A téma, hogy úgy mondjam, ideális...

Miközben egyesek látványosan elfordulnak a politikától, a közélettől – nagyon is érthető a csömörük -, mások odafordulnak. A verbatim színházcsinálók biztosan. Persze minden alkotó az őt körülvevő világból dolgozik, ahhoz hozzá is szól: ekként a művészlét egy permanens életveszély, mert vállalja az állandó gondolkodást és tevőleges reflexiót.
A PanoDráma, amint a nemzetközi színházi világ élcsapatai, nemcsak színházi előadásokat hoz létre, de szakmai és civil közegben is komplex módon tevékenykedik. Az eddig létrehozott színházi előadásaikkal kapcsolatban, a szándékot őszintén üdvözölve, nem hallgattuk el a megvalósítással kapcsolatos kifogásinkat sem – a 174/B – Az igazság szolgáicímű munkával azonban hatalmasat léptek előre.
A téma, hogy úgy mondjam, ideális: a történetet feldolgozó játék átfogó és a társadalom szinte minden szegmensét érintő problémát tesz vizsgálata tárgyává. A korábbi, égetően aktuális kérdésekkel foglalkozó előadások után ez most érdekfeszítő, és valóságos élményt ad, olyat, amelynek szűkebb műfaji definícióját már nem is fontos hangsúlyozni, mert egyszerűen színház, jó színház.
Az előadás a három évvel ezelőtt Sajóbábonyban történt bűneset igazságszolgáltatási történetét rekonstruálja, illetve játssza tovább a „közösségi színházi végkifejletig” – ahogy az alkotók ezt nevezik. A játék indirekt módon kitér a témaválasztás okára, az első fokú ítéletre is, amely a következő törvénycikkelyre hivatkozik: „Aki mást valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoporthoz vagy a lakosság egyes csoportjaihoz tartozása vagy vélt tartozása miatt bántalmaz, illetőleg erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” (BTK 174/B. § 1996. évi XVII. törvény 3. §.) A roma elkövetők a magyarok mint a „lakosság csoportja” ellen elkövetett bűncselekmény minősített eseteként súlyosabb büntetést kaptak, mintha csak garázdaságban találták volna őket bűnösnek – a köznyelvben kisebbségvédelmiként ismert passzust fordítva alkalmazza a bíróság.

