Egyéni magatartásmodellek sora, bonyolult családi struktúra beszéli el a világrosszabbítás általános jelenségeit…

Tavaly Ausztriában módom volt megtapasztalni: az író születésének nyolcvanadik évfordulója előtt tisztelegve az osztrák színházak nem csupán egy-egy Bernhard-darabot tűztek műsorra (akadt társulat, amely az esztendő leforgása alatt kettőt-hármat), hanem az adott város vagy az egész ország a szerző halála (1989) óta sem múló Bernhard-dilemmáját egészében is igyekeztek felvetni, mérlegelni és megválaszolni az előadás révén. Thomas Bernhard köztudomásúan hosszas, kérlelhetetlenül ádáz vitát folytatott hazájával – és szinte külön hazája mind a hat és fél millió úgymond „idióta” állampolgárával -, a haza pedig (részint az egymással csatázó, más-más irányultságú sajtóorgánumok és a kérdésben eltérő álláspontra helyezkedő politikusok által képviseltetve) gyalázta vagy éltette, semmibe vette vagy érteni próbálta vele radikálisan szembeszegülő fiát. Az Ausztria Németországhoz csatolása, az Anschluss ötvenedik évfordulójára írott Heldenplatz 1988. november 4-i, Claus Peymann jegyezte premierje kiváltképp felkorbácsolta a kedélyeket. Az ősbemutatót vállaló színház – a színműben említett minden más intézményhez, közösséghez, csoportosuláshoz, párthoz hasonlóan kíméletlenül kritizált, nevetségessé tett Burgtheater – külön dossziét nyitva dokumentálta és archiválta a történteket.
Bagossy László rendezése a Kamrában két csapdát is kikerül. Az egyik az imént említett probléma s vele a Bernhard-recepció historizálása: a Heldenplatzot játsszák el, nem pakolva rá azt, amit a 20. század második fele irodalmában oly jelentős szerepet betöltött, „őrült” író gondolatvilága, dramaturgiája mindösszesen, messzire ágazva és vissza-visszatérő módon felvet. A másik: a magyarító aktualizálás csapdája. A premier nem hangsúlyozza, hogy naprakészen az itt és most Magyarországához szóló érvényességre lelt a bő két évtizede keletkezett drámában. Elegendő, hogy a szöveg hasító, pontos, az oly lényeges ismétléseket szófordulat-nyomatékokkal kiemelő magyar nyelven hangzik fel (Tandori Dezső hideget-meleget váltogató szuggesztív fordítása). S nemegyszer terelődik a szó a hajdani Monarchiára (mint a tarthatatlanul rossz államformák között a legkevésbé rosszra). Megüti a magyar fület a március 15-i dátum (1938 márciusában vonultak be a németek Bécsbe, e hónap közepén töltötte be Hitler hatalmas tömeg hatalmas lelkesedésével fogadott beszéde a Heldenplatzot, azaz a Hősök terét). Az elénk táruló látvány emlékeztet a budapesti Hősök tere millenniumi emlékművére. Ám a gyász fekete-fehér színtartományú, általánossá tett koloritja a nagyvonalú, letisztult díszlet és jelmez szcenikájával (Antal Csaba munkája) nem kereste, inkább kerülte az osztrák utalásokat is. Egyéni magatartásmodellek sora, bonyolult családi struktúra beszéli el a világrosszabbítás általános jelenségeit, okait és következményeit – ha a Bernhard szerint velejéig rossz világon még egyáltalán lehet rontani.

