Tényleg hátborzongató és tanulságos történet…

Fontos vállalkozás zajlik évek óta a Bárkán: ifjúsági színház. A bemutatott produkciók egytől-egyig lényeges témákat feszegetnek, és igyekeznek megütni azt a hangot, amelyre az ifjúság is felkapja a fejét. Nincs ez most sem másként. A harmadik hullám azt a konok célt tűzte maga elé, hogy a középiskolásokat szembesítse a világban, történelemben létező politikai berendezkedések visszásságaival, elsősorban is az autokrácia, a diktatúra társadalmi veszélyeivel. Hűha, gondolhatjuk, ez aztán komoly falat, nagy kihívás!
Az előadás alapjául a dán Todd Strasser A hullám című könyve szolgál, amelyhez az író, Tasnádi István felhasználta az amerikai Ron Jones tanulmányát is. Ron Jones volt ugyanis az, akivel a hátborzongató események valóban megtörténtek. Történelem tanár volt az 1960-as évek végén, és mikor a II. Világháborút oktatta, felmerült diákjaiban a kérdés, hogyan történhetett meg a holokauszt egy egész nép tudtával. Mivel pedig Ron Jones állítólag remek órákat tartott, elhatározta, hogy demonstrálni fogja a diktatúra világát, és kéthetes kísérletbe kezdett a diákokkal. Fegyelmezett és kondicionált közösséget hozott létre a nebulókból, a Harmadik Hullámot, ahol a tagoknak saját karjelük volt a köszöntésre, életüket a fegyelem és a közös szabályok szerinti működés irányította. A kísérlet azonban önálló életre kelt, és a diákok elkezdték megfigyelni, sőt büntetni azt, aki nem lelkesedik kellőképpen a Hullámért, ezért Ron Jones észbe kapott, és egy gyűlésen – mert már annyian voltak, hogy gyűlést kellett összehívni – véget vetett a kísérletnek. És mindez nem mese volt, hanem valóság – amit nem lehet elégszer hangsúlyozni -, megtörtént mindössze negyven évvel ezelőtt, a nácik után húsz évvel abban az országban, ahol demokráciában nőnek fel a nemzedékek, és a demokráciát még soha másféle társadalmi berendezkedés nem fenyegette a történelem során. Ráadásul a konkoly elhintéséhez elegendő volt egyetlen tehetséges történelemtanár! Tényleg hátborzongató és tanulságos történet, amit Strasser olvasmányos regényben dolgozott fel, és amelynek fikcióit Tasnádi István tovább igazítja a hazai viszonyokhoz, magyar nevekhez és nemzetünkben lappangó történelmi, társadalmi sérelmekhez, hogy közelebb hozza a cselekményt. Így aztán még hátborzongatóbb és tanulságosabb az a jelenet, mikor a darabbeli magyar diákok azon filóznak, ugyan hogy lennének már itt, értsd 2012-ben a mi Magyarországunkban, újra nyilasok vagy kommunisták. Azután mégis itt lesznek a Harmadik Hullám kékkarkötős kis egyenkatonái, ha úgy tetszik, társadalmi csírájaként akár a nyilasoknak, akár a kommunistáknak, akár valami másnak.

