„Dísznőnek nem megyek el" - szoktam válaszolni, amikor felszólalónak, kurátornak, véleménymondónak hívnak... 

Tompa Andrea. Szarka Zoltán felvétele

Tompa Andrea. Szarka Zoltán felvétele

„A statisztika azt mutatja, hogy 1,
azaz egy százalék alatt van a számuk.”
Szabó István: Nők a színházigazgatói székben

Baráti körben vitattuk meg a Katona József Színház és a Krétakör ez év februárjában induló, Színházcsinálók című beszélgetéssorozatát. Mutatjuk egymásnak a listát: milyen remek, sok fontos, különböző nemzedékhez tartozó, kőszínházi és független színházi alkotó, négy, bizonyára tartalmas este, igazán reprezentatív a névsor, nem?
Teszek egy kitérőt. Néhány éve egy remek lengyelországi nemzetközi fesztivál hagyományos, nagyszabású záró beszélgetésén vettem részt. A fesztivál – mint ezt az eseményről szóló egykori cikkem öntudatlanul is bemutatta – főként a nők, a női test témájával foglalkozott. A közönség már bent ült a teremben, amikor bejöttek az előadók: nyolc, az idősebb nemzedékhez tartozó férfi. Leültek, kezdődött volna a beszélgetés, ám ekkor az első sorokból egy, mint később kiderült, nagy amerikai delegáció felállt és kiment. Mindenki kicsit feszengett, aztán lezajlott az igen okos vita. „Felálltam, mert nem tartom reprezentatívnak a véleményüket. Öreg, fehér férfiak mind” – magyarázta tárgyilagosan, minden indulat nélkül aztán egy fiatal amerikai nő. Akkor döbbentem rá, mennyire különböznek az elvárásaink. Bár az azóta eltelt néhány évben az én elvárásaim is megváltoztak.
Visszatérve a Színházcsinálók című sorozathoz. A vendégek: tíz férfi, a moderátor a tizenegyedik. Ennél rosszabb talán csak az volna, gondolom, ha ez utóbbinak nőt kérnek fel a tíz férfi mellé – „a kíváncsi nő a sok okos férfi között” -, vagy kilenc férfi mellé beültetnek egyetlen nőt – a „dísznőt”, ahogy magamban mondani szoktam. „Dísznőnek nem megyek el” – szoktam válaszolni, amikor felszólalónak, kurátornak, véleménymondónak hívnak hat-nyolc-tíz férfi közé, és valaki egyetlen nő jelenlétével próbálja kiegyensúlyozott, reprezentatív testület látszatát kelteni. Nem és nem, én nem legitimálom a ti lelkiismereteteket, mondom magamban.
E tekintetben ma Magyarországon nem a kiegyensúlyozott, valóban reprezentatív testületek irányába haladunk, hanem lassan nagyjából a háború előtti reprezentációs arányokat idéző, színtiszta férfi testületek felé.
A független előadó-művészeti kuratórium (öt férfi + a minisztériumi képviselővel együtt három női delegált) – amelyet 2011-ben törvénytelenül feloszlattak, és politikai kinevezettekkel cseréltek le – egy nyolc férfiból álló bizottságként kezdett el működni, és dönteni olyan pályázatokról, amelyeket számos, nők vezetése alatt álló szervezet valósít majd meg; a kuratóriumnak magam is tagja voltam. A politikai klíma változásával az elmúlt években a szakértői, tanácsadói testületek is „megférfiasodtak”, vagy más nézőpontból fogalmazva: antidemokratikusabbak lettek; a színházi területeken az állandó kuratóriumok, tanácsadó testületek megdöbbentően igazságtalan nemi arányokat mutatnak, s ez szinte senki szemét nem bántja.
Az NKA jelenlegi, tíztagú előadó-művészeti kollégiumában egyetlen balett-táncosnő található; egyetlen nő sincs a miniszteri tanácsadó testületben, a színházi és táncművészeti bizottságban (összesen nyolc fő); az elbocsátásunk óta kicserélődött független színházi és tánckuratóriumban (nyolc fő); valamint a meghatározó lobbierővel bíró Magyar Teátrumi Társasági elnökségében (három fő); a Magyar Színházi Társaság ma kevéssé meghatározó szervezetében tizenkét főből öt nő; az idei POSZT-ot két férfi válogatja.
Ki tehát „a” színházcsináló ma Magyarországon? A Színházcsináló-sorozat kánonalkotó tizenegy fős toplistája Zsámbéki Gábortól Schilling Árpádig: a kő- és független színházi területen egyaránt csupa rendező. És ebben a kanonizált magyar színházi toplistában nem szerepel egyetlen nő sem – sem színházvezető (Budapest legnagyobb színházát ma nő, Eszenyi Enikő vezeti, lásd a vele közölt interjút), sem rendező, dramaturg, tervező, független színházi társulatvezető vagy producer, sem kritikus. E sorozat összeállítói kétségtelenül a legjobb neveket hívták meg, és a fenti kérdés nyilván fel sem merült bennük. A színházcsináló mint „a férfi rendező” képe végiggondolás nélkül öröklődhet tovább egy fiatalabb férfi rendezőnemzedék számára.
