…senki nem gondolja, hogy például Zsámbék elvesztése és az ő színházának-társulatának elvesztése minőségileg ugyanaz. Nincs semmiféle összefogás.

Ünneplés nélkül, takarékos, rövid, „megszorított” programmal zajlott a Zsámbéki Nyári Színház idei, harmincadik szezonja. A Pest megyei falu Európa-hírű szabadtéri színháza jövőre ünnepelné alapításának három évtizedét. Mátyás Irén, a bázis vezetője azt mondja: olyan, mintha ez alatt az idő alatt nem változott volna semmi.- Lesz harmincéves a Zsámbéki Nyári Színház?
– Zsámbékon az ünnepekhez nem volt soha érzékünk – se az ötödik, se a huszonötödik évadot nem ünnepeltük meg, most a harmincadikat sem. A huszadikat megpróbáltuk – Simon Balázs ötlete volt, hogy csináljunk egy kisebb gálaestet. Akkor még a Romtemplomnál zajlottak az előadások, szabadtéren. Meghívtunk olyan alkotókat, akik az előző húsz évben megfordultak nálunk. A falunak sajátos mikroklímája volt annak köszönhetően, hogy egy völgyben fekszik: a környéken mindenhol esett az eső, még Zsámbék külső részein is, de a Romtemplomnál nem. Csak ha Bicske felől jön a felhő – ezt tanították a zsámbéki öregek. Húsz évig ez tökéletesen működött is. A gálára eljött Békés András is, aki akkor mondta nekem, hogy amit szeretett volna Szentendrén megcsinálni a hetvenes években, az itt megszületett. Miközben mentünk felfelé, megkérdezte, nem vagyok-e ideges a felhők miatt. Mondtam neki, hogy amíg nem Bicske felől jön, addig nincs eső. Amíg ezt végigmondtam, megpördült a felhő egy széltől, és odaért Zsámbékra: akkora felhőszakadás lett, hogy szétmosott mindent – elmaradt a gála. Ezek után elkezdek gondolkodni, hogy akarok-e harmincadikat. Hogy lesz-e szezon, arról fogalmam sincs. Ez feszítő kérdés minden független színháznál, de Zsámbékkal kapcsolatban minden évben felvetődhetett. Nem volt olyan év, amikor ne lehetett volna föltenni.
– Hogy született meg a Zsámbéki Színház ötlete?
– A színház alapítója a férjem, Bicskei Gábor volt, aki már akkor csinált és vezetett amatőr színházat, amikor még éppen csak elkezdtek megjelenni az ilyen kezdeményezések. Ő ilyen ügyek szervezésével foglalkozott a Népművelési Intézetben. Érlelődni kezdett benne a gondolat, hogy a kőszínházak mellett szükség van egy olyan helyre, amely más jellegű, alternatív előadásoknak ad otthont. Latinovits Zoltánt például sok indulat feszítette a kőszínházi struktúra miatt: nem volt olyan színház, ahol lehetett kísérletezni. Ő nagyon szeretett volna egy ilyen helyet, és több színész gondolkodott hasonlóan. Ahogy Latinovits egyre kevésbé lett a rendszer kegyeltje, ahogy csúszott a tűrt kategóriából a tiltottba, a rendszer belső ellentmondásainak, illetve a húzd meg, ereszd meg politikának köszönhetően elindult ez a folyamat, és végül rátaláltak a Kamara Varietére – a mai Játékszínre -, amit a minisztérium éppen (akkor is) be akart zárni. Jött az ötlet, hogy legyen ott ez a bizonyos alternatív színházi alkotóműhely – így született meg a Játékszín, aminek Bicskei Gábor volt az első igazgatója, és ebben a kísérletező szellemben vezette a színházat. Háromnegyed évig működött – pedig azonmód elkezdett kialakulni az a nézői réteg, amely kíváncsi volt erre.
– Miért csak ennyi ideig? Megijedtek tőle „odafönt”?