Bárka Színház, III. Hullám 2012.11.07. Fotó: Dudás Szabolcs

Jelenet az előadásból / Dudás Szabolcs felvétele

A Hullám derékhada remekül teljesít a produkcióban. Az ifjú színésznövendékek és a meghívott fiatalok ezerarcú és mégis arctalan tömegként dolgoznak. Egy-két karakter arcéle időnként élesebben ugrik elő, de utána visszasimul a lüktető osztályközösségbe. Nem egyénített jellemeket látunk, hanem típusokat, akiknek a története csupán fel-felsejlik. A fiatalok nem is személyes tehetségük miatt meggyőzőek – erre kevés esélyt nyújtanak a csoportos szituációk -, hanem a közös lendület és dinamika miatt, ahogyan egymásra lépnek, ahogyan elcsípik Tasnádi gimis szlengre írt fordulatait, és kevés eszközből is tökéletesen megteremtik a suli miliőjét, az osztálytársak felületes viszonyait vagy a kamaszok intenzív kitöréseit. Hiába jó az alakítás (nevet sajnos nem kapcsol színészhez egyetlen platform sem, így én sem szolgálhatok vele), még a középpontba kerülő Guszti története is sovány: az osztály nem kedveli, de nem is veti ki, céltalanul téblábol, majd a Hullámban magára talál, végre egy a többiekkel, jár-kel ragyogó arccal a társak között, a gyűlésen pedig már sugárzik a boldogságtól, és feneketlen düh dolgozik benne, mikor kiderül, álság volt az egész Hullám.
Kevés lehetőség nyílik a tanári karnak is, csupán egy-egy pedagógus toposzát látjuk működés közben. Szorcsik Kriszta a jó szándékú, erélytelen bölcsész tanár néni, Kardos Róbert a poroszosabb iskolát képviselő kollega, aki képtelen megtalálni a hangot a fiatalokkal, míg Varga Anikó a kedélyes, tematikus hetekért lelkesedő igazgató asszony. A diákokkal párhuzamosan megjelenik a felnőttek csoportdinamikája, de ugyanúgy hiányoznak a hús-vér szituációk. A színészi játék nemcsak távolságtartó marad, hanem kissé tanácstalan, a színészeknek nem adódnak érzékeny helyzetek, a helyette felkínált lehetőségek (mint a szenvedélyek ütköztetése úgy, hogy a tanárok egymás kezéből kapdossák ki a mikrofont, így küzdve a megnyilatkozásért) félbe szakadnak és haloványak maradnak. Szövegszinten is az apró viszonyok ki vannak pipálva ugyan, egy kis szerelem, egy kis kakaskodás a tanáriban, de valahogy ezek is csak elhangzanak, nem töltődnek fel élettel, kissé rádiójátékszerű marad minden akció.
Egyedül Dévai Balázsnak van lehetősége a színpadi játékra. Ő Kristóf, a lelkes tanár, aki megteremti a Hullámot. Dévai egy picit szeles, de éppen ettől szerethető figurát játszik. Hajdan házfoglaló volt, most a diákjainak partnere tud lenni, majd egyszer csak kemény arcéllel közli, mit lehet és mit nem, és úgy büntet, hogy felszisszen a nézőtér a tanári igazságtalanságtól. Dévai végig lebegteti a karakter célját: vajon tényleg diktátor lesz-e az iskolai feladatsor végén, vagy visszatér minden az eredeti kerékvágásba? Mert Kristófban éppen ez a dilemma az érdekes, és itt derül ki, hogy az egész alapanyagban ő az egyetlen kitapintható, szagolható jellem. Minden történés az ő személyes kálváriája vagy dicsősége, a többiek, diákok és tanárok tézisek csupán, bármely arctalan csoporttal behelyettesíthetőek. De még ha ezt meg is érti a néző, a színházi élvezet akkor is elvész. A történet démonisága helyett egy hideg megfigyelést követünk végig, a kísérlet demonstrációját.
Vidovszky György rendező többféle módon is erősíti a távolságtartást, és ezúttal érzékletesség helyett sémákat ábrázol csupán. Szabó Gergely jelmeztervező mai ruhákba bújtatja a szereplőket, de a játéktér, Heike Vollmer arénaszerű, feketén tátongó díszlete már elvont miliőt teremt az alakok köré. A szereplők pedig bábukként járják be a teret, de teátrális varázslatok nélkül, kapcsolatok helyett nagyobb hangsúlyt fektetve a mozgás dinamikájára. Csaknem fizikai színház, ahogy Gyevi-Bíró Eszter mozgatja fel és le, le és fel a figurákat, alá- és fölérendeltségi viszonyok épülnek ki, de a koreográfia mögül mégis hiányzik valami. Máskor egy visszatérő artistajelenetben az arctalan tömeg tagja, főként egy fiú, de egy lány is, kötélen mutat be légtornász gyakorlatokat a többiek felett. Mintha a kiemelt mozzanat az egyén sebezhetőségére hívná fel a figyelmet, de nincs igazán megerősítve, mire is véljük a levegőben való lógás epizódját. Egészen hangsúlyos viszont a végén, ahogy Guszti öngyilkossága előtt kilép az őt alakító színész a szerepéből, és már csak kommentálja, mivel végződik a Hullám története. Mert nem Guszti az érdekes, hanem hogy mi az, ami bárkivel megtörténhet, ha így folynak a dolgok. És mégis mindez valahogy gyengécskén tartja csak össze a főtémát, és meglehetősen fekete-fehérré egyszerűsíti a felvetéseket. Egészen pontosan színházként nem elég sokirányú és izgalmas a rendszer. Mert például drámapedagógiai demonstrációként, egy körülhatárolt középiskolai osztály számára felkínálva, elképesztő erővel hathat. Világosan kibontja a problémát, pró és kontra, ezzel megteremti az utána következő foglalkozás lehetőségét, és így egyben, átbeszélve az egészet, totális és összetett élményként hathat. Önmagában azonban, csak színházként pró és kontra lesz ugyan – de csak a politikai korrektség arányai szerint kimérve. Igazsága kétségtelenül fontos igazság, de nem bonyolult, hanem úgy összetett, mint egy tárgyalás számtalan dokumentuma, amelyek az ügymenetet segítik, de a hihetetlen megértéséhez már nem juttatnak közelebb.A harmadik hullám
Todd Strasser regénye és Ron Jones tanulmánya nyomán írta: Tasnádi István.
Díszlet: Heike Vollmer. Jelmez: Szabó Gergely. Zene: Monori András. Mozgás-rendező: Gyevi-Bíró Eszter. Rendező: Vidovszky György.
Szereplők: Dévai Balázs, Szorcsik Kriszta, Kardos Róbert, Varga Anikó, Horváth Zoltán m.v., Tóth János Gergely m.v., Kőszegi Mária m.v., Tolnai Klári, Marofka Mátyás e.h., Jerger Balázs e.h., Sipos Viktória m.v., Árvai Péterm.v., Herman Flóra m.v., Kulcsár Balázs m.v., Császár Réka m.v., Kovács Márton Koppány, Bordi Gábor, Király Krisztina, Kovács Barbara, Nagy Bianka, Papp Linda, Somogyi Anna, Szendi Flóra Dóra.

Bárka Színház, 2012. november 10.

Facebook Comments