Észak-Erdély újra Magyarországhoz tartozásának ötven hónapjában a színház a kultúra és művészet legfontosabb, kiemelt jelentőségű helye, mint élő, közösségi, az irodalommal szemben fizikai tér is. 

Egy Nemzeti Színház megnyitása – ahogy a bezárása is – mindig szimbolikus cselekedet, amely alakítja a kulturális emlékezetet, a hagyományt, a kultúra nyilvánosságban betöltött szerepét. A Kolozsvári Nemzetit 1919-ben zárták be, s huszonkét év múlva, 1941-ben nyílt meg újra. (A magyar honvédség 1940. szeptemberi észak-erdélyi bevonulását az úgynevezett Színkör épületében működő kolozsvári Magyar Színház napokon át a magyar huszárokat és lobogót felvonultató János vitézzel ünnepelte.) 1919-ben a Hamlettel zárt a színház, és a folytatás és helyreállítás jegyében ’41-ben is a Hamlettel nyitott. Ez utóbbi esemény körülményeit, az emlékezetben betöltött helyét, képi és verbális retorikáját vizsgálja a jelen dolgozat.

Az 1941-es megnyitó díszelőadás-ra Páka Jolán opera-énekesnő, az opera tagozat akkori társulati tagja így emlékezik vissza 2002-ben: „A díszelőadáson a Himnusz eléneklése és Táray Ferenc igazgató ünnepi beszéde után Shakespeare Hamletjének részlete következett: a »Lenni vagy nem lenni« monológ hangzott el először a színpadon, az előadás ott folytatódott, ahol 1919-ben a hatalom félbeszakította.”1
A művésznő az 1941-es megnyitásnak tanúja, 1919-ben azonban még meg sem született, így az akkori esemény szempontjából csak a kulturális emlékezet és a hagyomány hordozója. Állítása mégis példaértékű, hiszen a közösségi és kulturális emlékezet megnyilvánulásaként olvasható. Márpedig a kulturális, avagy kollektív emlékezet – melyet Halbwachs és Assmann nyomán megkülönböztetünk a történelmi emlékezettől2 – úgy tartja, hogy 1919. szeptember 30-án a Kolozsvári Nemzeti Színházban megszakadt a Hamlet című előadás. „Folytatása” szimbolikus értelemben a folytonosságot állította vissza, és az akkor befejezetlent/befejezhetetlent tette teljessé.
A történelmi emlékezet perspektívájából vizsgálva a „megszakadás” és a 1941-es folytatás „tévedés”. Azonban a kollektív/kulturális emlékezet szempontjából nincs „tévedés”, mindenki „jól emlékezik”, az emlékezetstúdiumok szerint minden nézőpont vagy emlékezeti forma egyenrangú, azonos igazságtartalmakkal bír, a különbség abban rejlik, hogy mikor melyik aktiválódik, kerül előtérbe.06_kolozsvar_-_nemzeti_szinhaz
Impériumváltásokkor mindig a többségi nemzet ünnepel, hajtja végre a térfoglalást, míg a kisebbség számára e tér szűkül. A korábbi múlt elrejtése és az emlékezet bezárulása mindig az új hatalom érdekében áll, ahogy a tér termelése is. A Nemzeti Színház átvétele 1919-ben a román, majd 1940-ben a magyar hatalom által mindannyiszor szimbolikus tartalmakkal telítődik. A Hunyadi téri épületben 1919. december 1-jén a Román Nemzeti Színház nyílt meg, az első állandó román nyelvű társulatként Erdélyben. Ezzel régi sérelmet toroltak meg: tudvalevőleg a Monarchia idején nemcsak állandó román színház nem kapott Erdély területén engedélyt, de olykor még a bukaresti vendégelőadások sem léphettek fel.3
Egy nemzeti színház vagy egy múzeum tere társadalmi konstrukció, amely megjeleníti a társadalmi viszonyokat, alakítja a hagyományokat, és rítusok fonódnak köréje. Az emlékezésnek „helyszínekre van szüksége, és térbeliesítésre hajlik”, fogalmaz Assmann. Észak-Erdély újra Magyarországhoz tartozásának ötven hónapjában a színház a kultúra és művészet legfontosabb, kiemelt jelentőségű helye, mint élő, közösségi, az irodalommal szemben fizikai tér is. Az erdélyi magyarság intézményei szempontjából a színház szimbolikus hely, az állami gondoskodásba vett Kolozsvári Nemzeti Színház, illetve Színkör az emlékezés és reprezentáció terei, s fontosságukat tovább növeli az erdélyi színjátszás nagy évfordulójának, 1942-ben százötven éves kolozsvári múltjának közelgő ünnepe is.
Mint ismeretes, a Kolozsvári Nemzeti Színház Helmer és Fellner tervei alapján készült új épületét 1906-ban nyitják meg, a budapesti Nemzeti és az Operaház után a harmadik állami színházként. Az akkori igazgatónak, bérlőnek, működtetőnek, Janovics Jenőnek jogai fűződnek az épülethez és felszereléseihez, s sokáig küzd tulajdonáért 1919-ben, amikor a román hatalomnak át kell adnia. Ennek az épületnek az újranyitását ünneplik 1941-ben.
Észak-Erdélynek a második bécsi döntés szerinti Magyarországhoz csatolása ötven hónapjáról ma is igen keveset tudunk. Feldolgozatlanságát ma már valamelyest enyhíti Ablonczy Balázs A visszatért Erdély című úttörő könyve, valamint Zeidler Miklósnak a korszak szellemi hátterét nyújtó, A revíziós gondolat című átfogó munkája;4 én is ezekre támaszkodom.
A színházról szóló vizsgálandó diskurzusokat elsősorban az ún. „emlékező elit”5 alakítja, hiszen a szervezést igénylő (tehát nem spontán) emlékezés és hagyomány társadalmi keretben zajlik, ugyanis a kulturális/politikai hatalmi csoportok, azok vezetői irányítják. A színháztörténet, mint neve is mutatja, a történelmi emlékezet feldolgozását végzi; a kulturális emlékezet kutatása a hagyomány kialakításának forrásait vizsgálja, e tekintetben tehát főleg korabeli sajtóból, MTI-közleményekből, levéltári anyagokból, Janovics Jenő páratlanul gazdag és kevéssé feldolgozott, az Erdélyi Múzeum Egyesület tulajdonát képező archívumából építkezem. Az emlékezetet és hagyományt alakító alapvető források, e korszak színházi tárgyú filmhíradói nem maradtak fenn, ahogy a rádióközvetítéseket sem rögzítették még ekkor.
A második bécsi döntés utáni korszakban – különösen az első két esztendőben – az Erdély fővárosának tekintett