– Szerintem manapság sincs szó ilyenről. Sőt, a minisztérium támogatta – illetve „inkább csináljuk, mint ne” alapon viszonyult hozzá. Csakhogy mindezzel párhuzamosan az egyik vidéki kőszínházban kitört egy botrány: a minisztérium rájött, hogy az igazgató elég sajátosan gazdálkodik az állami pénzekkel. Behívták az elvtársat, és megmondták neki, hogy botrányt nem akarnak, de ezt így nem csinálhatja tovább. Az illető ekkor keresett magának egy helyet, ahová elvonulhat. Ez pecsételte meg a voltaképpen el sem indult Játékszín sorsát: az elvtársnak kellett a hely, és itt szigorú minisztériumi felügyelet mellett igazgathatott tovább. Ez 1979-ben történt – ezután találkoztunk Gáborral, benne pedig ott munkált a színházteremtés csodálatos élménye és elveszítésének kudarca. Ráadásul adva volt egy színházat csinálni akaró társaság, amely követte volna őt bárhová. Bennem pedig a színjátszós múlt dolgozott – sok előadást hoztunk létre Debrecenben és Nyíregyházán, rengeteg gondolattal a világról, amit ki szerettünk volna mondani. Egyikünknek se volt se állásunk, se lakásunk. Aztán egy újságban olvastunk egy álláshirdetést: a Zsámbéki Művelődési Ház igazgatására kerestek valakit, szolgálati lakással. Megpályáztam és elnyertem, úgyhogy én lettem a 2800 lelket számláló Zsámbék „kultúrigazgatója” („kultúrnak” hívták a művelődési házat).

Mátyás Irén. Schiller Kata felvétele

Amikor először jöttünk le, elkísért az édesanyám, megkerestük a kultúr kulcsát, benéztünk az épületbe, és anyukám elsírta magát: „Ne gyere ide, nem látod, milyen lepusztult? Nem lesz ebből semmi” – mondta könnyes szemmel. De én megláttam a Romtemplomot, és azt éreztem, valami itt ki fog bontakozni, muszáj idejönnöm. Most, az idei szezon utolsó előadása előtti estén leszálltam Zsámbék főterén a buszról, körbenéztem, és eszembe jutott, hogy anyukám azt mondta: ne jöjjek ide. Tulajdonképpen neki lett igaza. Ugyanolyan lepusztult és elhanyagolt itt minden, mint harminc évvel ezelőtt. A legnagyobb csapás nem az, hogy nem tudom, megéri-e harmincadik évét a Zsámbéki Nyári Színház, hanem ez.
A nyolcvanas évek eleje Magyarországon különös időszak volt, nagy átalakulások zajlottak akkoriban. Zsámbék tele volt érdekes dolgokkal – például a Romtemplom -, amihez az is társult, hogy érdemes lenne alakítani, felpezsdíteni az itteni közeget. Az érzés nemcsak bennem létezett, ezek nem tipikus lila bölcsészlány-álmok voltak, hanem ott volt a helyiekben is. A „felpezsdítés” elindult – ehhez a színház csak egy eszközként szolgált.
Zsámbék kitelepített falu volt, lakossága a nagyon alacsony számú ott maradt sváb családból, valamint az Alföldről és Csallóközből kitelepített magyarokból tevődött össze. Ez a közösség a nyolcvanas évekre kezdett úgy összeérni, hogy megfogalmazódott bennük: nem akarják többé szégyellni a múltat. 1946-tól egészen odáig tartott a felismerés folyamata, amelynek során megértették, hogy azért, mert a másik másképp csinál valamit, az nem feltétlenül rossz. Egész egyszerűen azért csinálja úgy, mert nála az a szokás. Ezáltal sokkal nyitottabbak voltak, és ekkorra megfogalmazódott bennük olyan vágy is, hogy Zsámbékról lehessen szépet hallani. Amikor megjelentek az első írások a zsámbéki előadásokról, büszkék kezdtek lenni rá. Magukénak érezték. Segítettek is, adtak eszközöket, megjavítottak dolgokat, ingyen és bérmentve – hiszen ezáltal élték át először, hogy jó zsámbékinak lenni. Magukra találtak, szabályosan lebegtek a föld fölött egy-egy előadás láttán. Ez az élmény volt az egyik legszebb és leginkább megrázó dolog az életemben. Hogy ez hova tűnt az elmúlt években, nem tudom, de nagyon szeretném feltámasztani.
