Csizmadia rendezése óvatos.

Rendőr érkezik a városból Ince hívására, bizonyos – Izsákhoz kötődő – korrupciós ügyek leleplezése végett. Hiába fejti ki kétszer is Iringó, egyszer pedig Izabella a polgármesteri újraválasztása érdekében mesterkedő Incének, hogy ha mindez kiderül, Izsák bizonyosan valamiféle szúrós szerszámot fog megforgatni az Ince kevés agyvelejében, Ince nem egy okos ember. Viszont nagyon spirituális. Már ami a vére alkoholszintjét illeti. Nincs ez máshogy egyik házban sem arrafelé, a pusztuló bányászfaluban, a Székely Csaba teremtette világban. Bár hogy mennyiben teremtett, s mennyiben a fennálló életszínvonalat és életkörülményeket valósan ábrázoló világ bontakozik ki előttünk gyilkosságokkal-öngyilkosságokkal-pedofíliával-erőszakkal, azt csak a helybeliek tudnák megmondani. Mindenesetre az azúrkék konyhacsempe a padlón, a falon, a konyhakredenc kékje, de még az Izabella éjsötét pulóveréből halványan előcsillanó kék csillagok is elemelik a borzalmakat a valós időtől (díszlet- és jelmeztervező: Cziegler Balázs), s a visszarántást a jelenkorba meg a sokkal régebbi korokba meghagyják az első fokon nemzetiségi, másodfokon megélhetési alapon elrendeződő gyűlölködésnek, no meg a római anyafarkas csecsének.
A rendezőben föl kellett vetődnie a kérdésnek: a komikus tragédia elég anyaggal bír-e ahhoz, hogy alig több mint másfél órában a szembesülés különféle szintjeire vigye a nézőt, vagy a megoldás kulcsa inkább az életkép ízes-szagos (és abszurd) ábrázolásában rejlik, s majd – Örkény Tótékjához hasonlóan – bejósolható váratlansággal kell hogy lecsapjon az életben maradás ösztöne? Nem mintha a két út nem lenne összekapcsolható (sőt), de ha a Sebestyén Aba rendezte Bányavirágra, Székely Csaba trilógiájának első darabjára gondolunk, akkor úgy tűnik, hogy a második út a járhatóbb. Már csak azért is, mert a dráma jellegzetesen népies (stilizált?) nyelvezete a groteszk irányába mozdít, s ez a tény a minden második percben guruló felesekkel kiegészülve helyt sem ad a felszínt a mélyből észrevétlenül átitató történések ábrázolásának. Minden a szemünk előtt esik meg, a jelenben, a sorsok ironikusan tragikus kiszerűségében. Vagyis az ábrázolás módja lesz beszédes, nem keletkeznek „metaszintek”, noha tagadhatatlanul érdemes lehetne kutatni a sorsok közös eredőjét, mely bármily könnyedén kínálja is magát megoldásként, nem a pálinka.

banyavaksag-foto-schiller-kata-054

Eke Angéla és Széles László / Schiller Kata felvétele

Csizmadia Tibor mintha a mód helyett inkább a mire helyezte volna a hangsúlyt, de ez a „mi” – a nemzetek közti gyűlölködés, a nemzeti érzelmek, a lelkek torzulásának a ténye – a dolgok természetéről szóló tudásban nem viszi előbbre a nézőt. Tudjuk, hogyan beszél az, akiből csak egyetlen ideológia szól, függetlenül attól, hogy az a határnak melyik oldalán áll, vagy a spektrum mely színét tűzi a mellére kokárdául – csak épp a színházban szabadon nevethetünk a román vizsgálórendőr, Florin és a felebarátját korruptsággal vádoló, saját korruptságát elmismásoló Ince nagy történelmi vitáján, mely annak a föntebb már említett anyafarkasnak a családjáig megy vissza. És ez igazán jó Székely Csaba drámájában: a nevetés, amit egy karakteres rendezés „használ” és továbbír. De Csizmadia rendezése óvatos. Bár a szemet éberen tartó azúrkék díszlet az előadás egészét tekintve számomra nem értelmezhető (nem találtam megnyugtatóbb magyarázatot, mint hogy előre utal a trilógia befejező darabjára, a Bányavízre), mégis fontos lépés az ábrázolásmód hogyanjának, egy színpadi világ létrehozásának az irányába. A színészi játék e tekintetben inkább még tapogatózik.
Iringó (Bozó Andrea) dacosan egyenes, kemény alakjában fölsejlik egész életútja, a véghetetlen egyszerűsége és visszafogott asszonyi vágya a normális életre. Hozzá hasonlóan Ince (Kaszás Gergő) is többdimenziós alak; szerethetetlen, eltorzult lélek, de tartásában őriz még egy „jobb anyagot”. Izabelláról (Eke Angéla) azonban csak annyit tudunk meg, hogy alig húsz évével sokat tud az életről, mégis ide-oda pakolgatható játékszerként jelenik meg a színpadon. A nagyvárosból jött, „balhés lány” alak és a sorsnak magát kiszolgáltató nő összetettebb kifejtést igényelne. A román rendőr, Florin (Tóth József) „románsága”, viszonya a magyarokhoz szűk spektrumon játszik. A hatalmas termetű szomszéd (Széles László) már eleve sematikus figuraként ront be a szobába. Ő a kőbunkó, az erőszakos, a turulmadaras Nagy-Magyarország, aki egyébként a héber eredetű Izsák névre hallgat. Apropó nevek. A magyar eredetű Iringó egy növény neve; a héber-spanyol eredetű Izabella jelentése egyedül élő, tiszta, szűz; a latin eredetű Ince „senkinek sem ártó”; az ugyancsak latin eredetű Flórián pedig virágos, virágzó jelentést hordoz. Vagyis a nevek mentén fölfejthető a dráma egy rétege, annak a tragédiája, miként csapnak át önmaguk ellentétébe a nevekbe rejtett sorsok.
Nehéz viszonyulni a máshoz. Nehéz, ha valaki mindenáron be akarja kódolni a színeket. Nehéz, ha a spektrum számokra meg betűkre szűkül. A legnehezebb, ha valaki vak a színekre.

Székely Csaba: Bányavakság
Díszlet-jelmez: CZIEGLER BALÁZS. Dramaturg: LŐKÖS ILDIKÓ. A rendező munkatársa: GÁBOR ANNA és SKRABÁN JUDIT. Rendező: CSIZMADIA TIBOR.
Szereplők: KASZÁS GERGŐ, BOZÓ ANDREA, EKE ANGÉLA e.h., TÓTH JÓZSEF, SZÉLES LÁSZLÓ.

Szkéné Színház, 2012. november 24.

Facebook Comments