A színész és rendező Janovics Jenő: a kezdő színész 1895-ben; a kolozsvári rendező 1900-ban; Hamletként és Biberachként

A színész és rendező Janovics Jenő: a kezdő színész 1895-ben; a kolozsvári rendező 1900-ban; Hamletként és Biberachként

Kolozsvár az emlékezeti rítusok középpontja, kivételes tere, amennyiben az emlékezést olyan jelként értelmezzük, amely önmagát állítja színpadra. A monumentalizálás, azaz a monumentumok és emlékezet-helyek állítása az 1940-1942-es korszak fontos gyakorlata Kolozsváron;6 sorjáznak a társadalmi, kulturális rituálék (rendezvények, ünnepségek, emléknapok, avatások, megnyitók) írott sajtóban megjelenő, illetve vizuális/hangi ábrázolásai (film, rádió, művészeti, színházi kiállítások). Ennek a számtalan ünnepi megnyilvánulásnak az erdélyi magyar közösség nyilvánosságból való két évtizednyi kiszorulását kell bepótolnia. Ahogy erről számtalan beszámoló is tanúskodik, Erdély hatalmas ünnepként éli meg a második bécsi döntés hírét, melyet az emlékezet szervezője, a magyar állami akarat tudatosan alakít: már maga az Erdélybe bevonuló magyar hadsereg és az erről készült filmfelvételek is egy olyan társadalmi rituálé szimbolikus jelentését közvetítik, hogy Magyarország egy győztes háború eredményeként szerzi vissza elvesztett területeit. Az Észak felé és Kelet felé című propagandafilmek e térfoglalás ünnepélyes, rituális voltát emelik ki.7

Az 1919-es Hamlet

Jelen dolgozatban nincs lehetőség, hogy részletesen foglalkozzunk az 1919-es, a korabeli szókincs által impériumváltásnak nevezett korszakban a színház kilenc hónapon át folyó küzdelmes átadásával és az ezt lezáró Hamlet-előadás körülményeivel, történetével, pusztán néhány tény felsorolására szorítkozunk. A Nemzeti Színház direktora, dr. Janovics Jenő a román csapatok 1918. decemberi kolozsvári bevonulásától kezdve 1919. szeptember 30-ig minden erejével, taktikai tudásával, kitartásával a színház folyamatos működéséért, az előadások megtartásáért küzdött, és ellenállásával akadályozni igyekezett a színház épületének és felszerelésének átadását. Erről a korszakról az egykori direktor számtalan részletes feljegyzést készített.8 Ahogy az egész magyarság, úgy Janovics is abban bízott 1919 tavaszán-nyarán, hogy az impériumváltás ideiglenes, a román hatalom berendezkedése Erdélyben átmeneti, hiszen a magyar állam ekkor még nem ratifikálta a trianoni békeszerződést, és megpróbált tárgyalni a nagyhatalmakkal. Így a direktor az időhúzás taktikáját választotta. Janovics egyébként politikailag is exponált figura ekkor: 1918 decemberében az erdélyi magyarság önrendelkező nemzetgyűlése választotta az állandó magyar kormányzótanács elnökségi tagjának Apáthy István, Erdély kormánybiztosa mellett, tehát több szempontból is nemkívánatos az új hatalom szemében.
A színházi átadása körüli csatározásban előadás-betiltások, a műsor folyamatos cenzúrázása, a direktor személyének zaklatása is bőségesen helyet kaptak, ezekről a legjelesebb dokumentum egy, a hagyatékában található kilencven oldalnyi naplórészlet.9 Az a tény, hogy a szeptember 30-i Hamlet-előadás, melyet Janovics rendezett, és a címszerepet is maga játszotta, mintegy direktorként, színházépítőként azonosulva vele, szimbolikus értelmű és tartalmú üzenetként zárta le a társulat működését az úgynevezett Hunyadi téri színházban, a Kolozsvári Nemzetiben. A sajtóban pusztán egy rövid hír jelenhetett meg arról, hogy a Hamletet játsszák, Janoviccsal a címszerepben; valószínűleg a szóbeszéd vitte el a hírét annak, hogy ez lesz az utolsó előadás.