– Az, hogy az elején kik csináltak itt előadást, adódott az előtte kiépült kapcsolatokból?
– Igen, kezdetben a Játékszín köré gyűlt alkotók jöttek előadást csinálni, jöttek amatőr színjátszók, de táncosok is megfordultak (például a Fáklya Nemzetiségi Néptáncegyüttes – Magyarországon ők próbálkoztak először történetet fogalmazni a néptánc nyelvén). Belegondolva, hogy mi zajlott itt, nem véletlen, hogy Zsámbék nem találta meg a helyét a VI-os kategóriában. Az első évadban például Bessenyei Ferenc mondta el Székely János Dózsa című művét a Romtemplomnál. Odajött a romhoz, és elcsodálkozott a helyen. Aztán olyan előadást csinált…
– Honnan jöttek ezekre az előadásokra a nézők?
– Zsámbékról, de már a harmadik évben érkeztek a fővárosból is. Gyorsan híre ment, ami leginkább annak köszönhető, hogy nem nagyon volt színház nyaranta – szórakoztató se, nemhogy valami más. De ide lehetett jönni. Ha egy előadás jó volt, annak gyorsan híre ment, és azonnal megtelt a következő időpontra. Sok minden sokkal hamarabb kezdett el működni Zsámbékon, mint bárhol máshol – például a valódi, tudatos közönségszervezés.
– Hogy tudtak létrejönni ezek a produkciók? Más fesztiváloknál, nyári színházaknál a Zsámbékon megforduló külföldi előadások negyedét szokták úgy reklámozni, hogy mekkora durranás – és rengeteg pénzből.
– Egy-egy zsámbéki előadás elképesztő hatással volt a játszókra is. A második megrázó siker a második évben volt, amikor Haumann Péter elmondta itt Szókratész védőbeszédét. Haumann azt hitte, hogy csak páran lesznek az előadáson, de amikor felért, meglátta a Romtemplomot és az ott várakozó rengeteg nézőt. Tíz percre félrevonult, majd elmondta a szöveget, és valami elképesztő erejű tapsot kapott, amit leintett, mondván, hogy van még egy, az előadáshoz kapcsolódó szöveg, és ha lehet, azt is elmondaná – hát már hogyne lehetett volna! Fantasztikus légkör alakult ki. Aki nézőként vagy alkotóként átélt ott valamit, vitte a hírét.
Amikor Gábor 1990-ben meghalt, kérdésessé vált Zsámbék jövője. Arra gondoltam, Gábor emlékére valami különleges, egyedi dolgot kellene csinálni. Ekkortájt kezdett el szervezni a sepsiszentgyörgyi Népi Alkotások Háza erdélyi magyar amatőr színjátszó fesztivált. Azt megnézve támadt egy ötlet: amatőr színjátszó fesztivált rendezni határon túli csoportokkal. Ide azok a fiatalok jöttek, akik ma határ környéki kőszínházakban dolgoznak: színészek, rendezők, dramaturgok stb. Ezzel párhuzamosan, szintén Gábor emlékére, létrehoztunk egy amatőr színjátszó-rendező kurzust is – ilyen nem létezett Magyarországon -, ahová ma is aktív, ismert színházi emberek jöttek tanulni. Sokan nőttek fel ezen. Többek között Nánay István, Lengyel Pál tanított itt. Így évente körülbelül három-négyszáz fiatal fordult meg Zsámbékon. Rajtuk keresztül kapcsolat alakult ki az akkori határon túli magyar színházakkal, ezek a színházak pedig összekötötték Zsámbékot a saját országukkal.

