A sok feltételezhető elgondolásból töredéknyi „jön le” a nézőtérre.

Fölöslegesen ismételgetett szövegek, a céltalan gyorsítás-lassítás váltakozásában széteső tempó, a semmibe pukkanó mellékötletek rontják felvonásról felvonásra érdektelenebbé a Katona József Színház bemutatóját. Beviharzik Pálmai Anna (Mica) mint inkább gnómszerű s nem férfivadító forradalmár- és mártír-önjelölt fiatal nő, három-négy percre övé, kidolgozott grimaszaié, hadonászásáé a színpad, megtestesült bosszúangyalként, flaska kénsavat és műanyag szatyrot lóbálva felfalná a bukaresti peremkerület egy borbélyműhelyben rogyadozó mélyvilágát – aztán éjjel fél tizenegyig már semmi több. Önmagába dermed az alakítás: Gothár Péter rendezése nem hívja a kezdésnél bonyolultabb szintekre, súlyosabb célok irányába.

Ugyanez a helyzet Nagy Ervin hadaró-okoskodó volt rendőr Bóbitásával, Lengyel Ferenc felszarvazásra termett jámbor Makhoszával, Tasnádi Bence a fogfájósságtól kisdiák-infantilizmussal, nők után sipítva megváltódó irodista gyakornokával. Amint az egész előadás, Jordán Adél utcasarki szépség Didinája és Dankó István a báli rendelések megpróbáltatásai ellen faarccal és célirányos támolygással védekező pincér-automatája is ott reked saját igényes színészi kezdéspontjánál. Ujlaki Dénesnek (Misu) az alaposan késleltetett antré sem adatott meg: precíz, efemer színészi munkavégzése és a szoknyapecér kiskirály borbély furfangos szerepe egy pillanatra sem fedi, keresztezi egymást. Ezt lehet a rosszul kiosztott figura számlájára írni, Vajdai Vilmos a Rendőrbiztos-szerepet kedvetlenül, eszközöket elhessegetve, hatástalanul lejelző semmitmondása (és talányos Garas Dezső-orrmaszkja) viszont a rendezői koncepció a fárasztó geg-tobzódásnál többet alig nyújtó esetlegességét jelezheti. Úgy-ahogy Kocsis Gergely vág ki magának mozgásteret. A borbélysegéd Dodóról semmiféle határozott jellemközléssel nem szolgál, de a szervilizmust nem viszi túlzásba, bele-beleszínez elfúló pillanatnyi indulatokat, mérges önállóság-vágyakat a kisember levegőt fúró tekintetébe.

farsang-foto-schiller-kata-01

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

A 19. századi klasszikus román vígjátékot huszonnyolc évvel ezelőtt a Pesti Színház „kaposváriasításával” már színre vivő Gothárnak nyilván volt erős koncepciómagja az újabb vállalkozáshoz (a farsangi kavalkádban feltűnő Kern András-álarc az 1984-es premier főszereplőjét „hozza vissza”). A maga tervezte díszlet mindhárom képben lent: alagsorban, pincében formálja ki az aprólékos és ötletgazdag helyszíneket. (E dohos, füstös, pacsulis, pia- és ételszagú alvilágba, a na dnye közegébe Bujdosó Nóra jelmeztervező számolatlanul szórta a zizegő, foszló, ízléstelen, koszos, néha megindítóan szegényes öltözékeket és az önmagukban epikus életre kelő álruhákat. A műszőr kiskabáttól a szennyes köpenyen át a sáros cipőig megannyi a pontos híradás: mi van idelent – s miféle ugyanez van odafent, odakint.) A mélység, kilátástalanság, részben az állatiasság drámájává feketülne a vígjáték. Akár világvég-moritattá. A vége is az, szó szerint, hogy: vége. Egy világnak vége, csak nem akarja észrevenni.A kulisszák, a tárgyak fialják e sejthető üzenethez az önmagukban jobbára tartalmas, rendszert alkotni viszont alkalmatlan pótcselekvéseket, epizodikus kitalációkat. A komédia cafatokban szakad le önmagáról, a színpadi huzavona szanaszét tépi a potenciális, szerkezetesebb megjelenítési lehetőségeket. A borbélysegéd egy ügyesen rejtett szobabudiba vizel, a hajszárító burát gépiesen kapcsolja be, amikor arra semmi szükség (de ebből támad egy falanszter-látomás), a Mária-kép „csodákat” tesz, a harmadik felvonásra pedig – mint azt a szemléző rendőr kettős hangsúllyal be is jelenti – a díszletben „helyet cserélt a bal oldal a jobb oldallal”. A részletek nem kapcsolódnak össze, csupán ismétlődnek.

