Igyekszem minél szélesebb palettát mutatni a diákoknak, hogy legyen választási lehetőségük.

– Magyartanár vagy a XX. kerületi Kempelen Farkas nyolc évfolyamos kis gimnáziumban. Osztályaiddal sokat jársz színházba, köztük a Nemzeti Színházba is. A Nemzeti honlapjára felkerültek a diákok írásai, ennek alapján találkoztunk. Mióta vagy magyartanár, és mióta tanítasz színházat a diákjaidnak?
– 1997 óta tanítok, de színházi tárgyam csak ettől az évtől van, drámajátékot vezetek. A magyarórák keretén belül beszélünk színházról, heti három irodalom- és egy vagy két nyelvtanórám van, ezzel tudok gazdálkodni. Minden évfolyam tanul színház- és drámatörténetet, érettségi tételből is van mindkettő.
– Kezdettől fogva jártok színházba?
– Igen, ebben az iskolában ennek hagyománya van, több kollégám is jár színházba az osztályokkal. Amikor én ide becsöppentem, már volt egy kialakult kapcsolatrendszer, ahová az iskola vitte a diákokat.
– Te milyen kapcsolatokat örököltél, hová jártak korábban?
-Először is a Térszínházba, ahová aztán egyre kevesebbet mentünk, mert messze van tőlünk. Ugyancsak megörököltem a Katona József Színház és a korábbi Nemzeti, mostani Pesti Magyar kapcsolatait. Ez bővült aztán az Örkénnyel, a Trafóval, a Pinceszínházzal és a Nemzeti Színházzal. Igyekszem minél szélesebb palettát mutatni a diákoknak, hogy legyen választási lehetőségük. Egyébként hozzánk valóban a Nemzeti van a legközelebb.
– Ez fontos szempont egy iskola számára.
– Nagyon. Kerületi iskola vagyunk, nem mindegy, hány buszjegyet kell venni, a gyerekek nem vesznek bérletet, biciklivel járnak, vagy autóval hozzák őket. Az iskolánkban van egy alapítvány, amely segít a diákoknak abban, hogy mindannyian el tudjanak jutni a színházba. De a színházlátogatást soha nem tettük kötelezővé.
– Az új Nemzeti Színházba megnyitása óta jártok?

10_Czapari_MG_5836

Czapári Beáta. Dusa Gábor felvétele

– Tulajdonképpen igen. Az Oidipusz király volt az első előadás, amit láttunk; ez két darabból állt, és azért volt jó számunkra, mert mindkettő tananyag lehetett. Már abban az évben érettségi tételnek tettük meg az előadást. A Nemzetivel egyre szorosabb lett a kapcsolatunk.
– Mióta és hogyan alakult ez a kapcsolat?
– A Nemzeti Színházban két darab vendégszerepelt a Comédie-Française-ből, amire pedagógusokat hívtak meg. Nagyon meghatódtam, hogy egyáltalán gondolt ránk valaki, hogy láthassunk egy ilyen világszenzációt. Az igazgató találkozott a pedagógusokkal – akkor már Alföldi Róbert vezette a színházat -, és elmondta, hogy szorosabb kapcsolatot szeretne kialakítani az iskolákkal és a pedagógusokkal. Meglepett, hogy egy igazgató veszi a fáradságot, és szóba áll a tanárokkal; mindez karácsony előtt történt, igaz, nem is jöttek el túl sokan.
– Ez Alföldi Róbert igazgatásának elején, 2008-ban volt.
– Ezután járogattunk színházba, majd elérkezett a Bánk bán – junior bemutatója. Akkoriban volt egy fakultációs csoportom, kevés taggal, de mind színházrajongók, egyikük dramaturgnak készült, de volt olyan is köztük, aki írogatott. Az előadás után tartottak egy Kritikus Órát, amelyen mindannyian ott maradtunk, Tarján Tamás vezette. Alföldi Róbert, az előadás rendezője akkor is megszólította a tanárokat, diákokat, hogy ők vajon mit gondolnak erről az előadásról, hiszen tanítják ezt a művet. Elkezdődött egy beszélgetés a diákokkal. Ezután ugyanezzel a színházfanatikus csoportommal elmentünk egy igazán nehéz darabra, A parkra.
– Erre nem jutna eszembe középiskolásokat vinni… A Bánk bán – junior érettségi tétel lett nálatok. A tételt úgy fogalmaztátok meg, hogy „Katona József drámájának megújító előadása a Nemzeti Színházban (Bánk bán)”, egy Csáki Judit- és egy Herczog Noémi- (egy negatív és egy pozitív) kritikarészlettel. Milyen darabok lehetnek érettségi tételek?
– A regionális kultúra témakörben bármi; ez teljesen új témakör, azt jelenti, hogy az érettségiző az adott régió kultúráját, fejlődését, irodalmát mutatja be, ez lehet színház vagy kiállítás.