Mátyás Irén. Schiller Kata felvétele

A kurzusra hívni akartunk a határon túlról is tanárokat, ami megtetszett egy művelődési központ igazgatójának, és meghívta a Bukaresti Színművészeti Egyetem világhírű színészmesterség-tanárát, Gelu Colceagot, aki el is jött. Két nap késéssel tudott csak megérkezni, vacsoraidő végére – az órák miatt szigorúan meg volt határozva, hogy meddig tarthat a vacsora -, úgyhogy Colceag megérkezett, az itt levők kezet fogtak vele, bemutatkoztak, aztán elmentek. Az a kollégám is, aki megszervezte, hogy eljöjjön ide. Egyedül maradtam hát vele – én nem tudtam se angolul, se franciául, se románul, ő pedig nem beszélt se oroszul, se magyarul, se németül. Nem értette a helyzetet, nekem viszont a kezem ügyébe akadt egy zsámbéki színházműsor, és annak segítségével elmagyaráztam, hogy én itt színházat csinálok. Ő pedig rám nézett, és azt mondta: „Dragostea mea Electra” – és ebben a pillanatban világos volt, hogy jövőre elhozza a Szerelmem, Elektra című előadását. Anélkül, hogy értettük volna egymás nyelvét, megbeszéltük, hogy a következő nyáron itt fog rendezni, és még azt is valahogy a tudomására hoztam, hogy erre nincs igazán pénz. Így került a bukaresti Odeon Színház Zsámbékra, gyakorlatilag ingyen, fillérekből. Elképesztően hatásos volt maga az előadás is. Féltem, érdekes lesz-e a nézők számára, hiszen ez volt az első idegen nyelvű produkció Zsámbékon. De tetszett nekik. Azok a zsámbéki emberek, akiknek nem voltak elvárásaik a színházzal szemben, nem voltak bennük olyan előképek, hogy mit hogyan szoktak csinálni, rá tudtak hangolódni az előadásokra, elfogadtak olyan dolgokat, amik ma már kivernék a biztosítékot. A következő évben pedig azt mondta Colceag, hogy vendégül lát Bukarestben, nézzek színházakat, és ha szeretnék valamit meghívni Zsámbékra, segít – ennek később nagy szerepe lett.
A tanfolyam egyébként sajnos már régen megszűnt, a fesztivált az elmúlt pár évben nem tudtuk megrendezni. Nem tudom, miért nem támogatják, jót tett volna, ha valaki egyszer ezt megteszi.
– Ki volt a tulajdonosa a nyári színháznak? Egyáltalán: hogyan volt képes működni egy művelődési ház keretei között?
– Zsámbékon a kultúrház normatív támogatást kapott, mint általában a művelődési házak. Ez ’83-ban 170 ezer forint volt – ami már akkoriban se volt számottevő összeg. Viszont ekkortájt vált a szombat munkaszüneti nappá, az embereknek lett egy kétnapos hétvégéjük, mi pedig ott voltunk Pesttől huszonnégy kilométerre, tehát ha valami történik nálunk szombaton, akkor arra el tudnak jönni. Megkerestük a Pest Megyei Tanácsot, hogy támogassák a Zsámbéki Szombatokra keresztelt fesztivált. Nem adtak pénzt, de azt mondták, hogy a negyedik ötéves tervbe bekerülhetünk, vagyis olyan húsz év múlva adnak támogatást. Úgyhogy évekig a normatív támogatásból kellett gazdálkodnunk.
– A mostani bázis már nem a Zsámbéki Művelődési Házé. Miért nem?
– A Zsámbéki Művelődési Ház költségvetése a kilencvenes években különböző pályázati forrásokkal – kis összegekkel, de jelentős adminisztratív kötelezettséggel – egészült ki. A színház évről évre bővült – a teljesítmény sokszorosa volt a méretének. Viszont annál sokkal több pénzt nem lehetett összeszedni, mint amivel az önkormányzat támogatta a művelődési házat. Akkortájt tanultam az egyetemen válságmenedzselést, ahol egy bizonyos veszély elkerülésére kellett kidolgozni stratégiát – az egyik opció a szervezetátalakítás volt -, és be kellett mondani egy témát. Hirtelen beugrott, hogy a Zsámbéki Szombatot veszély fenyegeti: korlátozottak a forrásai, mert kulturális fesztiválként van bejegyezve, úgyhogy át kell alakítani a szervezetet. Zsámbék polgármesterének nem volt ellene kifogása: azt mondta ’94-ben, nagyon jó, hogy van ez a nyári színház, sokan járnak ide, fontos a falu életében, mindenképpen csináljuk, alakítsuk is át színházzá, nyugodtan pályázzunk szabadtéri színházként, nincs kifogása ellene, de egy fillérrel sem tud többet adni.
