Huszonhárom évesen a Pázmány bölcsészkaráról lép a Nemzeti Színházba, tizenöt év múlva, 1957 után nem rendez többet, harminckilenc évesen visszavonul a Színház- és Filmművészeti Szövetség könyvtárába.

Székely György 1918-2012

Székely György 2012 októberében halt meg, kilencvenötödik életévében. Sosem gondoltam arra, hogy Várkonyi és Örkény és Gobbi és Major csak öt-hat évvel idősebb nála, hogy Gyuri bácsi nem az én kortársam, hanem az övék, pedig mégis valahogy így kötődünk össze generációról generációra. Nem valami köt össze, hanem valaki.
Székely György életének hosszával, aktív alkotói periódusaival iskolák és nemzedékek napi gondjain felül és kívül állva, életének jelentős részében mindig mindenkinél többet tapasztalva lett jelen a színház és történetének általa is formált diskurzusában. Az átlagnál jóval többet és intenzívebb szellemi kapacitással élők szemlélődő állapotát érte el. Talán ebből következik, hogy a közösségi emlékezetben Németh Antal fiatal asszisztenseként, jobbkezeként, németes damaturgjaként is elfoglal egy területet, s a magyar színháztörténet-írás doyen szerkesztőjeként is egy másikat. Két élet, amire most emlékezünk, két autoptika, két fragmentum.