– A Nemzeti az iskola régiójában található.
– Igen. Az együttműködésünk azóta vált szorosabbá, amikor felhívtam a színházat, és megkérdeztem, hogy eljönne-e az igazgató iskolánkba egy drámaórára. Hosszan egyeztettünk, de végül eljött. Amikor ilyen drámaórát tartunk, én azt az építkezést szeretem, ahogy most is, amikor a Csongor és Tündét fogjuk látni: két héten keresztül ezzel a művel dolgozunk – színháztörténeti hátterével, a szöveggel, a mű befogadástörténetével, sőt, még aznap is, amikor színházba megyünk, foglalkozunk a szöveggel. Én úgy nevezem, játszunk a szöveggel. A diákok nagyon szeretik úgy látni az előadást, ha már ismerős számukra sok minden a műből, és felismernek mondatokat.
– Tehát nem az a módszered, hogy a látott előadás teljes újdonság legyen, ott találkozzanak először a művel.
– Ilyen nehéz alkotások esetében jobb felkészülten menni, elvárom, hogy a gyerek ismerje a szöveget. Nagyon fontos az időzítés, hogy a gyerekek ne veszítsék el az élményt. Előadás után mindig van kérdésük, legalábbis a mi iskolánkba járó gyerekeknek, és erre egy magyartanár gyakran nemigen tud válaszolni: hogy mi miért van a színpadon, miért ezt a megoldást választotta a rendező. Az előadás után pár nappal Alföldi Róbert ki is jött az iskolába órát tartani. Eredetileg kétszer negyvenöt percre terveztük az óráját, de sokkal hosszabb lett. A diákok szívesen maradnak ott ilyen foglalkozásokra. Azt hiszem, csak fel kell kelteni az érdeklődésüket. Nálunk sem mindig Alföldi beszélt, a diákok csoportokban dolgoztak. Nagyon jól sikerült az óra.
– Kell ezért az iskolának fizetnie, ha meghív egy művészt?
– Nem, fel sem merült. A mi iskolánkban van egy szakmai nap, amikor különleges szakmák képviselőit hívjuk meg a tudományok és a művészetek területéről. Volt nálunk pilóta, rendezvényszervező, minden, ami a gyerekeket érdekli. És rendszeresen szoktunk meghívni művészeket, de soha senki sem kért honoráriumot ilyesmiért. A Nemzeti Színházból évente két művész jön hozzánk, Kulka János, Udvaros Dorottya, azelőtt Péterfy Bori, Bánfalvi Eszter járt nálunk. Nagyon szívesen jönnek. A Nemzeti nyílt napján is találkoztunk Bánfalvi Eszterrel, említette, hogy ismét szívesen jön.
– A Nemzeti nyílt napjaira is jártok?
– Igen, de nemcsak mi. A Nemzetiben ilyenkor van kulisszajárás, amire be kellett jelentkezni. Vidéki iskolák is feljönnek erre az eseményre. Mi csak a lista végére kerülhettünk, annyian voltak. Elmentünk Andrei S,erban nyílt próbájára is, de a diákok a villámrandikra is nagyon szeretnek menni.
– Az micsoda?
-Egy percig lehet személyesen beszélgetni a színészekkel, aztán csengetnek, és mindenki arrébb ül; a nagyobbak ezt nagyon szeretik. Aztán este A Színikri-tikusok Díjának átadóján is voltam. A saját gyerekeimet is viszem, persze különböző dolgok érdeklik őket, hiszen a kicsiknek az tetszik, hogy beöltözhetnek valaminek, a nagyobbakat már más vonzza. De amikor a Nemzetibe előadásokra megyünk, ha van utána Kritikus Óra, mi mindig szoktunk maradni.
– Magad döntheted el, milyen előadásokat választasz a diákok számára?
– Azért fontos, hogy a tananyaghoz kötődjön. De a regionális kultúra témakör az érettségiben teljesen szabad kezet ad, bár ennek is határozott szabályai, elvárásai vannak. Hogy mit nézünk meg, abban szabad kezem van, de nem szoktam egyedül dönteni, megkérdezem a gyerekeket is. Hogy mit teszek meg érettségi tételnek, attól függ, mennyire sikerül az előadást követően jól megbeszélni a látottakat, mit írnak a gyerekek róla – szoktam ugyanis utána írásokat kérni tőlük. A Bánk bán – junior utáni Kritikus Órán például szóba került, hogy milyen nehéz a művet olvasni. Az előadáson azonban érthető, befogadható és élvezhető szöveggel találkozhattak a gyerekek – ezért is volt nagy élmény számukra. Ahogy az is, hogy milyen nagy hangsúly van a szövegen, milyen szépen, érthetően beszélnek a színészek. Az is látszott, hogy maguk a művészek is hosszú befogadó folyamaton vannak túl, ők is értik, hogy miről beszélnek.