heldenplatz-foto-schiller-kata-01

Pelsőczy Réka és Máté Gábor / Schiller Kata felvétele

Igen precíz, fájó egyszerűségével felkavaró és gyönyörködtető szerkezet az, amit a Kamra nyújt. A két szünettel játszott előadás mindhárom felvonása állóképekbe merevített figurák élőhalottságával indít. Sírkerti szobrokra emlékeztetnek az egyének. Ruházatuk (például az arcot erősen takaró sötét szemüveg) homogenizál, de mindenki bír személyes jeggyel. A temetői, kísérteties hangulat három ikonikus „fotója” – majd e kitartott pillanatfelvételek megelevenedése – logikusan következik a tényből: Josef Schuster professzor öngyilkosságot követett el. Kivetette magát az ablakon. A zsidó származású (egyébként igen jómódú) tudós, aki a II. világháború idején Oxfordba menekült, majd jóval később Bécs hívására az angliai katedrát ismét az osztrák egyetemre cserélte, évtizedekkel az Anschluss után is úgy érezte: semmi sem változott, a lakásával szemközti térről mintha manapság is a Sieg Heil!, a Heil Hitler! morajlana fel. Szuicídiuma váratlan, hiszen épp megint Oxfordba készült települni családjával (és tegnap még új cipőt is rendelt a meglevő száztíz pár mellé), ott remélve (valószínűleg hiábavalóan) huzamos vagy végleges menedéket. Az első felvonásban két háztartási alkalmazottja beszél a szétloccsant agyvelejű friss halottról, az epikus informálás ellenére a nőalakok helyzeti és életkori különbségéből eredő dialogikus kontaktussal. A második részben, a temetés órája után Schuster két lánya és tiráda-monológokba bábozódó fivére összegzi a történteket és a hirtelen bizonytalanná lett távlatokat. A harmadik egység a tor, amelyen a szűk család és néhány kolléga, ismerős vesz részt (a halálesetről a külvilág még nem kapott értesítést).
A Heldenplatz azon mesterművek közé tartozik, amelyekben a főszereplő egyáltalán nem lép színre. Előbb a hiányában van jelen, majd fivére, a másik professzor, a kisebb kaliberű, ám nem jelentéktelen Robert – Robert bácsi – a „Doppelgängere”, végül özvegye, a valóban Heldenplatz-hallucinációktól gyötört, idegrohamtól idegrohamig élő Hedvig tölti be drámai képviseletét. Josef és élete, sorsa, számos korábbi vélekedése, utolsó radikális döntése a centrum. Mindig róla, általa mozgatva, őt idézve beszélnek, legyen szó bármiről.
A Heldenplatz eléggé közismert épületegyüttesének visszametszett, stilizált, a játékszerűségig kicsinyített (így a színmű humorából is ízelítőt adó) mása képezi a díszletet. A fülkés, oszlopos, kétszintes fehér karéj – melynek felső lapján járni lehet, a torra pedig asztallá módosul – sokféleképp szolgálja a Bagossy igényelte absztrakciót. Kezdéskor a cipőmániákus („cipőfetisiszta”) Josef lábbelijeinek sokasága sorakozik a benyílókban, szennyestartónak is alkalmatos egy felnyitható rekesz. A hosszan elnyúló enyhe karéj hátránya, hogy általában értelmetlenné, mesterkéltté fakítja, széttördeli az előtte végbemenő elhaladásokat a játéktér egyik sarkától a másikig, és egyes epizódokat ki is szorít a Kamra melléktereire. Mindez nem zavarja a rendezés fokozatos kiteljesedését, mely a mindig zenei szervezettségűnek tartott Bernhard-replikákban később gondosabban kimért ütemeket és beidegzettebb, pontosabb szövegmondást követel. Tizedmásodperces fölösleges szünet is kizökkent. A Kamra föld alatti termének fekete falai, sejtelmes-ijesztően tárt-zárt, bevágott saját ajtói képpel-hanggal maguk is díszletté lényegülnek.
