…a fekete-fehér felosztás tarthatatlansága is kimondatik.

Különös nap volt 2011. július 27-e. Frontok jöttek-mentek, a hírek arról szóltak, hogy sokan születtek és sokan haltak meg azon a szerdán. Ekkor mutatta be Gergye Krisztián Társulata az együttes tízedik születésnapjára tervezett performansz-sorozat, a Trilógia Maraton első darabját, a Feltépett múltat. Mégpedig Gergye Krisztián szülővárosában, de azon belül is különleges helyszíneken, a Zsinagógában és a Kálvária-hegyen. És ugyanezen a napon halt meg Agota Kristof, aki 1956-os emigrálásáig szintén Kőszegen élt. Az egyéves évfordulón Gergye Krisztián azzal tisztelgett az írónő emléke előtt, hogy a városban, a romos, elhagyatott téglagyárban rendezte-koreografálta meg az Egy elsurranó patkány című Agota Kristof-színművet. Ezt az előadást adaptálták most a Nemzeti Színház Kaszás Attila-színpadára.
„Fogják érteni?” – teszi fel a kérdést az előadás legvégén, a már elsötétült színpadon valaki. „Meg.” – hangzik a válasz, egyben ajánlást is adva a befogadás mikéntjéhez. Mert a színdarab, ha valaki a cselekmény szintjén közelít hozzá, valóban nem egyszerűen követhető, és ezt még nehezíti, hogy a színészek egy része váltogatja a szerepeit. Egy bíró, akinek halálos ítéleteket kell aláírnia. Egy öreg pártkatona, akinek a barátja és az elvtársa veri ki a fogait. A bírót és az elítéltet ugyanaz a színész, Hollósi Frigyes játssza. Cellatársa, Roll (Makranczi Zalán), akiben mindkettőjük fiatalkori önmagára ismerhet. A nő az életükben (Bánfalvi Eszter). Egy inas (Marton Róbert), aki egyben börtönőr is. És a mindenütt ott lévő elsurranó patkány (Gergye Krisztián). A néző valóban jobban teszi, ha nem akar akkurátusan felfejteni minden egyes cselekményszálat, hanem hagyja, hogy egészében hasson rá ez a szürreális játék, és az egészet próbálja megérteni.

egy-elsurrano-patkany-foto-schiller-kata-109

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Ehhez a szerzői instrukciókat követő, sajátos színpadkép is segítséget nyújt. Marton Róbert német, angol és orosz vezényszavakkal két részre osztja a közönséget, így egymással szemben ülünk a középen két, párhuzamosan futó vasrácssorral elválasztott színpad jobb és baloldalán. A vasrácsok között talán másfél méter széles senki földje húzódik, időnként itt is játszanak, máskor átjárónak használják. A nézők egyik részéhez a börtöncella esik közelebb, ami egyben hálószoba is, a másikhoz a nappali. A két térfél között van némi átlátás, de mégsem ugyanazt látja, aki itt ül, mint aki ott. A különleges térhasználatot szimbolikus tárgyak sora egészíti ki fekete papírrepülőktől kezdve, Gergye Krisztián nemzetiszínű patkányfarok-bojtján keresztül a fekete-fehér, pingvinszerű matrjoska-babákig.

Ebben a sok-sok jelentéssel, asszociációval megterhelt közegben Gergye Krisztián valami nagyon hasonlót tesz, mint tavaly: tépegeti felfelé a múltat. És ez a múlt az Agota Kristof-műhöz képest sokkal konkrétabban kötődik 1956-hoz. Az Egmont-nyitánnyal, Térey János Köztisztaság tér című versének szövegbe emelésével például. Amiben nem csak a „föltépett sebek” jelennek meg, de a fekete-fehér felosztás tarthatatlansága is kimondatik: „Ocsúra és tisztabúzára osztani / E daliás magyarokat lehetetlen; / Nem sikerül szétválasztani őket, / Feketére-fehérre!” És persze erősen kötődik 1956-hoz, és így Agota Kristof személyes történetéhez is maga a vasfüggöny előadást meghatározó képe, a határátlépés kockázata, lehetősége. A szerzőt azonban nem csupán áttételesen, de egy vele készült interjúszöveg révén, Murányi Tünde megszemélyesítésében jóval konkrétabban is megidézi az előadás. Ez, a négy hónappal a halála előtt készült interjúrészlet, amelyben vágyott magányáról, betegségéről, az emberben élő gonoszról és jóról, és arról beszél, hogy milyen kevés dolog marad meg az élet végére, talán az előadás legmegrendítőbb része.
Ironikus, hogy ez a részlet éppen egy újságírónak köszönhető, ugyanakkor az újságírók megkapják a magukét a Szatory Dávid megformálta, a végtelenségig ellenszenves és erőszakos, „Sajtó, sajtó!” felkiáltásokkal, valamint újságnevek sorolásával rohangászó sajtómunkás személyében, aki elől még a patkány is az ágy alá bújik. De az előadás minden komolysága, komorsága ellenére sem nélkülözi a hasonló ironikus, néha már-már parodisztikus részleteket, és a „színházban vagyunk” alaphelyzetre utalásokat.
A színészek értik és érzik Gergye Krisztián látomását. A leghangsúlyosabb szerep és jelenlét a rács két oldalán is meghasonló, a feketét és a fehéret önmagában egyesítő Hollósi Frigyesnek jut, de valamennyien benne élnek ebben a szürreális, legalább két, de inkább soknézetű világban.
Amelyben sehol se jó, se a rács egyik, se a másik, sem a hatalom, sem a kiszolgáltatottak oldalán, átmeneti békét talán csak a senki földje adhat. Mert ha nem ott vagyunk, mindig kapaszkodni kell, ahogy az Agota Kristofnak címzett, és az előadásban szintén elhangzó Bódis Kriszta-versben áll: „megkapaszkodom hogy a hegyes / széllökések ki ne csavarjanak / gyökerestül /azt hiszem más dolgom nincs“. Kapaszkodnak az előadásban is: létrafokba, rácsba, egymásba. De aztán a végén kiviszik a vasrácsokat, egybenyitják és átláthatóvá teszik a teret. Kapaszkodjunk abba, hogy ez is lehetséges.

Agota Kristof: Egy elsurranó patkány (Kőszegi Várszínház – Gergye Krisztián Társulat – Nemzeti Színház)
Fordította: Takács M. József. Jelmez: Béres Móni. Dramaturg: Vörös Róbert.
Rendező, koreográfus, látvány: Gergye Krisztián.
Szereplők: Hollósi Frigyes, Makranczi Zalán, Gergye Krisztián, Marton Róbert, Murányi Tünde, Bánfalvi Eszter, Szatory Dávid.

Nemzeti Színház, Kaszás Attila Színpad, 2012. október 14.

Facebook Comments