Voltaképpen a független és a kőszínház „vitája”, feszültsége férfiak közötti vita (és persze hatalmi vita is). Miközben a kőszínházi szférában (lásd Szabó István tanulmányát) a női vezetők 1 százalék alatt vannak, valamelyes változás érzékelhető, de persze nem a kőszínházak táján, csakis a független területen. Az elnökséget nemrégiben váltó Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) négytagú vezetésében ma két nő is van, ahogy, nem véletlenül, a dramaturgok, kritikusok szervezeteit is nők vezetik. A FESZ (a független szervezeteket tömörítő legnagyobb intézmény) adatai alapján készült statisztikám szerint a ma nyilvántartott, a színház és a tánc területéről származó 72 tagszervezetből 45-öt, azaz 62,5 százalékot hivatalosan női vezető jegyez. Mellesleg e 62,5 százalékban nők által vezetett kulturális szervezet pályázatairól egy kizárólag férfi tagokból álló kuratórium dönt. Nők akár nagyobb, jelentősebb független intézményeket is vezetnek – például az új Jurányi Inkubátorházat vagy a kisebb Stúdió „K”-t. Az azonban már a FESZ saját önreprezentációját jellemzi, hogy a mai napon (2013. január 31.) megnyitott honlapjukon arcképpel egyetlen nő sem szerepel a hírekben, csupán három férfi jelenik meg hat fotón és videón (négy alkalommal Gulyás Márton vezetőségi tag). Tudjuk a médiaelemzés területéről, mit jelent, amikor a hírekben egy politikus „arccal” beszél, vagy amikor csak idézik: az arcnak sokkal nagyobb hatása és meggyőzőereje van. A vezetők közti egyenlőség tehát egyelőre minimum nem teljes.
A magyar kulturális élet területén a színházhoz kötődik a legtöbb hatalmi tényező: állami fenntartás, rendszeres támogatás, épület, társulat. Éves szinten is az állami költségvetésből ide koncentrálódik a legtöbb pénz (csak a könyvtárak költségvetési juttatásai egyenlő mértékűek). Ugyanakkor a színház nemcsak a finanszírozás szempontjából, mint anyagi hatalom fontosabb a kultúra többi ágánál: történetileg rendkívül jelentős és szimbolikus szerepet játszik a nemzeti identitás kialakulásában. Ma bármerre nézünk, egyetlen területen – film, irodalom, képzőművészet, zene – sincs annyi hatalmi vita, mint a színház körül. A nők kimaradása a színházvezetésből, „színházcsinálókká” nem válása ezzel a hatalmi helyzettel is összefügg, és nem csak az örökölt hagyománnyal, amely szerint a nő csak színésznő lehet; miközben e sorokat írom, a Színházi Élet negyvenes évekbeli lapszámait nézem a könyvtárban: a címlapon alig van férfi színész, talán tízből egy, a tartalom fele pedig divat- és pletykalap jellegű, középpontban a színésznővel és magánéletével.
A női jelenlét kultúrtörténetileg is a periférián lévő, még nem kanonizálódott szakmákban volt erős; olyanokban, amelyekhez nem kötődik hatalom, vagy egyenesen az intézményes rendszeren kívül voltak. A színház világában ma is ugyanazok a mechanizmusok működnek, mint száz éve a foglalkozások megoszlásában: a nők működhettek a fotográfia területén (szemben a festészettel vagy akár az irodalommal is), a gyermekgyógyászatban, a századelőn még teljesen friss gyógyítási ágazatban (szemben a „hatalmi” sebészettel vagy a belgyógyászattal), a pszichoanalízis új világában (bár a vezetők itt is férfiak). Ennek mintájára a XX. századi magyar színháztörténetben talán könnyebben hatoltak be a nők a modern tánc területére „rendezőként”, azaz koreográfusként, mint a nagyszínházakba (de persze a balettben megmaradtak csupán táncosnőnek); erre példa Dienes Valéria életműve, melyet jelen számunkban Sebestyén Rita mutat be. Ám a tánc nőtörténeti szempontú feltárása még várat magára.
