Az istenek azonban a hatalom elvont megtestesítői helyett maguk is szánni valóan emberiek...

Fekete, fehér, piros papírmasévilág. Zajosan gyűrődő, merevvé rétegelt, törékeny kartonjelmezek, szigorúan geometrikus formák, apró, amfiteátrumszerűen körbeült arénaszínpad, jelentéses zajok – égiek és földiek összegabalyodásának tiszta, stilizált, szűkre szabott kulisszaháttere. Mindaddig gyanúsan könnyen olvasható absztrakció, amíg lassanként ki nem derül: a díszletek nem valami helyett, hanem alanyi jogon állnak, a papír pedig sem nem selyem, sem nem márvány: csak papír. A belőle formált oszlopok nem lentről törnek felfelé, hanem a mennyezetről lógnak alá, hogy néhány centivel a föld felett lebegjenek a halandók szenvedélyeit irigylő, idillbe fásult olimposziak kotnyeles ujjaiként. Marad egy metafizikátlanított mítosz, ahol a „könnyűléptű” istenek kisstílű hatalmaskodók, akiknek csöppet sem légies, vascsigalépcsőn döngő „égbeszállása” közben kilátszik a fenekük.

Az Amphitryont egy 2008-as kaposvári rendezés után másodszor színpadra állító Gothár Péter ezúttal megbontja Heinrich von Kleist matematikai felépítésű drámájának az elvonatkoztatást, önnön szimbolikáját mintegy készen kínáló viszonyrendszerét. A darabban a hős Amphitryont és szép nejét, Alkménét tenyeres-talpas szolgálóik párosa, Sosias és Charis tükrözi, míg úr és szolga viszonyát az égiek részéről Jupiter és Merkúr kettőzi – a szimmetriák tengelye így mind vízszintesen, mind függőlegesen kitapintható. Jupiter, megkívánván Alkménét, Amphitryon képében férkőzik a hű asszonyhoz, míg Merkúr Sosiasként biztosítja számára a terepet – és keveri a bajt. A kettőzésekből vígjátéki helyzetek sora bontakozik ki, de az önnön integritásukban megkérdőjelezett, identitásvesztett halandók kiszolgáltatottsága félreérthetetlen tragikumot csempész a komikumba: szabadság és öntudat milyen zuga maradhat rejtve a hatalom elől, ha az embert kínra-cselre nemcsak szerelme és barátai, de önnön ép esze is elhagyja?

amphitryon-foto-schiller-kata-119Az istenek azonban a hatalom elvont megtestesítői helyett maguk is szánni valóan emberiek, és hiányaikkal-vágyaikkal módszeresen kuszálják össze Gothár színpadán a kezdetben letisztultnak mutatkozó szimbolikát, az őket igazoló, köréjük rendezett kulisszát. A látszólag kényükre-kedvükre felforgatott világ sehogyan sem hajlandó a kezükre állni, és miközben ügyködésükkel akaratlanul is megkérdőjelezik a kétségtelennek tűnő hierarchiát, az irracionalitás káoszában a földi viszonyok is borulni látszanak. Nagy Zsolt nevétől és legitimitásától megfosztott, privilégiumokhoz szokott Amphitryonja sokkal szerencsétlenebbül bukdácsol a semmiben, mint kedélyes, az új helyzetet – Merkúr botját leszámítva – javarészt kíváncsisággal fogadó szolgája. Znamenák István olyan biztonsággal létezik Sosiasként, hogy Merkúr minden gáncsoskodása merő idővesztegetésnek tűnik: Udvaros Dorottya unatkozó, mindvégig cinikus és kívülálló, rosszkedvű Merkúrja botjával igen hamar eléri, hogy az amúgy is meglehetősen konformista szolga lemondjon a nevéről, de Sosias egyszerűségükben találó kérdései, egészséges bosszankodása és tiszteletlen szókimondása hamar világossá teszik, hogy egyéniségét egyetlen pillanatra sem sikerül kikezdeni – Merkúr-Sosias cseppet sem hasonlít Sosias-Sosiasra. Utóbbi például képes némi fű hatására beszívva-vihogva ironizálni magán és a helyzeten, hogy aztán – miközben doppelgängere kedélytelenül szívja az égiekre hatástalannak bizonyuló cigarettát – az egyik libegő „oszlopnak” támaszkodva a mákony elhajló terében öntudatlanul is leleplezze az isteni díszlet ürességét.

