc esztendősen áll először közönség elé. Máté Gábor sem véletlenül osztja rá Abramot A mi osztályunkban, bizarr névlistájával ő a tűzijáték a sokkoló történelmi műsor végén, akkor jön, amikor már mindent láttunk, és egy olyan szituációban, melyben igen sokat kell tudni az arányokról. Nézőtérnyi friss sebtől vérző lélek hangulati nüánszairól. Haumann gyerekből szólalt meg öregemberként. Megoldása hangulatában emlékeztetett Bertolucci Huszadik század című filmjének végére, az árokparton kölykök módjára verekedő vagy inkább egymás felé bottal hadonászó öregekre.

Abram A mi osztályunkban (Pelsőczy Rékával, Bán Jánossal és Takátsy Péterrel). Schiller Kata felvétele

Egzotikuma egyébként, hogy már fiatalon is meglett és ravaszkodó hatást keltett, de még most, a hetvenet betöltve is van benne valami tiszta és gyereki.
Pont e „bohócság” félelmetes regiszterei ragadták meg a rendezőként is mindenkor operatőr Fehér Györgyöt. Haumann talán összes többi filmjében nem kapott annyi közelit, mint nála. A gúnyos mosolyok, provokatív vigyorok (Szerelő), a gyermeki szertelenségbe csomagolt állati kéj és a gátlástalan alakoskodás (III. Richárd), a skizofrén szólamokból kibomló kétségbeesett elidegenedettség (A bosszú), a komótos könyörtelenség és az alantashoz hasonulás (Szürkület), a szenvtelen züllöttség (Szenvedély) a közös filmek alakításainak útjelzői.

 

Willy Loman Az ügynök halálában. Bócsi Krisztián felvétele

Fehér – aki tagadhatatlanul vonzódott a teatralitáshoz – rendre megkínozta legkedvesebb színészét, a semmi fölött szerette kirántani alóla a szőnyeget. Sorsuk a rendező főiskolai vizsgájától (II. Richárd) összefonódik, sokat köszönhet egymásnak a két alkotó.
Szokás állítani Haumannról, hogy mindenevő. Ez nem igaz. Hátszélben is megérzi a szembejövő bukás szagát, s ha teheti, nemet mond. Nem mindig teheti persze. Műfaji széles spektruma pedig nem mindenevés, hanem ez az a valami, amit színészmesterségnek hívnak, és amiről egyre többen kapnak papírt, de egyre kevesebben gyakorolják. Eljátszani a drámairodalom nagy hőseit, híres verseket szavalni önmagában nem több, mint egy egész életen át operettslágereket énekelni. A nagy színész onnan ismerszik meg, hogy Willy Loman és Harpagon, Tevje és Max (Producerek), Hókuszpók és Safranek, Louis de Funès és Peter Fitz, a Katona József Színház, a Tivoli és a Madách egyszerre jutnak róla eszünkbe.