Ki ne tudná, ha nem Gothár, hogy Caragiale szellemiségét Gogoléhoz, írástechnikáját Feydeau-éhoz szokás hasonlítani. A polgári szalonvígjáték „reciproka”(a Bóbitás morfondírozik folyton „reciprok effektusról”: ami még nem jutott eszébe, igazából már a nyelve hegyén van) lehetne a szépség- és élményszalonnak mondott koszhadt fodrász- és fognyűvő-műhely lumpenpublikumának a féltékenységi többszög hagyományos kelepcéiben elszabaduló vicsorgása, ha nem fotográfia- és kisfilmszerű, hamar kifakuló, atomizált részletekkel kellene beérnünk. S a valóságból részint gúnyt űző bútorok, kellékek, ruhák (az oszlop-titkoskamra a borbélyüzlet közepén, a sörcsap emelet magasba nyúló gumicsöve a farsangi bálon, a hideg tél semmibe vétele egyes lenge, mezítlábas viseletekben, a díszlet elfordulása tengelye körül), meg a néha kísértetiesbe váltó világítás, az egyszer-egyszer hirtelen ájulásosnak ható beszéd mintha a gogoli „fantasztikus realizmus” fenyegető tartományába nyitna alagutat.
A sok feltételezhető elgondolásból töredéknyi „jön le” a nézőtérre. Gothár „romános” interpretációt rendezett (Bodor Ádám fordításának-átdolgozásának újabb átdolgozásba fordításával). Román nyelvű ének, Închis és Dechis feliratok forgatható táblája az ajtón (úgy függesztve, hogy az ajtó keresztlécének takarása folytán az utcáról sosem lehetne látni, mikor van nyitva, mikor zárva a műintézmény), kék-sárga-piros román nemzeti színekbe vedlett festésű összecsukható székek, Ceauşescu-s matricájú bögrék (? – az ötödik sorból úgy tűnt. Erős képi jel. Amennyiben Ujlaki Dénes-es/Misu-s, tulajdonképp még erősebb). Úgy „romános” az egész, ahogy a pincér kínálta vermut „vermutos”: mindegy, milyen barnás szesz löttyen a demizsonból a stampedlikbe. A „romános” nem mást fed, mint a „balkánit”, s ha azt, akkor a mi számunkra is sajnálatosan ismerőset. Bizonyos jegyek – a vizuális és akusztikus előadás-miliő titkosabb, megfoghatatlanabb, rejtőzködőbb belső rezgései, körvonalai – az evidens, visszaköszönő, támadóan közlő, repetitív megoldásoknál fojtottabb „reciprok effektussal” működnek. A mocsadék bál söntésének falán ott a nyom: nemrég még egy önkényuralmi jelkép és amolyan „Kiváló vállalat” feliratot sejtető hajtogatott élüzem-szalag terpeszkedhetett a díszhelyen, s nyilván halhatatlan-tökéletes-istenített országvezetők bekeretezett fényképei hagyták hátra négyzetes folt-nyomukat.
Gothár nagyobb figyelmet fordított a művire, mint a műre. Műhályog, műorr, foghíj, paróka, válltömés – minden bevetve, jobbára nem ok nélkül. Csak a Farsang lett oda.

Farsang (Katona József Színház)

Írta: Ion Luca Caragiale. Fordította és átdolgozta: Bodor Ádám. Díszlet: Gothár Péter. Szcenikus: Tóth Kázmér. Fény: Pető József. Jelmez: Bujdosó Nóra. Zene: Selmeczi György. Dramaturg: Morcsányi Géza. Asszisztens: Tóth Judit. Rendező: Gothár Péter.

Szereplők: Ujlaki Dénes, Nagy Ervin, Lengyel Ferenc, Tasnádi Bence, Kocsis Gergely, Vajdai Vilmos, Jordán Adél, Pálmai Anna, Dankó István, Czakó Klári és sokan mások.

Katona József Színház, 2012. november 17.

Facebook Comments