A magát fokozatosan mind sűrűbbre szövő interpretációban Olsavszky Éva (az ötven évvel ezelőtti múltnál leparkolt Liebigné), Szacsvay László (a bólogatásai mögül a kíváncsiságát szabadon engedő Liebig professzor), Takátsy Péter (a „nagyok” árnyékában megszólalni is alig merő, már nem fiatal tanítvány és tisztelő, Landauer) szinte a semmiből karakterizálják a kevéssé hálás, tipikusan bernhardi – miliőteremtő – mellékszerepeket. Fontoskodás és kicsinyesség keveredik mindhármukban. Sokkal több lehetősége Mészáros Bélának sincs az elhunyt fiaként. Elkerüli az apjához méltatlan, nőfaló aranyifjú sémáját, s nagyjából abból él meg, hogy hallatlanra veszi, amit – célozgatva – Lukasról mondanak. A teljes első rész terhét viselő Szirtes Ági (Zittelné – „A Zittel” -, házvezetőnő) és Kiss Eszter (Herta, szobalány) viszont (előlegezve a harmadik részben esedékes újbóli, árnyszerű felbukkanásukat) úgy szabják elsőrangúra a prózai duettet, hogy az elhunyttal való személyes viszonyukat egymással rivalizálva, mégis sejtelmes szövetségben hozzák tudomásunkra. Mint anya és lánya. (Nélkülözhetetlen szín ez: mindkettejük anyja is felbukkan a dramatikus háttéranyagban, a kérdésköreit rendszeresen a családi mitológia közepette konstruáló Bernhard tollán.) Rengeteg dolgot elárulnak a professzorról, legmélyebb asszonyi tapasztalataikat és reményeiket azonban ugyanúgy tartalmas titokzatossággal őrzik meg maguknak kőből vésett, alig ránduló orcájuk mögött, mint az alig huszonnégy órás gyász, a haláleset iszonyatát. Úgy tesznek-vesznek, mintha a ház ura még élne. Szirtes szép idősödő hölgy, aki beletörődött: a lehetségesnél kevesebbet, mégis sokat, nagyon sokat kapott a professzortól, aki felesége iránt régóta nem érzett szeretetet, megbecsülést. Kiss szögletes, kortalan nő, a fordulópont-pillanatban a gazdáját illető, immár teljesen képtelen, gerjedt képzelgésekkel.
Pelsőczy Réka (Anna) és Rezes Judit (Olga) a testvéri kapcsolat keretei között ennek a szövetséges-ellenfél kettősségnek a drámai mag szempontjából döntőbb változatát dolgozza ki kiválóan. Annáé a prím, Olgáé a szekund, de távolodó-közeledő, összekaroló-szembenéző mozgássoraikban benne feszül a felcserélődés ígérete. Tartásos, enyhén lassított alakításukban a valamennyi szereplőre jellemző, szükségszerű megjátszottság is érződik: szörnyű haláleset, épp lezajlott temetés után senki nem viselkedik természetesen. Ha törekszik rá, akkor még kevésbé. Maszkot tartanak maguk elé a gyászolók, amely csak részben takar, álcáz. Pelsőczyben ott dereng a potenciális mater familias (ő az akarásban az apja lánya) – akire már nincs szükség sem az egészséges úrnőjét rég elvesztett otthonban, sem a mind távolabbra úszó Oxfordban, sem a család modern területrendezésektől fenyegetett neuhausi régi fészkében. Rezes inkább a feladásban hasonlít apjára: az ő homlokán nem a családkormányzói szerep suhan át, hanem az öngyilkosság démona hagy futó jelet.
