Barker darabja valóban zavarba ejtő: nem követ semmilyen kortárs drámaírási trendet…

Zavarbaejtő mű a magyarul Európa, Európa címmel játszott Howard Barker-darab. És ezzel a kortárs angol szerző – aki talán a legtudatosabb drámaírók közül való – célja teljesült is. A hazájában kevésbé népszerű Barker, akinek műveit a világ számos színházában játsszák (magyarul a Jelenetek egy kivégzésből, Victory, Kastély darabjai mentek), mint elméleti munkáiban kifejti, a színházból pusztán két, bár nagyon lényeges dolgot száműzött: az egyértelműségeket és a realizmust.
Egy drámaírónak azonban nem pusztán (színház)elméleti kérdés a történelemábrázoláshoz való viszonya, magyarán hogy milyen a választott színházi perspektívája. A történelemről való nyilvános beszédmódok – elsősorban a tömegmédia és a politika – egyértelmű, kész jelentéseket tartalmazó üzeneteivel kell szembemennie, ha színház (azaz művészet) akar maradni, és nem propaganda vagy „üzenet”. Ezért értelemszerű az egyértelműségek feladása. Politika és vágy című, elméleti munkáit tartalmazó kötetében is kifejti, mit tekint a színház feladatásnak. Angolul azonban: Politics, azaz „politikák”, s ez a szerény többes szám–egyes szám különbség is mintha azt sugallná számunkra: magyarul mi nem hangok, diskurzusok, nézetek egymásmellettiségében gondolkodunk politikaként, hanem sokkal inkább egyetlen uralkodó nézetnek véljük a „politikákat”.
Ha már saját hazájában népszerűsége, befogadottsága igen relatív (az angol színházat felületesen ismerve, talán arra gyanakodhatunk, hogy túlságosan spekulatív, bonyolult és kevéssé szórakoztatónak tartják), The Wrestling School (Birkózó Iskola) néven saját színházat alapított 1988-ban, színészei a Royal Shakespeare Companyból és a Royal Courtból verbuválódtak; a színház ma is évi egy-két bemutatót tart.
Barker a „katasztrófa színháza” jelzőt használja saját munkái elméleti kereteként, szembehelyezve benne két színházat: a humanista színházat és a katasztrófáét. A katasztrófa színháza feléleszti a tragédiát, és a szerző róla a következő állításokat teszi: mi (nézők, alkotók) nem mindig értünk egyet; a művészet problematizálja a megértést; nincsenek „üzenetek”; a közönség nem érthet minden, ahogy a szerző sem; a kritikusnak ugyanúgy kell szenvednie, mint mindenki másnak; a közönség megosztott, zavarban van, amikor távozik. Mindennek az ellentéte a humanista színház. Látni való, Barker Artaud és Brecht tanítványa (és talán Sztanyiszlavszkij és az empátia színházának kritikusa). Barker színháza azonban nem a szólamok színháza, nem egymással konfliktusban lévő politikáké, nézeteké, ideológiáké; ehhez karakterek kellettek volna, akik „képviselnek” eszméket, és helyzetek. Inkább tragikus történések, fordulatok, magatartásformák rajzolódnak ki, olykor helyzetek mutatják fel (artaud-i értelemben) a tragédiákat.

