Miért veszi elő egy struktúrán kívüli társulat épp ezt a darabot?

Az egész már a legelején el van intézve. Világos, hogy ki ki iránt fog mindjárt olthatatlan szerelmet táplálni, és világos, hogy ki fog hoppon maradni. Marivaux kevésbé híres darabjában, A második váratlan szerelemben nem azon kell izgulni, hogy egymásra találnak-e, akiknek egymásra kell. És ezt látszólag pontosan ugyanígy gondolja a Kovátsműhely csapata is: Ruttka Andrea jelmeztervező gyakorlatilag összecseréli a majdani párok ruháit. A Márkiné pirossal szegett ruhájához fehér bélésű frakkot hord, a Lovag fehér ruhájához piros bélésűt. A szolgálólány narancs-dominanciájú ruháira zöld bélésű frakkot vesz, a fülig zöld szolgalegény narancssárga bélésűt. Mert nem az a lényeg, megtalálja-e a zsák a foltját…
De akkor mi a lényeg?
Talán a hogyan: mégiscsak el kell jutni az első felvonás elejétől a harmadik végéig (legalábbis Marivaux-nak, a Kovátsműhely nem tart szünetet az előadásban). Az özvegységét gyászoló Márkiné és a szerelme kolostorba vonulása felett búsuló Lovag között ott van még útban a hajdani Márki helyét betölteni szándékozó Gróf, meg az úrnője könnycseppjeit aprópénzre váltó könyvtáros és népművelő, akinek azonnal kiadnák az útját, ha a bánat tovatűnne, és a Márkiné találna olyan szórakozást, amit a könyvtárszoba helyett más helyiségben űznek. Csakhogy nem ez Marivaux legjobban sikerült komédiája: az a kevéske akadály, amely a „mindjárt” pár előtt tornyosul (hogy nem vallanák be szívesen: szerelembe estek), a második felvonás végére el is tűnik – költött hát a szerző még egy felvonásnyi erőltetett, öncélú álproblémát, és elnevezte harmadik felvonásnak. E dramaturgiai egyenetlenség miatt bajos az a feltételezés, hogy a lényeg itt a felhőtlen szórakozás lett volna: hogy a darab eléggé vicces-e, az erősen szubjektív, de hogy nem kell sokat kutatni a világ drámairodalmában egy szórakoztatóbb darabért, az tény.
Szóval, a lényeg, az titokban marad. Hogy tudniillik miért veszi elő egy struktúrán kívüli társulat épp ezt a darabot, épp most, épp itt? Mit akar vele elmondani a világról, saját magáról vagy a színházról? Mi a dolog tétje?

a-2-varatlan-foto-baky-daniel

Jelenet az előadásból / fotó: Baky Dániel

Adódhatna válaszként még az önirónia is, a súlytalan komédiajátszás kifigurázása. És Kováts Kriszta rendező valóban némi iróniával közelít a darab felé, de nem annyival, ami rögvest idézőjelbe tenné az egész színpadot, faltól falig. Nem a stílust vagy a leírt szöveget teszik kicsit nevetségesebbé, hanem a szereplőket, akik hajlamosak túljátszani bánatukat, és az után is hangsúlyozni annak komolyságát, hogy az már rég elmúlt. Így hát a szereplők egy panaszkórus, sőt panaszzenekar tagjai – ezért a frakk -, akik leginkább csak olyankor húzzák Szirtes Edina Mókus-zenéjét, amikor jajonganak és sóhajtóznak.
Még szerencse, hogy egy előadás nem csak a színműből áll: ha az súlytalan és céltalan, súlyt és célt kölcsönözhetnek neki a színészek vagy a rendezés. Csakhogy a meglepetésekkel a legkevésbé sem terhelt, lélektani érdekességekkel meg nem tűzdelt szöveget a rendezés sem teszi érdekfeszítőbbé vagy elgondolkodtatóbbá. A motivációk csak annyira érthetők, amennyire Marivaux azzá tette – vagy nem tette – őket: hogy a Lovag azért keresi-e fel a Márkinét, beszámolva neki szerelmese kolostorba vonulásáról, hogy ezzel az ügyes taktikával felhívja magára a nő figyelmét, vagy tényleg csak azért, hogy elbúcsúzzon; hogy a Márkiné látszólagos tanácstalansága mögött valójában rendelkezik-e valamilyen fifikás tervvel; hogy a két szolgálónak az egymás iránti, igen megalapozatlan vonzalmon kívül fűződik-e más érdeke kettejük kapcsolatának megerősítéséhez – mindez csak annyira kitalálható, amennyire már a szöveget olvasva, előadás nélkül is az volt. Igaz, az értékítéletben talán befolyásol a FUGA Budapesti Építészeti Központ színházi előadásra tökéletesen alkalmatlan tere is, két óriási, a fél előadást láthatatlanná tévő oszlopával, a nézők felének az előadás felében háttal álló, néha egy másik szereplőt is kitakaró színészekkel, a láthatatlan színpadfelet – azaz a közönség két része közti, csak egy pár kottaállvánnyal és az oszlopok közt a zenekarral díszített teret – pótolni hivatott kivetítős közvetítéssel, ami a premier vége előtt jó negyed órával tönkre is megy, meg a nem emelkedő nézőtérrel.
Amikor viszont minden látszik, a színészeknek sem mindegyike segít az értelmezés egyértelműsítésében. Nagy-Kálózy Eszter (Márkiné) végig elváltoztatott, affektált hangon, mindent ugyanazzal a hol döbbenet, hol megbotránkozás, hol kétségbeesés miatt tágra nyitott szempárral érzékeltetve játszik, s minden egyes mondatát legalább egy sóhajjal vagy halk nyögéssel kíséri. Lengyel Ferenc, mint megtudjuk, egy nap alatt ugrott be a megbetegedett Széles László szerepére, ennek ellenére jó a magát mindig meg-, érzelmeit mindig túljátszó Lovagja – csak a Márkiné iránt érzett bármiféle érzelem hiányzik belőle. A Grófnak Marivaux nem írt jellemet, hát Kálid Artúrnak sincs mit játszania. Cserna Antal viszont ma is ismerős szakbarbár, könyvtárosából világi, hétköznapi dolgoktól elidegenedett szobaértelmiségit formál. A szolgálók közül üdítő Sipos Vera pajkos élettelisége, ráadásul ő arckifejezéseivel olyasmit is elmond, ami nem szerepelnek a szövegében; párja, Kovács Ádám inkább kedves clownt játszik.
És igen, végül a szerelmesek összemelegednek, mire a Nap lemegy, és már nem melegíti őket. De hát tudtuk előre, hogy így lesz. Nem ez volt a lényeg. Hanem…Marivaux: A 2. váratlan szerelem
Fordította: Fábri Péter. Zene: Szirtes Edina Mókus. Asszisztens: Reguli Dóra. Súgó: Mudráninecz Éva. Világítás: Munyi. Dramaturg: Lőkös Ildikó. Koreográfus: Bodor Johanna. Díszlet-jelmez: Ruttka Andrea. Rendező: Kováts Kriszta.
Szereplők: Nagy-Kálózy Eszter, Lengyel Ferenc, Kálid Artúr, Sipos Vera, Kovács Ádám, Cserna Antal, Murányi Márta/Kováts Kriszta.

FUGA Budapesti Építészeti Központ, 2012. szeptember 27.

Facebook Comments