Más a helyzet Jupiterrel és Amphitryonnal: a kiegyenlítetlen erőviszonyok ellenére egymással párhuzamosan, ugyanazon gyengeségüknél fogva buknak el. A hatalom szimbolikája és kulisszái a biztonsággal földbe gyökerezett egyéniséghez képest meglehetősen törékenyek, és éppen a legfontosabb pillanatban – haszontalannak bizonyulnak. Nagy Zsolt alakításában Amphitryon kirohanásai bizonytalan, hadaró felindulások, amelyeket az új helyzetben szerepét kereső uralkodó színtelen-értetlen, kínosan sírós kérlelései szabdalnak, miközben világossá válik: fogalma sincs, ki is ő a jogain túl. Nem nehéz megérteni, az álarc mögött valójában milyen hiányon keresztül férkőzhetett Jupiter Alkménéhoz, aki aligha kárhoztatható, amiért az egyik és a másik hatalmi kelléktár között nem lát különbséget. Kétellyel fertőzött kettősük érintésszegénysége nem a fojtott indulatok vagy a növekvő bizalmatlanság feszült légköréből, hanem a kezdettől adott idegenség döbbenetéből következik, amelybe nemcsak hogy beférkőzhet az alakmás, de szerelmi tudományával valódi szenvedélyt ébreszthet Tenki Réka fehér ruháját pirosra cserélő, ragyogó arcú Alkménéjében. Akinek hisztérikus jajgatása aztán ennek megfelelően nem annyira az akaratlan megcsalás bűne miatt érzett fájdalom, mint inkább a váratlan gyönyör és tűz megzavarása-kioltása fölötti düh megnyilvánulása. Ahogy a férfiaknál az egyéniség, úgy a nőknél a szolgák szintjén az érzelmek bizonyulnak valódibbnak: Nagy Mari tűzről pattant, pörölő Charisa hiába bizonygatja, hogy bumfordi férjét minden további nélkül megcsalná az első thébaival, és hogy így vénségére cseppet sem bánna egy merkúrosan felpörgetett éjszakát, ha közben minden szava és átka Sosias-Sosiast simogatja. Hiába is keresi-kívánja Jupiter ezt a személyes, mélyre ható érintést Alkméné karjaiban, ha egyszer önnön arcát maszk mögé rejtve lopja a szerelmet. Alföldi Róbert Jupiter dicstelen győzelmének fölényeskedése mögött szánalmas, megrekedt, infantilis kisfiút villant fel, aki minden „Ó, Jupiter!” fohászra-káromkodásra összerezzen, és akárhogy is hochmecol, csak nem tudja kicsikarni Alkménéből az önbecsapáshoz szükséges vallomást – azt, ami nem Amphitryonnak, hanem Jupiternek szólna.
Amilyen jól mozgatja Gothár az újrarajzolt viszonyrendszert, olyan elnagyoltan bánik a játék – ennek megfelelően le is szakadó – keretével. A nézők megszólításának („Mit fognak most látni?”) kart kreáló gesztusa következetlen: a tanúul hívott közönség az előadásvégi szembesítés aktusában (hogy ki is volna az igazi Amphitryon) már megszólíthatatlan, mivel a színházi szituációnak megfelelően a megtévesztés jelzésessége a nézőt kezdetektől mindentudó kívülállóvá avatja. Ezért szükséges a közönségbe ültetett, beépített hang és a szűk tér fókuszában asszisztálva, érezhetően feszengő hadvezérek szervetlen játékba hozása. Hogy aztán e kitalálatlan intermezzo végén az unott, szkeptikus Merkúr egy pillanatra kislányosan felpróbálja az irigyelt szenvedély vörös magassarkúját, majd (immár ismét mezítlábasan) Jupiterhez csatlakozva feldübörögjön az égbe, magára hagyva egy félisten Herkules ígéretével a megkínzott, és megkínzottságában talán végre egymásra találó emberpárt. Mert hiába csuklanak megalázottan az elsötétülő színen, számukra még van remény – ellentétben szegény istenekkel, akik idillben is, unalomban is az örökkévalóra szerződtek.Amphitryon
Moliére nyomán, Forgách András fordítása alapján a Nemzeti Színházban használt szövegváltozatot Gáspár Ildikó készítette. Jelmez: Tihanyi Ildikó. Világítás: Pető József. Szcenikus: Tóth Kázmér. Rendezőasszisztens: Herpai Rita. Díszlettervező-rendező: Gothár Péter.
Szereplők: Alföldi Róbert, Udvaros Dorottya, Nagy Zsolt, Znamenák István, Tenki Réka, Nagy Mari, Eke Angéla e. h., Márkus Sándor e. h., Czupi Dániel e. h., Kozma István e. h.

Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad, 2013. február 23.

Facebook Comments