– A Kritikus Óra segítséget adott nektek kérdéseitek megvilágításában? Ezt inkább szervezői minőségemben kérdezem, hiszen ezeket a Színházi Kritikusok Céhe szokta szervezni.
– Nagyon sok fontos kérdés merült fel, például a medence szerepe, és Tarján Tamás, bár voltak kifogásai, mély elemzést nyújtott. Az is fontos számunkra, hogy a gyerekek a Kritikus Órákon is meg mernek szólalni. Például olyasmit kérdeztek, ami nekem fel sem tűnt: hogy Gertrudis és Bánk miért akartak csókolózni. Fontos, hogy megszólalnak, véleményt mondanak, kérdeznek. De nemcsak mi voltunk, volt egy másik iskola is, és ez általában így szokott lenni. Mi a Bánk bánt háromszor láttuk, különböző osztályokkal; mindkét alakommal volt valami gond, egyszer egyik színésznek eltört a lába, következő alkalommal a másiknak a zápfoga miatt az arca dagadt fel, de nem maradt el az előadás, sőt, még intimebbé vált, attól is, hogy ezeket bejelentik.
– Az előadások látogatása nem kötelező. Mégis mindenki menni akar?
– Mindig mindenki eljön, hacsak nem beteg. A gyerekek szeretik a tanórán kívüli dolgokat.
– Közvetlenül előadás után mi történik? Hogyan zajlik a feldolgozás? Megvárjátok a drámaórát?
– Muszáj beszélni róla, nem marad bennük. Rögtön el is kezdik mondani, hogy tetszett vagy sem, és kérdeznek. Ezért is kérek tőlük írást, de ez sem kötelező. Nyelvtanból a kritika tananyag, úgyhogy jól jön. Fontos, hogy a gyerekeknek legyen kritikus látásmódjuk. Szoktam bevinni kritikákat, a tiedet is vittem már, az a feladat, hogy olvassák végig, én pedig megkérdezem, hogy mivel értenek egyet, mivel vitatkoznak; fontos, hogy tanuljanak meg érvelni. Ha írást kérek, elsősorban azt kérdezem, mi tetszett. Hogy mi nem tetszett, nehezebben írják le, de azt is leírják.
– Szerinted ez a korosztály miért írja le nehezebben, ami nem tetszett?
– Mert lehet, hogy nem tudja megfogalmazni az okát, csak egy érzet van benne, vagy távol akarja magától tartani.
– A Bánk bán – juniorról szívesen írtak?
– Igen, még akkor is, ha zavarta őket például a medence, vagy fölöslegesnek gondolták, de tudtak róla beszélni.
– Hogyan lehet érettségizni a Bánk bán – juniorból?
– A véleményt (értékítéletet) nem szabad értékelni. A diáknak szövegművet kell alkotnia, bevezetéssel, tárgyalással, befejezéssel, egy megadott időkereten belül, mintegy hét perc alatt, mert ez szóbeli. Rengeteg mindenről tud beszélni. Hogy mennyire megalkotott, koherens, felépített a szöveg, ezt értékelem. A vélemény szubjektív, ezért azt nem. Volt már érettségi tétel az Egyszer élünk, a Kispolgárok a Katonából vagy a Mulatság a Bárkából.
– Milyen alapon választasz egy osztálynak előadást?
– Minden osztály más. Vannak művészi beállítottságúak, ők azt szeretik, ami minél modernebb, újítóbb. De hát megnézhetjük A tanítónőt vagy az Úri murit is a Nemzetiben. A monodráma-fesztiválon láttuk Jordán Tamás József Attila-produkcióját, az Örkényben a Bohéméletet.
– Az Egyszer élünk meglepő választás mint érettségi tétel.
– Egyrészt aktuális is, másrészt történelemből is tanulják ezt a korszakot. Itt persze kevesebb egy tanár kapaszkodója, hiszen nincs klasszikus szerző vagy mű.
– Ezt az előadást hogyan vezetted be a diákoknak?
– Akkor is volt beszélgetés az előadás után a szerzőkkel, a Mohácsi testvérekkel, a zeneszerző Kovács Mártonnal. Az előadásra készülve a János vitéz a Gulagon-t, Mong Attila könyvét használtam, ami a darab ihletét is adta. Ezeket mutattam be, és mivel a darab szövegkönyve megvásárolható a Nemzeti Színházban, abból is dolgoztam. De Petőfi János vitézéről is beszéltünk, a daljátékról, a Nemzeti János vitéz-előadásáról is.
– Ezt is megnéztétek?
– Nem. De a zenét meghallgattuk.