Máté Gábornak úgy kell megformálnia a két görbe végű botra támaszkodó, súlyos beteg, ugyanakkor életerős és élni akaró fivért, hogy Robert testi-lelki körvonalai egybevágóan különbözzenek Josef énjétől. A létet, a világot mélyen, a filozófus rezignációjával megvető, ám magát minden reggel összedrótozó Robertnek ugyanabban a szólamban kell érvényre juttatnia ellentétes nézeteket: a testvérét és a sajátjait (köztük azt is, ő miért húzta ki az utolsó húsz évet három pár cipővel). Ráadásul a bernhardi szöveg megköveteli, hogy lényegében indoklás, érvelés nélkül, „totálisan” elítélje, átkokkal szórja, a pokolba kívánja, kegyetlen élcekkel is kipellengérezze az összes eszmerendszert, amely csak feltűnik horizontján. Ausztria változatlanul és örökre „a katolikusok és a nemzeti szocialisták országa”, a szocializmus semmi jót nem hozott és kezdettől nem azonos önmagával, az amerikanizmus mindent felzabál – hogy más irányokról, kisebb organizmusokról (irodalomról, színházról, konkrét művekről stb.) ne is szóljunk. Máté – egy-két, még nem eléggé koncentrált momentumot nem számítva – pompásan hozza azt a mutánst, akit a Joseftől (a belátott és kinyilvánított kisebb képességek mellett) egy öngyilkosságnyi egység választ el. Bagossy rendezésében Máté tanítani valóan adagolja a sváda által is felturbózott eszességet, s azt a vélt jogot, hogy ítélőszéket tartson „törpeállam” hazája egy kalap alá vett törpe lakosainak mindegyike fölött. Az ő önbeállításai, szólamai összegzik a mindegyik alakra ráillő vélelmet: ők, csupán ők kivételek a hat és fél millió fasiszta, antiszemita idióta között. (A Josef Schusterrel való szoros kapcsolat miatt Zittelné és Herta is részben erre a „jó” oldalra került.)
Midőn a néző már kezdene belesétálni Robert bácsi állandó, cáfolhatatlan, mindent egyformán célba vevő, ezért a tényleges célpontokat elvétő észosztásának kelepcéjébe, a harmadik felvonásban – bár percekre is alig – felbukkan az özvegy, Hedvig. Bodnár Erika képében, aki ingó beléptével is már a nem evilágiságot, a sors, élet, házasság, anyaság okozta, utolsó energiamorzsáihoz érkezett reménytelen koncentrációt sugalmazza. Amiről a többiek egyre csak és egyre belelovaltabban, megfontolás nélkül és osztatlan bizonyosságban, a képességeik szerinti fokon a magukét hajtogatják – s ezzel még a részigazságaikat is kiüresítik, hamissá torzítják -, az számára az 1938-as vagy bármikori Heldenplatz Hitler-éltető óriáskórusával megint felzúgó és egyre hangosabb diktátor-ováció, az antiszemitizmus robaja, az egész emberi létezést beárnyékoló halálrettenet, az emberi nem elviselhetetlen nemtelensége. Miközben a hangkulissza túldübörgi az egyre hangosabb vacsorázókat, főleg Robertet, az addig is már a semmibe révedő Hedvig megviselt arcát Bodnár Erika exitálva az asztalra ejti.
Josef Schuster aligha volt maga a tökély. Bogaras, mellé-melléfogó egyénisége hozott rossz, megkésett döntéseket, de volt bátorsága a halált választani, amikor már nem tudta, mit válasszon. Robert Schuster folyamatos nagytörténetként beszéli el – s beszélné, amíg csak nem vezet utolsó útja az állítólag vágyott döblingi temetőbe -, miért volt igaza a fivérének, s ő miért nem osztozik ebben az igazságban: miért épp a makacs életben maradást választja. Hedvig Schuster erejéből – erőtlenségéből – annyi telik, hogy utánahal idegenné lett, nem szeretett férjének.
Bagossy László a legutolsó képet is kimerevíti. A dráma azzal kezdődik, hogy véget ért – ami Bernhardnál annyit jelent: sosem ér véget.

Thomas Bernhard: Heldenplatz
Fordító: Tandori Dezső. Díszlet, jelmez: Antal Csaba m. v. Asszisztens: Gerlóczi Judit. Rendező: Bagossy László m. v.
Szereplők: Máté Gábor, Pelsőczy Réka, Rezes Judit, Mészáros Béla, Bodnár Erika, Szacsvay László, Olsavszky Éva, Takátsy Péter, Szirtes Ági, Kiss Eszter.

Katona József Színház, Kamra, 2012. október 12.

Facebook Comments