Az emberpár, miután belekóstolt az életbe, szeretné felkötni magát, de se kötelük, se fájuk.

Az élet nagyon apró, szokványos kérdéseit szcenírozva keres válaszokat az élet nagy kérdéseire Bicskei István az Utolsó pillanat című Beckett-parafrázisában. Ez a módszer már önmagában is kifejezetten becketti, de a rendező nem elégszik meg ennyivel, hanem madáchi dimenziókig bontja ki a témát. Ezzel láthatóan az (is) a célja, hogy a darabjaira hullott, értékvesztett, beszűkült, mélyen pesszimista becketti világba a hit, a remény és a pozitív életigenlés csíráit legalább valahogy becsempéssze. Erre mondhatnánk gonoszul, hogy könnyebb a tyúkganéban kimutatni az ütőeret, mint Beckett-darabban meglelni az optimista kicsengést.

De nem mondjuk, mert Bicskei művészi szándéka alapvetően tisztességes: a kultúrharcos-szekértáboros színházi életünkben nevetséges kontextusban megfogalmazott, és ennek megfelelően alaposan és jogosan nevetség tárgyává is tett fogalmat, a „remény színházát” új formákat kereső kísérleti színházi nyelven próbálja – igazában – megteremteni. Az előadáson az ínyenc nézőt többféle intellektuális izgalom is átjárhatja: egyrészről kíváncsian lesheti, hogy e próbálkozást koronázhatja-e egyáltalán siker, másrészről drukkolhat, hogy a rendező és a társulat (esetünkben a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház) színháztechnikailag képes-e megfelelni e kihívásnak.
Az első izgalomkeltő kérdésre (hogy tudniillik koronázhatja-e egyáltalán siker…) nem tudom a választ, a másodikra viszont határozottan ki merem jelenteni: a komplex, mozgásos-színjátékos nyelvet magas színvonalon birtokolja az együttes, a rendezés pedig koncepcionális, érzékeny és ötletes.
Nem feladva az elmélkedést az első kérdésen, fontos hangsúlyoznom: az igazság azon áll vagy bukik, hogy a hit, remény és optimizmus megjelenítésére vágyó színházcsináló külső vagy belső késztetésre cselekszik-e vajon. Mert az első esetben felületes és ócska kormányzati-ideológiai trendekhez igazodik csupán, ha meg a második opció az igaz, minimum kalapmegemelést, de inkább maximális tiszteletet érdemel.

Tamás Boglár és Moşu Norbert-László az Utolsó pillanatban / Albert Kinga felvétele

Nekem bejön, hogy a Godot-ra várva Vladimir és Estragonja Bicskei rendezésében kvázi Ádám és Évává lényegül át (a különbség – eltekintve a nemek arányától – „csak” annyi, hogy a Beckett-parafrázisban nem az első, hanem az utolsó emberpár szerepel), folyamatos madáchi áthallásokat generálva. Mindeközben az emberpár (Moşu Norbert-László és Tamás Boglár szakszerű, könnyed, sokszínű és „emberbarát” alakításában) igazi becketti clown kettős: mindketten fekete öltönyt és kalapot viselnek, groteszkek a gesztusaik, a mozgásuk, a mimikájuk, félelmeik és vágyaik vannak, sajnálatra és szeretetre méltók, amikor vesztenek vagy pórul járnak. Otthonuk és „várótermük” egy kicsit megnagyobbított, forgatható-mozdítható brit telefonfülke-kabin, amit helyenként Beckettől elrugaszkodott világ vesz körül, amelyben a madáchi „Úr hangja” motívum mellett megjelennek a végítélet Megváltót felzabáló szürreális szörnyei, valamint a horrorfilmek zombijaira hajazó halottak suttogó kórusa. Ez utóbbi jelenséget például az emberpár úgy nézi, mint a mozit, van is ebben egy csipetnyi a fogyasztói világ kritikájából, de a madáchi világ- és történelmikorszak-prezentáció is suttyomban ott lappang. Érdemes megemlíteni még néhányat a madáchi áthallások gazdag csokrából. A darabban többször szózat s intelmek hangzanak fel hangfelvételről egy vetített szájból, melynek gazdája egy tisztes, leginkább Bicskeire magára hasonlító úr elég nagy fényképe. Amikor a fénykép hallgat, kinyújtott termetes fehér nyelvén át, hasadékot képezve, és azon átbújva jelennek meg a szereplők (szóval, az úr nemcsak a langyosokat köpi ki, hanem mindent ő maga teremt meg). A darab végén aztán az isteni szózatot már nem a vetített szájú fénykép mondja fel, hanem másik hang, másmilyen felvételről (ebben a szövegben nekem nem tetszik a Madáchtól és Beckettől is idegen, direktnek ható környezetvédelmi szegmens). Lehet, isten is változik? Vagy lejárt a mandátuma, és nem választották újra? Az emberpár lakhelye, a már említett kabin maga a Paradicsom. Biztonságos, és a várakozás boldog unalma honol benne. A kilépés-kiűzetés belőle meg tragikus: nemcsak azért, mert veszélyes a környező világ, hanem mert egy csapásra megszűnik a valamire várás sekélyes, de mégis egyfajta reménykedésre lehetőséget teremtő bizakodása.