– Ennek az előadásnak van egy történeti, de van egy aktuális társadalmi-politikai kontextusa is. Erről az utóbbiról beszélgettetek?
– Valójában minden beszélgetésünk attól függ, merre irányítják a gyerekek. Őket a darab érdekelte. A politikai olvasatokat nem szoktam erőltetni, nem is szabad, és ezen az órán politikai kontextusról nem is volt szó. Vannak nagyon művelt gyerekek, akik ezt is megértik, van, hogy maguktól szóba hozzák. A szöveg nyűgözte őket le, a nyelvi bravúrok, a díszlet, a három felvonás és a daljáték szerkezetének összefüggése. A diákok örülnek, ha ilyen érettségi tételt húznak, szívesen beszélnek róla.
– Ti sok színházat látogattok. A Nemzetivel különleges a kapcsolat, vagy minden színházzal hasonló?
– Van színház, ahol hasonló: a Katonának is van drámapedagógia-programja, ott előadás előtt van beavató drámapedagógia-foglalkozás, és rögtön előadás után is van beszélgetés. A Golden Dragon és a Woyzeck volt az a két előadás, amin így vettünk részt. Az Örkénynek idén indul egy Iram nevű ifjúsági programja, abba is bekapcsolódunk. A Trafónak is van ifjúsági programja, oda is járunk. De a KÁVA-val, a Kolibrivel is együttműködünk. Egy évben egy osztály kettő, legfeljebb négy alkalommal jut el színházba, több nem fér bele az idejükbe. A Náthán gyermekei esetében a Nemzetiben a kisebbek számára olyan felvezető foglalkozás van, ami előadás előtt már a díszletben zajlik; ez egészen más, mint a többi helyen. Itt például elvárják, hogy ne ismerjék a gyerekek a darabot, és nem is kell, mert az az első kérdés, hogy mit gondoltok a díszletről. Előadás után ott marad három szereplő, szerepben maradva, beszélgetnek a gyerekekkel, folytatják a darabot, alternatív befejezéseket keresnek.
– A Nemzeti miben más, mint a korábbi Nemzeti vagy a többi színház?
– Szerintem partnernek tekint, és nyitott arra, hogy beszélgessen velünk. Korábban alig voltak ilyen drámafoglalkozások, most pedig sok színházban van. A Nemzeti nemcsak egy-két órára tekint partnernek, hanem mindig. Ennek a színháznak az is érdekessége, hogy nagyon sok fiatal jár oda, ahogy én látom. Persze, én mindig gyerekekkel megyek. De az, hogy hétköznap délután Az ember tragédiája megtölt egy ekkora színházat, csodálatos. Itt nem félnek attól, hogy a fiatalok megzavarják az előadást. És a Bánk bán – junioron a legkülönfélébb korosztályok ülnek.
– Csak most szembesülök magam is azzal, hogy a három nagy dráma, a Tragédia, a Bánk bán és a Csongor egyszerre van most repertoáron. Ha ezt egy pályázatban olvasnám, gyanakodnék, és azt mondanám, jó, majd meglátjuk, hogy sikerülnek, és mit szólnak hozzá a nézők.
– Ez a tanároknak óriási segítség: a három nemzeti dráma egy helyen. Nagyon fontos, hogy ezek a művek nemcsak kötelező irodalom, de remekművek, és ezt a diákok megtapasztalják. A Katonában, Örkényben, Radnótiban, mindenütt van tananyag, klasszikus magyar, világirodalmi, vagy esetleg kortárs – olyan darabok, amire vihetjük a gyerekeket.
– A gyerekek amúgy a családjukkal járnak színházba?
– Van gyerek, akinek csak az a színházi élménye, amit az iskola ad. Az is fontos rituálé, hogy együtt megyünk, utána a pesti éjszakában együtt indulunk haza. Ezek fontos élmények a gyerekek számára: közösségépítő dolgok.
– A Nemzeti körül mindenféle politikai töltetű vita van. Erről beszélgettek?
– Ez a gyerekeket nem érdekli. Ha valamelyikük ebben a témában mondani akar valamit, szívesen meghallgatom, de nem akarok senkit befolyásolni. A nagyobbak el tudják dönteni, hogy mit gondoljanak a színház körüli politikai vitákról. Talán van, aki otthon beszélget erről, de ez a családra tartozik.
– Ti csak az előadással, a darabokkal foglalkoztok.
– Kizárólag azzal. És a Nemzeti azért is jó, mert a legkülönfélébb darabokat lehet benne látni, hagyományosabbakat, mint az Úri muri és A tanítónő, és nagyon modern, újító szándékkal létrehozott műveket, mint a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból. Egy idő után a gyerekek maguk választanak. Aztán már ők szervezik a színházba járást, ők kezdeményeznek.

Az interjút készítette: Tompa Andrea

Facebook Comments