Ezzel párhuzamosan 1995-ben volt egy kísérlet a színházak struktúrájának változtatására: a szabadtéri színházak nem kaptak többé normatív alapon támogatást. Az ekként bejegyzett intézményeknek minden évben össze kellett állítaniuk az évadtervüket, s ennek alapján osztották szét a rendelkezésre álló összeget. Zsámbéknak ötszázezer forintot ítéltek meg, ami akkoriban szintén semmi volt ennek a működtetésére.
– Ki volt ekkor a fenntartó?
– Ekkor még Zsámbék önkormányzata, a művelődési házon keresztül. Ebbe az átalakítási kísérletbe a kőszínházak akkor azért nyugodtak bele, mert úgy érezték, ezzel a szabadtéri színházak kicsit kijjebb kerülnek. Egyébként hét ilyen intézmény működött ekkor. Ha ez a változás nem történik meg, soha nem vált volna színházzá a Zsámbéki Szombatok, hanem maradt volna a pénz nélküli tapicskolás. A rendelkezésre álló összegből lehetetlen lett volna fejlődni. Azzal viszont, hogy Zsámbéki Nyári Színházzá vált, lett egy olyan kötelezettsége, hogy évente egy saját bemutatót kell létrehoznia. Az ötszázezer forint viszont semmire nem volt elég.
– Mégis születtek előadások…
– Mert ekkor már voltak kapcsolataink. Colceag összehozott a Bukaresti Nemzeti Színházban a Romeo és Júlia rendezőjével, Beatrice Bleont,cal, akivel előadás után leültünk beszélgetni. Megint nem volt ott tolmács, de ismét nálam volt egy műsorfüzet, megmutattam, mire előrángatta a férjét, aki tudott németül. Így beszéltük meg, hogy a Romtemplomnál el kellene játszaniuk ezt az előadást. De nincs rá pénzem. Nagyobb gond, hogy kellene csinálni egy új bemutatót is, és rá gondoltam mint rendezőre, viszont csak ötszázezer forintom van az egész színház működtetésére. Később eljöttek a Romtemplomhoz, és azt mondták, nem lehetetlen, hogy elhozzák az előadást. A bemutatóra pedig azt találtuk ki, hogy megrendezi egy Romániában élő magyar szerző művét. Nem találtunk olyat, ami tetszett volna, majd kipattant, hogy A Mester és Margaritát kellene megcsinálni úgy, hogy a román színészek a jövevényeket alakítanák, a moszkvaiakat pedig magyarok, a jeruzsálemi részeknél pedig fordítva. Az ötlet általános tetszést aratott. Abban állapodtunk meg, hogy mindenki megpróbál rá összeszedni pénzt. Így jött létre a Zsámbéki Színház első önálló bemutatója. Áttörő közönségsikert aratott, özönlöttek Pestről a nézők. Ugyanakkor sehol nem volt egy szakmabeli, egy kritikus – egyedül Molnár Gál Péter jött le, ő írta az első zsámbéki kritikát. A következő évben viszont meghétszereződött a támogatás – ami ’96-ban még mindig piti összeg volt, de az, hogy így megsokszorozódott, nagyon jelentős volt.
Rendeztünk tematikus fesztiválokat is – így fordult meg Zsámbékon a Mongol Nemzeti Színház. A Craiovai Színház igazgatója egyszer azt mondta, hogy szívesen eljátszanák a Silviu Purcărete által rendezett Phaedrát. Mondtam, hogy hatalmas megtiszteltetés lenne, de bármennyire nagy hírű fesztivál vagyunk is, nagyon kevés a pénzünk. Erre azt mondta az igazgató nagy kerek szemekkel, hogy nem csak pénzért játszik az ember: a nyári turnéjukba – amit Edinburgh-ban kezdtek, és rengeteg európai ország fesztiválján megfordultak vele – utolsó állomásként bevették Zsámbékot. Szállásért és vacsoráért cserébe eljátszották az előadást…
A pályázatokból, az apró kis építgetésekből 2003-ra eljutottunk valameddig. Simon Balázs javasolta, induljunk el a Kultúra 2000-es pályázaton – ekkor még nem voltunk EU-tagok, de ezen a nyitott uniós kulturális pályázaton bárki indulhatott. Így született meg a Woyzeck nyomán a Pulcinella közlegény című előadás román, olasz és magyar színészekkel. Ez egyéves projekt volt, amit Zsámbékon mutattunk be, és utána játszottuk Olaszországban és Romániában – mindegyik helyen meghozta a maga sikerét. Zsámbék volt az első magyarországi előadó-művészeti intézmény, amely projektvezetőként indult egy EU-s pályázaton – és nyertünk 180 ezer eurót. Ez azonban nem örömöt és támogatást hozott, mert az önkormányzat azt kérdezte, hogy akkor miért fizesse ki a művelődési ház villanyszámláját.
