Makranczi Zalán előbb két részletben, külön estén mutatta be Térey János verses regényének, a Paulusnak a színpadi változatát. Hogy a kettébontást pontosan mi motiválta, nem tudni. Az viszont tény, hogy a „valódi” premieren hiába kerültek egymás mellé a kettévágott felek, hiába választották el egymástól a két felvonást hetek helyett csupán percek, nem lett világosabb a kép, mit tart igazán fontosnak megmutatni Makranczi a Paulusból. Mint ahogy annak megfejtéséhez sem jutottunk sokkal közelebb, miként lehetne Térey erős, virtuóz szövegét úgy beemelni a színház világába, hogy az ne csupán hangkulisszaként, illetve szaggatott, gyakran nem is érthető beszédeffektként statisztáljon a rendező vállalkozásához, hanem érvényre juthasson a benne foglalt gondolati tartalom – netán a történeti szál – is. A Paulust nem ismerő néző vajmi keveset foghatott föl a tömény gondolatiságából a hangzó nyelv vámján sokat vesztő Térey-műből s abból, mi fűzi össze Paulust, az apostolt, Friedrich von Paulust, a sztálingrádi vesztőt, és Pált, a budapesti hackert. Kivált, hogy előbbi kettő neve, ha jól emlékszem, talán csak egyszer hangzik el a darabban (noha egy kábítószeres álomjelenetben tanúi vagyunk például a sztálingrádi csatának), csupán hátsó falra vetített képmásaik jelennek meg az előadás egy bizonyos pontján, hogy alkalmat nyerjenek a megnyilatkozásra. Szájbarágós stílussal a rendező tehát nem vádolható, de sajnos ez a mozgással-tánccal kombinált színpadi nyelv nem válik alkalmassá arra, hogy a nézőt a Pálok – a ludovikás sztorin túl is – megszólítsák.
Mi az a ludovikás sztori? Ludovika nem a tiszti képző. Hanem egy nő. A szerelmi szál. A negyvenes szépasszony és a nagyreményű hacker románca. A néző akkor érzi először, hogy kapcsolódási pontot találhat, esetleg, bármifélét a darabhoz, mikor ő (Hoffmann Adrienn) feltűnik a színen. És bár nemigen szólal meg (jelenléte többnyire mozgásjelenetekre korlátozódik), az embert mintha a hűs orosz szteppék üdítő fuvallata legyezné föl kábszer helyett az ólmos percek kábulatából.

Hoffmann Adrienn és Makranczi Zalán / fotó: Dusa Gábor

Nem is annyira zseniális, a szemet magára tapasztó játéka okán (noha a táncos Hoffmann Adrienn valóban új oldaláról mutatkozik meg Ludovika alakjának fizikai-színészi megformálásában), hanem az élet egy parányi szikrájával, mely általa becsempésződhet ebbe a zavaros, mondani sokat akaró, de megfogalmazni vajmi keveset tudó, inkább csak atmoszférával és hangulattal operáló, a színpadképében egy számítógép belsejét (is) idéző világba, ahol Térey sorai kénytelenek tetszhalált halni. Tőle, a nőtől, a szőrös, fehér, oroszos fejfedőtől valahogy élet és játékosság lehelődik a Makranczi Zalán (Pál), a Széplaky Géza (Kemenszky, Paulus barátja) játszotta alakokba is. Akit igazából nem kell feltámasztani, az Gergye Krisztián, a Makranczi játszotta Pál táncos alakmása. Az ő játéka önmagában is értelmezhető és értelmeződik, még ha ez okból kifolyólag nem is mindig érzékelem a darabhoz szorosan kapcsolódónak. A már említett, erősen atmoszférikus jelleget öltő játéknyelvezet miatt többnyire magam is csak benyomásokra, a valóságtól talán elcsúszó, ezért pontatlan impressziókra támaszkodhatom a korábban látott fél rész és a most bemutatott egész összehasonlításakor, de úgy tűnik, mintha Gergye ezúttal kevesebb időt töltött volna a színpadon, s a korábbi változathoz képest is megfoghatatlanabbá vált volna Pálsága. Voltaképp mindegy, ki mennyit van jelen, ha a dolog egészének értelme elvész a számítógép bináris áramköreiben, ha nincsenek kijelölve a pontos koordináták, melyekhez a néző tarthatná magát.
A Paulus ebben a jelenlegi állapotában még mindig félkész vállalkozásnak mutatja magát. (Vagy ha a rendező számításai szerint ez már az egész, úgy új matematikáért kiált a világ.)Térey János: Paulus
Dramaturg: Lőrincz Ágnes. Díszlet, jelmez: Árva Nóra. Koreográfus: Gergye Krisztián. Rendezőasszisztens: Szalóky Dániel. Rendező: Makranczi Zalán.
Szereplők: Makranczi Zalán, Széplaky Géza, Gergye Krisztián, Hoffmann Adrienn.

Bethlen Téri Színház, 2013. április 27.