Székely György 1944-ben

Székely György 2012-ben kevéssé ismert a szűk színháztudományi szakmán kívül, már régóta nem színházcsináló, sosem volt sztártanár, nem is trendfilozófus. Csendes jelenléte a diszciplína artikulációs keretein kívül csupán pár interjúban alakítja autobiográfiáját. Ezek, legfőképp az 1998-as Theatronban, majd a 2011-es Parallelben közölt önéletelemzések egyre békésebb és csodálkozóbb reflexiói a rengeteg megélt évtizednek. A Gajdó Tamással, kiváló tanítványával-kollégájával folytatott visszafogott, csendes beszélgetés békés, lezárt narratívát formál a múltból, melynek kulcszavai a munka, a kötelesség, a megfelelés. Ezt az autofikciót követve úgy látjuk, hogy míg Székely színházcsináló életszakaszát a második háború előtti és alatti színházi közélet, az államosítás, az ötvenes évek konzervideológiai teatralitása töltötte be, addig kutatói életszakaszát legfőképp a tudás egyetemességére, az egészre irányuló rendszerezés vágya és analitikus narrációja uralta. Különleges önbiográfia-mintát kínál, s vezeti az emlékező tekintetét az a pályaív, mellyé Székely György saját maga szerkesztette (Mozaikok, OSZMI, 2009) a hetven év alatt írt tanulmányait. Mindkét pályaszakasz a kulturális identitáspolitika lehetőségeit mutatja meg a kommunista Magyarországon, főként egy olyan színházi ember életében, aki Németh Antallal együtt a náci Németországban iskolázódott, aki magára zárhatta még 1941-ben is a berlini könyvtárak ajtaját, hogy a legfelszereltebb gyűjteményben megírja a XIX. századi angol színházelmélet történetét. Ebből a bezárt könyvtárból érthető talán, mi különböztette el Várkonyitól, Örkénytől és Gobbitól. Nem egyszerűen az, hogy nem volt kommunista, nem volt zsidó, nem élte át sem az illegalitás, sem az elhurcolás (soit disant) zsigeri élményét, hanem hogy egész életében szinte romantikusan hitt a könyvtár mint a megismerés, a biztonság, a visszavonulás, a narratív igazság legitimáló lehetőségében.
Székely György alkotói pályája korán kezdődött, korán zárult. Huszonhárom évesen a Pázmány bölcsészkaráról lép a Nemzeti Színházba, tizenöt év múlva, 1957 után nem rendez többet, harminckilenc évesen visszavonul a Színház- és Filmművészeti Szövetség könyvtárába. Ez alatt a másfél alkotó évtized alatt éppen a modern kori Magyarország legsötétebb dialógushelyzeteiben igazgató, főrendező. Huszonévesen. A Nemzeti pécsi „fiókszínházában” a német megszállás alatt is végig kitart, 1944-ben Háry Jánost mutat be, s csak a társulati emlékalbumban megjelent összefoglaló szövegéből következtetünk arra, hogy a háborús működésben mennyire messze került az ethosz, az aiszthészisz lehetősége a gyakorlattól. Székely György őrületről ír, a fővárosból érkező őrületről, melyet jobb rajongássá szelídíteni. Sosem kérdeztem meg tőle, mennyire akart huszonhat évesen képes beszédben fogalmazni, de a megértés alakzatait keresve is nehezen olvashatjuk a sztárok iránti 1944-es őrjöngést másnak, mint ami: kis színes hírnek mutatott önigazolásnak.
A koalíciós évek után bejárja az országot, négy évadon át, egyfajta peregrinációban tanulmányozza a vidéki színjáték-lehetőségek színeit és bugyrait, míg visszatérhet Pestre, az Operettszínházba Gáspár Margit igazgató mellé főrendezőnek. Itt Honthy Hanna legnagyobb (kommunista) sikereit követi végig, az 1955-56-os moszkvai vendégjátékon Hruscsov és a pártvezetés esztétikai horizontjának ívét is tanulmányozhatja, de ebből írás nem születik. Mégis, magától értetődően, minden tanulmány, kutatásának egész iránya ezekből a helyzetekből megképződő, a szocialista kultúratudomány kettős beszédének meglehetősen összetett aktusából szól.
Akik ma emlékezhetnek Gyuri bácsira, hosszú évtizedekig Székely elvtársra, ebben a tudósi, kutatói életben ismerték meg. Hont Ferenc igazgatása alatt magára zárhatta a Színháztudományi Intézet ajtaját, s ezzel mindenki számára világossá tette: az ilyen kompromisszum kalandja is éppen elég az önfikcióhoz. A Kádár-korszak létstratégiáinak összetettségét ma még homályosan látjuk, de ez a váltás, az alkotóból elemzővé alakuló pálya ismétlődő mintát alkot Székely György mestereinek, Németh Antalnak, Hont Ferencnek közéleti pozícióváltásaiban, s évtizedekre, egészen mindmáig meghatározza a színházalkotói vélekedést a színházelemzői státus érvényességéről.
Székely György színháztörténészi kvalitásaira ez a folyamat, ez a magától értetődő színházhoz viszonyulás esztétikai alakzatként telepszik rá. Megkerülhetetlen tudatformáló élménye, hogy huszonévesen Németh asszisztense a Nemzetiben. A politikai alternatívák színházi reprezentációját közelről követi, miként azt is, amikor Németh a háború után nemhogy nemzetis igazgatásról, de lassan minden rendezésről le kell mondjon, s nem marad más befogadó tér színházi tudásának, csak az Országos Széchényi Könyvtár archívuma. Sajátos, tudatlanul cinikus kommunista hatalmi konstelláció ez, mely az ideológiai magányban mégiscsak meghagyja az archiválás, a múlt megírásának történelemképző mozzanatát. Székely Németh életlehetőségén, a Nemzeti Színház nagy korszakának historiográfiai munkájánál értette meg a historikus tudat fontosságát, Hont mellett a Színháztudományi Intézetben pedig talán azt, hogy nem létezik a nemzeti identitás nélküli államszocializmus. Míg Németh Antal saját Nemzetijére formált egy különálló fondokból összerakódó, semmi mással nem kompatibilis archiválórendszert, addig Székely György nekiállt, hogy módszeresen a színház világtörténetébe illessze a magyar színháztörténetet.
Nem kezeljük értékén azt a munkát, amit a hetvenes években a magyar színháztörténészek végeztek: nemcsak monográfiák sora számolt be kortárs alkotókról, hanem elkészült, a nagy nyelvek és kultúrák mintájára, A színház világtörténete két vaskos kötete, mely ugyan a szocialista realista, szükségszerűen marxizáló irodalomtudomány eszköztárával, a pozitivista adatgyűjtés kikezdhetetlennek tűnő metodikájával, mégis a nemzeti színháztörténetet rögzítette a nemzetközi kontextusban. Székely György beosztott könyvtárosként induló történészi pályája ezért jelentős.

