A Szputnyikkal együtt vetett kotta is szárba szökken, az most hallható.

Négy éve a Máté Gábor egykori osztályából verbuválódott alkalmi társulat, az AlkalMáté Trupp jelentkezett egy Krízis-dalesttel, amelyben az akkori magyar közéletet énekelték meg átírt világslágerek segítségével. Kríziseink azóta csak mélyültek és sokasodtak, így nem mondhatni, hogy egy hasonló vállalkozás lejárt lemez volna.
Ha azonban a „függetlenségi nyilatkozat” alcím és a majdnem március idusára időzített bemutató alapján a néző valamiféle direkten politizáló, közéleti színházat várt a HOPPart és a Szputnyik Kottavetőjétől, csalódnia kellett. Ez a „koncertszínház” inkább koncert, mint színház, de annak nagyon jó. Így van ez még akkor is, ha a színészek tényleg játszanak: zenével, ritmussal, egymással, velünk, és akkor is, ha ez a közel két óra nem szűkölködik utalásokban és áthallásokban, és még valamiféle dramaturgiai ívet is leír a barna köpenyből való kivetkőzéstől az abba való visszaöltözésig.
A keretet egy német krautrock csapat, a Faust So Far It’s a Rainy Day című száma adja, 1972-ből. A nagyon-nagyon hosszú, mind ritmusában, mind szövegében repetitív, pszichedelikus rockzenében egyszerre van erő, indulat, és valami tudatmódosító hatású monotonitás. (A választás talán azért sem véletlen, mert a ’60-as-’70-es évek német krautrock együtteseinél a zene összefonódott a fogyasztói társadalom és a nácizmus tagadásával, ráadásul a zenészek egy része a színház felől érkezett.) Persze, a cím és a szöveg (ami mindössze ennyit tesz ki: It’s a Rainy Day, Sunshine Girl) önmagában is erős hangulatfestő hatással bír, főleg ha az előadás elején, közepén és végén is elismétlik, miközben kint szakad az esőből lassan átváltó márciusi hó.

kottavet1

Forrás: facebook.com/hoppart.tarsulat

A zenei anyag egyébként nagyon vegyes, a 18 megszólaló dal között van Adriano Celentano, David Bowie, Depeche Mode, Pink Floyd, de Bach és Gershwin-zene is. Magyarul kétszer énekelnek: egyszer a Lehullott a Jézus vére kezdetű nagyböjti népdalt, egyszer pedig egy – általam nem ismert – szerzeményt (a Kex együttes A család című száma – a szerk. megj.) egy gyanúsan ideális családról, ami annyira, de annyira szeretetteljes és idillikus, hogy szegény, vendégségben náluk járó Supermant (a vendégként hegedülő Kovács Mártont) is megfutamítja. Pedig kokárdát is kapott a kék-piros kezeslábasára, amit kemény munkával fúrt-faragott és kalapált neki Jankovics Péter. Piros az a bohócorrhoz hasonlatos gömb is, amivel időnként befogják a szájukat, de persze, ők azért beszélnek, és levetik az egyenköpenyt, különbözni akarnak, zenélni, játszani, szeretni, élni. Utalások, áthallások tehát jócskán akadnak, ahogy iróniából és öniróniából sincs hiány. És vannak egyszerűen csak jó poénok, mint például az alattomban felcsempészett villanyrezsó a serpenyővel, amiből egyszer csak elkezdenek szerteszét pattogni a kukoricák. A hangsúly mégis a zenén van, ahogy ezt az előadás szórólapja ki is mondja: Polgár Csaba rendezőként azt a feladatot kapta, hogy „a zenei számok alá, közé, mellé némi színházat csempésszen”. És pontosan ez történik. Zenélnek, mert ehhez (is) értenek, és mert a zene most menekülő-útvonalként is üzemel. Sokféle hangszeren, amelyek közé a gitáron és rockzenében használatos társain kívül a citera éppúgy befér, mint egy hirtelen megrántott ragasztószalag, vagy az a színes, csőszerű valami, amivel ha elég sokan verik egymást meg a padlót, dallamot is kiad. Hogy ez (mármint a zenélés) mennyire jól megy nekik, azt már többször bizonyították, a HOPPart például a Chicagóval. Hogy a Szputnyikkal együtt vetett kotta is szárba szökken, az most hallható.

Ahogy az már a koncerteknél (is) lenni szokott, az intenzitás nem teljesen egyenletes, az utolsó húsz percre egy kicsit elfáradnak az ötletek, és talán elég lenne a két vége helyett egy. Mert ekkorra már egyértelmű, hogy az időközben újra előkerült barna egyenköpenyeken és azon a bizonyos esős napon mint alapmetaforán kívül más, „színházibb” végre nem fog kifutni ez a remek koncert. (Ami a legkevésbé sem zavart volna, ha nem kell róla színházi kritikát írnom.) Aki meg arra kíváncsi, hogy tudnak ők színházat csinálni, az a Kottavető helyett nézzen Kockavetőt, na meg Korijolánuszt.

Kottavető, avagy fejjel a hangfalnak (koncertszínházi előadás, a HOPPart és a Szputnyik zenés függetlenségi nyilatkozata)
Díszlet és jelmez: Izsák Lili, Szlávik Juli. Zenei vezető: Matkó Tamás. Dramaturg: Róbert Júlia. Produkciós vezető: Matók Szilvia és Tóth Péter. Rendezőasszisztens: Pass Andrea. Rendező: Polgár Csaba.
Szereplők: Barabás Richárd, Herczeg Tamás, Jankovics Péter, Keresztény Tamás, Kiss Diána Magdolna, Koblicska Lőte, Kurta Niké, Lajos András, Matkó Tamás, Szabó Zoltán, Szilágyi Katalin. Vendégként: Kovács Márton, Fábián Gábor.

Átrium Film-Színház, 2013. március 14.

Facebook Comments