eurpa

Jelenet az előadásból / Szkárossy Zsuzsa felvétele

Az Európa, Európa tragikus költészete, ahogy legegyszerűbben megnevezhetnénk, a kortárs szórakoztató kultúra banalitásaival és egyértelműen interpretálható nézeteivel helyezkedik szembe. Az eredetileg The Europeanscímű darab történelmi tárgyúnak mondható, amennyiben az európai történelem egyik kulcspillanatáról – és akár kulcssikeréről is – szól: a török kiűzéséről a közös kontinensről; a 17. század végén vagyunk, amikor a lengyelek segítségével Bécsből kiverik a törököket. A mű 1987-ben íródott és Barker saját színháza 1993-ban mutatta be; az egyesült Európa újradefiniálásának pillanatában volt aktuális, azonban az azóta eltelt, a közösség bővítésével gazdagodó időben talán aligha volt olyan történelmi pillanat, amikor ezek a kérdések – kik az európaiak, milyen örökséget visznek – ne volnának jelen. Mi marad azokból az értékekből, kérdezi a darab rendkívül áttételesen, amelyeket „európainak” vélünk. És mi lesz a megbékéléssel. Mi a művészet szerepe, kérdezi az író, amikor a darabba egy festőt (kedvenc visszatérő figurája) helyez, akinek ábrázolnia kell mindezt. És hogyan ábrázolható, problematizálja önmagát is a mű.
Az Európa, Európa leginkább követhető cselekményszála egy, a törökök által megerőszakolt, levágott mellű lányhoz, Katrinhoz kötődik (neve származhat talán Brecht Kurázsijából). Katrin a testét, mint tanúbizonyságot közszemlére teszi, a róla készült képeket kinyomtattatja, majd az erőszakból születő gyermekét, Conciliát, akinek Kelet-Nyugat megbékélését kéne szolgálnia, is a nyilvánosság szeme láttára hozza napvilágra. Minden intimitás történelmivé válik tehát.
Barker darabja valóban zavarbaejtő: nem követ semmilyen kortárs drámaírási trendet, hanem megy a maga, számunkra ismeretlen, vagy most felfedezendő dramatikus útján. Nincs egyenes vonalvezetés, történetmondás, karakterek, ok-okozati összefüggések. Hogy az egyértelmű üzenetekhez képest a bonyolult problematizálás hogyan tud mégis jelentéses maradni, s hogy zavarunk mennyire lesz „produktív” zavar, ez is az előadás tétje.
Azzal, hogy a darab a Stúdió K piciny terébe kerül, sok minden el is dől: a történelmi panorámához hiányoznak a tér távlatai, dimenziói, és ezt a hiányt az előadás nem mindig tudja kompenzálni. A térnek két meghatározó eleme van: egyrészt egy hatalmas, díszített képkeret, ami a színpadnyílást fogja át, és ami az egész mű idézet-voltát hangsúlyozza, ezzel mintha azt az állítást tenné: amit látunk, ábrázolat, reprezentáció. Az egyik mellék-, bár kulcsszereplő viszont, a Festő folyamatosan bele akar avatkozni az ábrázolt világba, hogy újrarendezze, valamihez hozzáigazítsa, amit igazságnak vél, másrészt mert megrendelője, az uralkodó, Lipót császár is képeket, ábrázolást rendel tőle. Ezzel a hatásos gesztussal indul az előadás: az uralkodó belülről tépi fel a hatalmas keretre vetített festményt, amely egy csatát ábrázol. Mintha az mondaná: az ábrázolat helytelen. A képkeret kissé merevvé, didaktikussá teszi az előadást; a Festő pedig sajnos a darab leggyengébb szereplője és egyben színésze is; Lovas Dániel egy erőtlen és mélységek nélküli végrehajtó csupán, akinek mintha semmi saját akarata nem volna.
Amit keretbe foglal a színpad, már sokkal gazdagabb jelentésű tér: egy koszlott, agyonhasznált boncterem-szerűség, melynek központi eleme egy klasszikus szülőszék (tér: Vereckei Rita). Ebben a kis dobozban óhatatlanul felnagyítódnak a figurák, s mint egy terráriumban, úgy figyelhetjük őket. Ha már ilyen szűk fókuszban, ilyen kis térben nézzük a szereplőket, a színészi játék rendkívül jól válik láthatóvá. Ebben azonban az alkalmi társulat hullámzó teljesítményt nyújt: nagyszerű, mély és emlékezetes jelenlétek (főleg Molnár Erika, de Homonnai Katalin, Menszátor Héresz Attila alakítása és Nagypál Gábor némely pillanata) váltakoznak gyengébb, kevésbé mély és erőteljes színészi munkákkal. A császár szerepében például Spilák Lajost sokáig lehet nézni, érdekes és érdes az a fajta közvetlen civilség, ami mögött nem áll technika, de talán mégiscsak túl lágy és kedélyes uralkodó egy igazi katasztrófához; ennél talán erőszakosabb és erőtől duzzadóbb, nem csak a jelmez-hímtagja, de az akarata is – így megmarad kedves karikatúraszerűségnek. Jelmeze nagyszerűen idézi meg az erőszak-tevő Lucas Cranach- festmények hőseit, akik valamilyen női áldozatukat viszik éppen vérpadra (jelmez: Ondraschek Péter). Háy Anna sem elég mély, erős ehhez az előadáshoz a nővér szerepében. Motivációk, viszonyok gyakran meglehetősen tisztázatlanok, az egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetekkel olykor nehéz haladni, ha azt a színészi erő nem sodorja, lendíti, a rendezői gesztusok pedig – melyekből sok erőteljes is van – nem tudják pótolni a színészi hiányokat.
Ezért aztán ez a sok értéket tartalmazó előadás, Koltai M. Gábor rendezése erős, nagy pillanatok és ritmustalan, törmelék-jelenetek váltakozása, amelyet a nehéz barker-i dramaturgia csak akadályoz. Nagyszerű a megerőszakolt Katrin történetének építése, és (bizonyos értelemben könnyű feladat ma) az uralkodó és a művészek, teoretikusok párbeszéde arról, hogy mi a művészet szerepe; itt végre jól lehet nevetni is.
Tisztázatlan maradnak azonban az anyák jelenetei a történetben, bár Molnár Erika rendkívüli színpadi jelenléttel bír; ahogy a Nyakó Júlia császárnőjének szándékai sem igen megragadhatóak. A rendezés gyakran érzelmi hatáskeltéssel dolgozik, erőteljes zenei anyaggal megtámasztva, a hosszú (szigorúbb szerkesztést igénylő) előadást azonban mintha nem tudná elengedni, több erőteljes vég is van (bár, megengedem, ezt talán a darab hibája is lehet).
De kortárs világunkban ez az előadás is jó eszköz a tisztánlátásunk elvételére, az összezavarásra, s ezzel talán teljesül a szerzői szándék. Hogy az áldozatok talán kegyetlenebbekké válhatnak, mint gyilkosaik, s ők maguk állhatnak a megbékélés útjába. S bár az előadás végén igen „kitett” a tanulság: „Hogy szökhetnénk meg a Történelem elől? A sebhelyeket, amiket hagyott, újratermeljük saját életünkben…”, mondják, nem árt ismételni, átélni, szemlélni.

Howard Barker: Európa, Európa

Fordította: Marsalkó Eszter. Díszlet: Vereckei Rita. Jelmez: Ondraschek Péter. Rendezőasszisztens: Rusznák Adrienn. Dramaturg: Sediánszky Nóra. Rendező: Koltai M. Gábor.

Szereplők: Spilák Lajos, Nyakó Júlia, Menszátor Héresz Attila, Homonnai Katalin, Hay Anna, Nagypál Gábor, Lovas Dániel, Molnár Erika.

Stúdió K Színház, 2012. október 26.

Facebook Comments