Alföldi Róbert, Jákfalvi Magdolna és Székely György

Hont 1969-es nyugdíjazásakor már világos lehetett, hogy Aczél őt sosem nevezi ki igazgatónak, egyrészt mert szociáldemokrata volt és református, egy ex-színházcsináló az archívum mélyén, másrészt mert itt is, a könyvtárba zárva is kötelességként tekintett minden feladatra. Székely György a Krisztina körúti épület szobáiban írta meg a Népművelési és Propaganda Irodának, a Tankönyvkiadónak az esedékes színházi kézikönyveket, oktatási segédleteket. Itt, az Áldásy-házban szerkesztette a magyar színháztörténet fejezeteit, s hallgatta rendre, miként az életinterjúból tudjuk, Kerényi Ferenc bonmot-ját: „kronológia nélkül nincs történet”. Pedig a magyar színháztörténet kezdeteinek, XX. századi történetének a problémája ebben rejlik. A kronológiát kirajzoló adatban. S az a Székely György, aki színháztörténészi évtizedeinek során lexikonokat, adattárakat hozott létre, kézikönyveket és archívumi rendszereket épített, egyszer csak elkezdi az adatok helyett az adatok közti viszonyban meglátni a történetírás esszenciáját. A színjáték világa című akadémiai értékezése a saját, 1961-ben kidolgozott színjáték-tipológiai módszerét formálja történeti paradigmává, hogy egy közösség, egy adott társadalom történetét írhassa kerekké. Jellegzetes, hogy Székely György a hatvanas években, már nagy formátumú történészként, miközben Hont Ferenc színházi és életbeli drámaiság-fogalmát citálja, egyszerűen kitalálja a strukturalizmus taxonomikus koncepcióját. Módszere a társadalmi közeg és a színház elemeinek rendszerbe foglalásával nevezi meg a különféle színjátéktípusokat, s furcsa módon a kortárs szemiotikai kutatások elemzői technikájával, de a társadalmi tudat predesztinációjával nyúl az előadáshoz. Ez a módszer nyolc évvel megelőzte a színház-szemiotika alapjának tekintett Kowzan-féle tipológiát, de a nemzetközi tudományos szcéna nyújtotta vita lehetőségét sosem nyerte el. A magyar paradigma könyvtárakba zártan, külön-különálló rendszereket hozott létre, akár Németh Antal, akár Székely György, akár Bécsy Tamás modelljeire gondolunk.
Székely minden tudományos eredménye grandiózus felismerésekkel, nagy ívű gondolatokkal enyészik el a nyelv kiskörű közösségébe zárva. Bábtörténete hozzáférhetetlen, így továbbgondolatlan. Esztétikája hangsúlyozza a színház önálló diszciplína voltát, de önmagában nem teremtheti meg a szakmai elemző bázist. Ma is lenyűgöző, hogy a Kádár-korszak elzárt könyvtárában, pusztán szelektált szaklapokat olvasva megérti a színházi antropológia fontosságát, s a Performance Studies közelítési szempontjai szerint elemez akkor, amikor még intézményes Theater Studies sincs Magyarországon. Székely György modelljének erős legitimációt tanítványai adhattak volna, ha a színházi szakma megbocsátja korai éveit Németh Antal mellett, ha a könyvtár békéjét a katedra hadszínterére cserélhette volna. A könyvtár legitimációját nem adja más, csak a párbeszéd, csak a tudományos nyilvánosság, csak a nyitott nemzetközi diskurzus. A kiadói kapacitások, a nemzeti történetírás bőséges jelenléte ellenére Székely György tudósi pályája a legzártabb tudománytörténeti korszakra esik a modern Magyarországon.A 2011-es életmű-beszélgetésből egyetlen, az én generációmat s magát a színháztudományt jelentősen érintő mozzanat kimaradt valamikor a kilencvenes évek elejéről, amikor a színháztudomány intézményes működtetéséért már többen, több egyetemen lobbiztak. Végül a Miskolci Bölcsész Egyesület kereste meg Bécsy Tamást, aki az ELTE-n és Pécsett is egyengette a diszciplína útját, és Kerényi Ferencet, az OSZMI akkori igazgatóját, hogy alakítsák ki a tudomány oktatási formáját. S ők mindketten a már hetven fölötti Székely Györgyöt nevezték meg katedrateremtőnek. Gyuri bácsi 2011-es életműinterjújában nem beszél ezekről az évekről, pedig itt dőlt el, s most már tudom, egyfajta székelyes, finom erőszakkal, hogy az elméleti képzésnek része kell legyen a gyakorlati dramaturgia, a rendezés elmélete, s a történész tanárok mellé alkotó színházi embereket kell meghívni. Ebben a formában Székely György két évig vitte a felsőoktatás korai magánszférájában a képzést, majd a veszprémi tanszék megalakulásakor, végül is hetvenhat évesen, abbahagyta az éppen csak újrakezdett tanítást.
Pedig itt találkozott a történetünk. Ültünk Gyuri bácsi árnyas, meleg belbudai könyvtár-nappalijában, remek erős kávét hozott nekem, tanársegédjének kinevezett kezdő kollégájának, s a színháztörténeti oktatás szükségszerű kronologikusságáról érvelt, én meg ellene bátran. Közben telefonon keresték, elnézést, halló, szemét könny futotta el. Megkésett kondoleáló emlékeztette felesége halálára.
Így, és csak így fontosak a dolgok.

Facebook Comments