Úgy gondoltuk, ha beindult a zsámbéki fesztivál, ez magával hozza a turisztikai fejlesztést, és az ezzel foglalkozó állami szervezetek segítenek. De nem. Sőt! Ha egy idegenforgalmi szakember meghallotta a „kulturális turizmus” kifejezést, akkor vagy röhögni kezdett, vagy nézett, mint aki nem hall. Világossá vált, hogy nekünk magunknak kell létrehoznunk erre a célra egy szervezetet. Volt is egy pályázat turisztikai irodák létrehozására – megnyertük. Az önkormányzat persze nem tudott minket támogatni, ismét az én felelősségem lett a dolog. Így lett egy turisztikai irodánk – ehhez fel kellett térképezni, milyen fontos pontok vannak Zsámbékon, és partnereket kellett találni. Ebből született meg egy egyesület – kiderült, hogy nagyon sokan gondolják azt a környéken, hogy nem lakóparkokat kell létesíteni, hanem megőrizni a településeket a maguk értékeivel. Az egyesület pedig átvette a színház működtetését. Muszáj volt kihátrálnunk az önkormányzatból, mert nagyon megnehezítették a projektekhez való kapcsolódást.
– A Rakétabázisnak ki a tulajdonosa?
– A terület a honvédségtől visszakerült az államkincstárhoz, az államkincstár az alsó, út melletti részt visszaadta az önkormányzatnak, a felsőt tartogatta, hogy jó lehet még valamire. Mi pedig kerestük a helyszíneket a nemzetközi fesztiválokhoz, a megfelelő környezetet az előadásokhoz. Így találtuk a katonai bázist, amiből kulturális bázist lehetett csinálni. De meg kellett védeni, nehogy valaki oda akarjon építeni egy lakóparkot. Éppen akkor írt valaki egy tanulmányt arról, hogy a zsámbéki egy különleges, XX. századi, Budapestet védő erődrendszer része, amikből legalább egyet meg kellene őrizni az utókornak. Szóval a szerencse is velem volt – pont akkor jött az az intézkedés, hogy át kell nézni a XX. századi építményeket, mielőtt lebontanak valami fontosat. Miközben elkészítettük a műemlékké nyilvánításhoz szükséges anyagot, kiderült, hogy van egy ilyen igény. Így lett a Rakétabázis országosan védett műemlék, az egyesület kezelésében.
– Az első Előadó-művészeti törvény kategóriákat állított fel. Zsámbék először a szabadtéri színházakhoz tartozott, majd átjelentkezett a VI-os kategóriába, a függetlenek közé…
– Zsámbék esetében bebizonyosodott, hogy a pályázati úton kapott kis támogatásokkal nagy dolgokat lehet elérni. Amikor a függetlenek számára külön források nyíltak meg, láthatóvá vált, hogy egy jól kitalált pályázati szisztémában a kezdeményezések képesek kibontakozni. Ám az első színházi törvénnyel mindez elveszett, abban már nem volt helye Zsámbéknak. Hiába próbáltam ennek a veszélyeiről beszélni, hiába volt ott példaként Zsámbék, hogy csak egy kicsit kell adni ahhoz, hogy valami fel tudjon nőni, nem érdekelte a szakmát. Politikussal erről nem is beszéltem, egyedül Bozóki Andrással – abszolút nem értette, pedig nem is színházról beszéltem, csak civil szervezetekről és összefüggésekről. Ő képzett kultúrpolitikus létére nem látta át ezt a kérdést – és ha ő nem értette, akkor nem tudom elképzelni, mi jöhet még.