174b-foto-schiller-kata-01

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Az előadás terét a Trafóban három oldalról üljük körbe, a tér zárt felének közepén emelkedik a bírói pulpitus, fölötte irányokba helyezett kivetítők: a videotechnika (Balogh Balázs munkája) leginkább funkcionálisan segíti a játékot, de a vetítés végig élő részese az előadásnak, folyamatosan adalékokkal szolgál.
Az előadás alapja az aprólékos, de színes és bátor dramaturgi munka (Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna) és a kiemelkedő színészi teljesítmények, illetve Melis László szellemes, az előadás karakterisztikáját is meghatározó muzsikája. A dramaturgok határozottan kitették a hangsúlyokat, és úgy vágták össze a túlnyomó többségében nyilván szó szerinti szöveget, hogy az arányigazítás kiemeli a történet tartalmilag fontos részleteit. Az énekkel jelölt bírósági eljárás elemei, mintegy a természet erejeként mutatják meg a hatalom működését, és végigvezetik a játékot: zenei rendben személyesítve meg a személytelen helyzetet. A jó, szerkesztett dokumentarista játéknak lehetőséget adó anyag annak a kíváncsiságát is feszülten fenntartja, aki ismeri a „sztorit” – ez rendkívüli erény. A szociológiai pontosságú szövegben a dramaturgok megtalálják a költészetet: olyan szavakat, fordulatokat hallunk, amelyek erősen megrajzolnak egy karaktert, helyzetet. A színház javára hozott döntés, hogy a szövegbe néhány helyen markánsan beavatkoznak, ami lendületet ad az erőteljes munkára kényszerített befogadónak is. Ilyen Bartsch Kata és Kádas József bájos jelenete: az interjúzó lány és az esetkor ügyeletben levő rendőr beszélgetése végére kiderül, hogy a rendőr táncművészeti főiskolát végzett, de nem látta benne az „életpályát”.
Bartsch Kata sokszínűen személyes vívódásokból kifinomultan dolgozik. Kádas József nemcsak benne, de Szamosi Zsófiban is erős társra talál – a színésznek ez a játék nagyszerű, új lehetőségeket kínál, amivel cseppet még bátortalanul élt. Csákányi Eszter, mint a pókháló, természetes, széttéphetetlen és gyógyhatású: mindegy, mit alakít (tüdőrákos cigányasszonyt, vagy a rendszer mechanizmusa szerint működő bírót), nincsenek látványos színészi eszközei, nem is rutinból, hanem emberből beszél. Hozzá fogható Szamosi Zsófia kecsesen kemény, erős reflexióval játszott polgármester-helyettes feleség boltosa, vagy titkos szerelmi viszonyának történetébe könnyek közt belegabalyodó, Jobbikkal kacérkodó fiatal nője. Ördög Tamás a két korábbi előadásban nyújtott munkájához képest nagyságrendekkel jobb: érthető színészi elképzelést artikulál. Polgármesterként reflektálva, felemelt mutatóujjal kivár, és ritmusra tolja: „számot fogok mondani”. Fergeteges, mert értjük: itt pislákol az objektivitás lidércfénye. Nagy Viktor drámaian türelmes, beletörődni halkan, de makacsul nem akaró embert mutat, nem akar a kis szerepből nagyot csinálni – ez is a színészi nagyság ismérve. Urbanovits Kriszta a műfaj egyik nagy ismerője, s ez látható a munkáján: igazi csapatjátékos, akinek összetartó ölelése szinte érezhető az előadás körül.
A kivetítőn bemutatott, a nézőtérre már az előadás első jelenete után bevonult civil „esküdtek” fejezik be az előadást. Amikor a zsöllyéből „visszavonulnak” a játéktér közepére, egy asztalhoz, az előadást a valóságról szóló játékkal fejezik be. Őket, a civil szereplőket nyilván irányítottan választották ki, mert túl jó csapat jött össze: fele nő, tán harmada roma, és mind képes határozottan megszólalni – így meg is teremtődik azonnal az a nem éppen tipikus helyzet, hogy emberségükben mindannyian megkérdőjelezhetetlenek tetszenek. A törvénykezés gyengék és kiszolgáltatottak iránti érzéketlensége, valamint a média szűklátókörűsége és felkészületlensége folytán, a napi gyakorlat szerint ilyen hangok alig kaphatnak jelentős nyilvánosságot – a rögzített, de a valóságban csak papíron létező állampolgári jogon járó esélyegyenlőség dacára. Bár a civilek improvizálnak, és valós érvekkel próbálják meggyőzni egymást, de vannak kijelölt pontok, amelyeken át el kell jutniuk a döntéshozatalig. Illene megnevezni a tizenkét embert, akik megtartva civilségük releváns szerepét, nagyszerűen dolgoztak együtt a színháziakkal. A nézők egy része azonban nem volt hajlandó figyelni rájuk – nem akarták megérteni, hogy életbevágóan fontos, mivel és hogyan érvelnek felelősséggel mások iránt -, s kisebb csapatokban távoztak az előadás vége előtt (nyilván annak biztos tudatában, hogy ez már amatőrködés, amire nem kíváncsiak). Ennél életszerűbb befejezést el sem tudtam volna képzelni.174/B – Az igazság szolgái (PanoDráma )
Videó: Balogh Balázs, Taskovics Éva. Dokumentáció: Bíró Dénes. Zeneszerző: Melis László.
Önkéntesek: Gábor Sára, Szilágyi Áron, Vajda Viktória. Dramaturgia: Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna. A közösségi projekt vezetői: Feuer Yvette és Szabó Veronika. Koncepció, kreatív producer: Lengyel Anna.
Előadják: Bartsch Kata, Csákányi Eszter, Kádas József, Nagy Viktor, Ördög Tamás, Szamosi Zsófi, Urbanovits Krisztina, valamint 12 civil esküdt.

TRAFÓ – KORTÁRS MŰVÉSZETEK HÁZA, 2012. november 22.

 

Facebook Comments