Ehhez hasonlóan a 62,5 százalék független női vezető kontra 1 százalék kőszínházi pontosan azt érzékelteti: a nők ma is olyan területeken képesek előrenyomulni, ahol nincsenek vagy minimálisak a hatalomgyakorlás lehetőségei, ugyanakkor persze a verseny itt is nagy. Ezzel együtt a függetlenek esetében a kánonképzés mechanizmusai nagyon hasonlóak a kőszínháziakhoz: a mai erős független színházi alkotók elsősorban a negyvenes éveik elején járó férfi rendezők: Bodó, Mundruczó, Pintér, Schilling. A nők itt is „lenézettebb” státust tölthetnek be: nem rendezők, hanem inkább producerek, kurátorok, szervezők. A magyar „színházcsinálók” közt a menedzser sem eléggé „alkotó”, kvázi csak menedzser – így ezt nők is művelhetik.
Szembetűnő azonban a kiugróan magas női jelenlét a dramaturgi munkában (a 64 tagú céh 54 tagja, mintegy 84 százaléka nő): ennek magyarázata az, hogy a dramaturgi munka a mai magyar színházkultúrában nem egyenrangú sem a rendezőivel, a német kultúrára jellemző színház-meghatározó szerepe sincs, hatalmi befolyása sem igen van (lásd erről jelen számunkban a három dramaturggal készült csoportos interjút). A dramaturgok ma inkább háttérmunkát végeznek, irodalmi, filológusi, fordítói, példányalkotói feladatokat; közülük ritkán és kevesen avanzsálhatnak „hatalmibb” helyzetekbe, mint a rendezőké (vannak friss kivételek: Gáspár Ildikó vagy a Panodráma munkatársai). Ez a pálya éppen ezért gyakran a rejtőzködőbb személyiségeket vonzza, szemben a kritikusival. Ez utóbbi munkához elvileg némi hatalmi helyzet társul (ez magyarázza a nő-férfi arányok eltérését a két pálya között), bár maga a munka a színházi intézményrendszeren kívül helyezkedik el: a kritikusokat tömörítő szervezet tagságának majdnem fele nő. Az egyetemi képzés (dramaturg és bölcsész) természetesen nagy szerepet játszik ebben. Egy másik alkotói területen, a tervezőként (díszlet és jelmez) sem elhanyagolható a női jelenlét: a Színházi Társaság forrásai alapján az összesen 81 egyesületi tag 65 százaléka nő. Bár a tervezés alkotómunka, azonban ezt sem tartják egyenlőnek a rendezőivel. A független terület vezetői, a tervezői és dramaturgi – és elfogultan a színházhoz tartozónak vélem a kritikusit is – pályán jelentős vagy éppen túlsúlyos a nők aránya. Ezek azonban a színházvezetőkhöz és rendezőkhöz képest másodlagos alkotói területek, kevesebb tekintéllyel és még kevesebb hatalommal.
Mi változna, ha a nők a színházcsináló kánon részévé válnának? Mi változna, ha a ma döntési szerepben lévő színházi testületekben is szerepet kapnának? Mi változna, ha nem csak férfiak által csinált színházat nézne a közönség, amelynek többsége közismerten nő? Biztos-e, hogy ez a közönség csak férfi-színházat akar nézni?
Jelen számunkban először teszünk kísérletet arra, hogy a mai magyar színház különböző területeit – némi visszapillantással – a női reprezentáció, feminista olvasat szempontjából vizsgáljuk. Amit most felmutatunk, néhány első fecske, akik remélhetően rövidesen beborítják majd az eget. Bevezetőként – Kappanyos Ilona esszéjében vagy éppen nagyobb tudományos apparátussal Schuller Gabriella tanulmányában – közérthetően próbáljuk bemutatni a női olvasat szempontjait. Szabó István írása úttörő módon, a női vezetők jelenlétét és pályáját kutatva tekinti át a magyar színháztörténetet. Ady Mária a nők reprezentációját vizsgálja Mundruczó Kornél világában. A számot interjúk egészítik ki kő- és független színházi női alkotókkal: Eszenyi Enikővel és a Panodráma munkatársaival, illetve Sarah Güntherrel. Szilágyi Zsófia Móricz színésznő-ábrázolását elemezve kínál sajátos szempontot egy írói életmű értelmezéséhez. Pető Andrea elméleti gender-vizsgálódást folytat egyetlen előadás, Jeles András Auschwitz működik című darabja kapcsán. A tánc területéről Dienes Valéria életművével ismerkedhetünk meg részletesebben Sebestyén Rita tollából. Kritika-vitánkban két női hozzászólót – egy színésznőt, Söptei Andreát és egy dramaturgot, Gáspár Ildikót – kérdez Proics Lilla.
Hosszan lehetne sorolni a hiányzó témákat. Ezek feldolgozását – az egyes magyar rendezők nőábrázolásától kezdve a női koreográfusok jelenlétéig és történeti hatásáig, a magyar színházvezetőnők életpályájáig, az egyes területek női jelenlétének alakulásáig, az egyetemi képzések, szakok problémájáig – mi magunk is szorgalmazni fogjuk. Sőt: várjuk e témában a jobbnál jobb írásokat. Kezdjük el teleírni a fehér foltokat, közös történeteinket.

 

Facebook Comments