– Pedig az utánpótlás csak ilyen utakon keresztül biztosítható.
– Igen, de ha egy mozgékony színházi figura bekerül egy megmerevedett intézményes színházi pozícióba, akkor hamar elveszíti az érzékenységét. Ebből a szempontból a politikus és a színházi ember ugyanúgy működik: amint pozícióba kerül, rögtön elkezdi lenézni az alulról szerveződő kezdeményezéseket. Koltai Tamás egyik kritikájában volt egy felsorolás, hogy mi minden pusztul a magyar színházban. Ez a fajta párhuzamos gondolkodás nincs jelen: senki nem gondolja, hogy például Zsámbék elvesztése és az ő színházának-társulatának elvesztése minőségileg ugyanaz. Nincs semmiféle összefogás.
– Pedig ha egyvalakivel megtörténik, akkor bárki mással is megtörténhet. Nincsen szolidaritás?
– Egyáltalán nincs.
– Úgy tűnik, hogy ugyanott tartunk, mint harminc évvel ezelőtt. Vannak emberek, akik összejönnek, hogy próbáljanak úszni szemben az árral, de erre nincs pénz, vagyis van, de alamizsna… Mintha most ezzel a rendszerrel ismét létrejött volna a tilt-tűr-támogat korszaka. Csak most mindez az anyagi dotáció útján történik, nem az agitprop osztály ukázai szerint.
– Az elmúlt harminc évben nagyon fontos dolgok történtek, s mindennek össze kellett volna állnia egy jól működő folyamattá. Összekapcsolódnia a turizmussal, a műemlékvédelemmel, a színház-, a kultúra- és múzeumfejlesztéssel, mindennel. Létrejöhetett volna egy ilyen központ, pár percre a fővárostól, példaszerű megoldásokkal. Működőképes lenne, de évről évre nulla forintról kell kitalálni az egyesület költségvetését és összekaparni valami forrást – miközben óriási értékek voltak és vannak itt. Mindenki úgy tekint Zsámbékra – szakmabeliek is -, hogy egyszerű, vidám dolgok jutnak eszébe róla. Nem egészen így volt. Mindig meghatározhatatlannak tűnt, ami Zsámbékon van. Ahogy ma is.
– Politikusok, kultúrpolitikusok megfordultak valaha Zsámbékon?
– Nem. Egy ideig a polgármester se jött el. Az új zsámbéki polgármester eljött a Bocsárdi rendezte Bánk bánt megnézni, de előadás közben felpattant és elrohant. El is kezdődtek a bajok. Schilling Árpád egyik előadására, a Hazámhazám-ra például tüntetőket toboroztak, Melocco Miklós vezetésével érkeztek az előadás színhelyére, paradicsomokat hoztak, hogy lehessen dobálni. De végül nem azzal szembesültek, amire számítottak, ezért aztán inkább hazamentek.
– 2012-re mennyi támogatást kap Zsámbék?
– Azt nem lehet tudni…
– De most szeptember közepe van, a nyári szezonnak már jócskán vége.
– Az NKA fesztiválprojektjeire lehetett pályázni, annak nincs még eredménye. A színházi kollégium pályázatán nem nyertünk támogatást. A Nemzeti Civil Alapprogramnál se. Nem tudom… Az is csoda, hogy az elmúlt évad létre tudott jönni – az utolsó pillanatban. Dokumentációja sincs az elmúlt harminc évnek, hiszen mindig azzal kellett foglalkoznunk, hogy az alapvető körülményeket megteremtsük – hol turizmusfejlesztő pályázatot kellett írni, hol műemlékké kellett nyilváníttatni a bázist. De amíg én és a nézők, akik látták az előadásokat, el tudják mesélni, hogy milyen volt, addig létezik ez az egész. Utána mintha soha nem lett volna. De ez a színház sajátja.Az interjút készítette:
Nyulassy Attila, Ugrai István és Zsedényi Balázs

Facebook Comments