Tamás Boglár A téboly hétköznapjaiban / Jakab Róbert felvétele

Az emberpár, miután belekóstolt az életbe, szeretné felkötni magát, de se kötelük, se fájuk. Ám a teremtő nem hagyja cserben őket: furcsa, madárszerű teremtmény bújik ki a szájából, aki-ami rövid ideig magyar motívumokkal is díszített rusztikus világzenére illeg-billeg, majd tojást rak. A habkönnyű könnyűzenére bevonuló angyalok karának kíséretében az emberpár áhítattal körbeveszi a sárkánytojás nagyságú élet- és termékenységszimbólumot, amely kinyitható, mint a kindertojás. És benne ott az ajándék: bonsai méretű fácska. Nem bocsátanám meg az éteri slágerre lépkedő angyalok karát meg a környezetvédelmi propagandát (és az isteni szózat nem is kicsit ijesztő, talán aktuálpolitikára is célzó egyik kijelentését, hogy tudniillik „kézbe kell ragadni a világot, ha meg akarjuk reparálni”), ha e famotívum nem lenne ennyire brutálisan arcul csapóan, egyértelműen kétértelmű: ez most az újkezdés lehetőségének élet-almafája, vagy a majdan felnövő élő instrumentum, amelyre a végső kilátástalanságunkban felakaszthatjuk magunkat? Bicskeiben Beckett mindenesetre tényleg összenő Madáchcsal, úgy látszik, a két szerző össze is tartozik. Ahogy remény sincs nihil és kilátástalanság, ha úgy tetszik, „posztmodern posvány” nélkül. Ha hazug Iluskák reménykeltő boldogságát kellene folyamatosan bámulnom valóságban nem létező tündérországban, én is az első fára felkötném magam.

Az előadást a Bethlen Téri Színház Vendégváró Fesztiválján játszották, mely rendezvény célja a Figura Stúdió Színház bemutatása a budapesti közönségnek. E cél érdekében a mini fesztivál három napjára a gyergyóiak három különböző produkciót hoztak. A szervezők a fesztivált a hagyományteremtés szándékával indították útnak, terveik szerint eztán minden év februárjában bemutatnak egy külhoni magyar színházat. Az első fesztiválnap első előadása után bizakodva tekinthetünk a jövőbe: az sem kizárt, hogy rövid idő múlva (vitákra ingerlő) színházi csemegéért fog a nagyérdemű rendszeresen elzarándokolni a Bethlen térre.
A második előadást, a Katona Imre írta-rendezte A téboly hétköznapjait túlzás volna releváns színházi csemegének nevezni, ám színházszerető érdeklődők számára hasznos és üde színfolt, mert – előadásnak álcázva magát – éppen a társulat műhelymunkájába enged betekintést. Ha az Utolsó pillanat apró jeleneteket szcenírozva nagy kérdésekre keres választ, akkor A téboly hétköznapjai szintén apróságokat szceníroz, de válaszokat még csak nem is igényel. Az improvizációt is megengedő helyzetgyakorlatok sorozatában a szereplők bemutatják, hogyan lehet a színjátszás eszközeivel abszurd helyzeteket teremteni – stúdiumszerű feladatok végrehajtásával. Ebből valóban megismerszik a Figurára jellemző stílus és játékmód. Gyakran, szinte mindig mozgással, „fizikai színházi” akciókkal kísérik, egészítik ki, vagy éppen nagyítják fel a verbális megnyilvánulásokat, sokszor használják a markáns ellenpontozást is: a csöndes párbeszéd üvöltésbe fordul, az idilli helyzet hirtelen veszekedésbe torkollik, látszólag nem odaillő tárgyak és kellékek idegenítenek el szokványos, hétköznapi jeleneteket. Mindeközben a darabkákból szinte észrevétlenül felépül egy abszurd világ, amely természetesen színház, és színész benne minden férfi és nő… Jólesik rácsodálkozni erre a világra (amelyet egyformán lehet korholni és szeretni), de A téboly hétköznapjaiban látható megjelenítésében mély filozófikumot vagy nagy kérdéseket nem kell keresni. Éppen ezért a szereplők pizsamába öltöztetését is feleslegesnek gondolom, nem szükséges ezzel mesterségesen jelezni, hogy szabad asszociációknak bő teret engedő szürreális álomvilágban volnánk, mint ahogy azt a lehetséges alkotói üzenetet sem igénylem részemről, hogy tulajdonképpen tébolydába zárt (pizsamás) kezeltek randalírozása az emberi élet.
A harmadik előadás egy Goda Gábor-remeklés, az Arany-légy lesz. Mivel e produkciót már többször sikerült látnom (Budapesten, a Tháliában, Veszprémben, ahol megnyerte a fődíjat A Tánc fesztiválján, és Gyergyószentmiklóson is), bátran ajánlhatom: méltó befejezése lesz a gyergyóiak mini fesztiváljának (a Színház folyóirat honlapján az előadásról Ady Mária összefoglalójában olvashatnak itt: Mindennapi hiányaink).Utolsó pillanat (Beckett-parafrázis)
Díszlet-jelmez: Ondraschek Péter. A rendező munkatársa: Bicskei Zsuzsa. Rendező: Bicskei István.
Szereplők: Tamás Boglár, Moşu Norbert-László, Máthé Annamária, Kolozsi Borsos Gábor, Bartha Boróka, Boros Mária, Vajda Gyöngyvér, Mihály Alpár Szilárd.

A téboly hétköznapjai
Szerző-rendező: Katona Imre.
Szereplők: Boros Mária, Kolozsi Borsos Gábor, Mihály Alpár Szilárd, Tamás Boglárka, Vajda Gyöngyvér, Moşu Norbert-László.

A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház bemutatkozása a Vendégváró fesztiválon.

Bethlen Téri Színház, 2013. február 1-2.