Táray Ferenc igazgató a díszelőadáson

Táray Ferenc igazgató a díszelőadáson

A darabot erősen cenzúrázták, bár arról, hogy rendelkezünk-e ma hitelesnek tekinthető szövegkönyvi példányával, eltérő vélemények vannak.10 Janovics különböző feljegyzéseiből annyit biztosan tudunk, hogy a nagymonológból csak az első sor elmondását engedélyezték, Fortinbras érkezését pedig kihúzták – a felszabadító vagy elnyomó hatalom megjelenítése bármilyen értelmezésben kockázatos lett volna.
A „Lenni vagy nem lenni” sort Hamlet a színpad előterébe szaladva kiáltotta ki a közönségnek, hiszen többet nem mondhatott, a gesztusnak kellett a szöveget helyettesítenie. Az úgynevezett gyászmagyarba, tehát tüntetően feketébe öltözött hatalmas közönség „Igen, lenni akarunk” felkiáltással válaszolt a színpadról elhangzott kérdésre. Hogy ezután pontosan mi történt, nehéz rekonstruálni.11 A Hunyadi téri színház épületét rendőrkordon fogta közre az előadás megkezdésétől, ekkor valószínűleg behatoltak az épületbe. Nem tudjuk pontosan, hogy mennyi időre és hogyan állt le az előadás, a nézőtéren zavar támadhatott, de a darab mindenképpen folytatódott, és éjjel egykor ért véget. A továbbiakban a társulat egyetlen tagja sem hagyta el az országot, hanem átköltözött a Nyári Színkörnek nevezett épületbe (melyet azóta átépítettek, és a Kolozsvári Állami Magyar Színház ma is használja).

Kolozsvár, 1940 ősze

Kolozsvárnak 1940-ben van magyar nyelvű színháza, társulattal: a korábbi Színkör. Az 1919-1940 között különböző neveken működő magyar színház azonban nem (román) állami tulajdon, hanem magánszínház, éppen ezért léte is küzdelmes, életben tartása igen nehéz teher a magyar közösség számára. Janovics Jenő hatalmas, elsősorban filmgyártásból és -forgalmazásból származó vagyonának jelentős részét ennek a működtetése viszi el (e vagyon eltűnésének, jogvitáinak hatalmas mennyiségű, feldolgozatlan dokumentumanyaga12 alapján kaphatnánk képet a két háború közötti erdélyi kisebbségi színjátszás anyagi feltételeiről). Janovics után a Színpártoló Egyesület, majd a Thália Rt. veszi át a színházat. Az 1920-1930-as években minden bizonnyal érkezik magyarországi támogatás is, de ennek körülményei még feltárásra várnak.

A díszelőadás közönsége (a lenti proszcénium páholyban Hóman Bálint)

A díszelőadás közönsége (a lenti proszcénium páholyban Hóman Bálint)

Az 1940-ben magyar közigazgatás alá kerülő kolozsvári magyar színházat az állam anyagi támogatásban részesíti, majd a saját kezelésébe veszi át, azaz államosítja. A magyar állam tulajdonképpen már két színházzal rendelkezik Kolozsváron, a Nemzetivel és az egykori Színkörrel.
Az egykor magántulajdonban lévő telekre igényt jelent be Janovics Jenő, és jogorvoslatért bírósághoz fordul.13 A meglehetősen szélsőséges Hétfő Reggel című lap „érdekes beadványnak” nevezi a volt direktor kárpótlási igényét.14 Janovics egyébként az 1919-ben román állami tulajdonban kerülő Nemzeti Színház és az 1940/41-ben magyar állami tulajdonba kerülő Színkör esetében nagyon hasonlóan jár el: miután saját vagyonáról is szó van (a Nemzetiben is saját „felszerelései”, ingóságai vannak), mindkét esetben „térigényt” jelent be az új, közigazgatásért felelős hatalommal szemben. A különbség pusztán annyi, hogy 1919-ben a román államot nem perelte be, 1941-ben viszont a magyar igazságszolgáltatáshoz fordult.15

Színművészeti kiállítás

A Nemzeti Színház megnyitásával párhuzamos másik szimbolikus aktus, amelyben a „nemzeti térré alakítás” gesztusa és a hagyományalakítás hangsúlyosan megjelenik, a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban a Nemzeti díszelőadásával azonos napon megnyíló Erdélyi zene- és színművészeti kiállítás, amely 1941. november 9-30. között volt látható. (Mint ismeretes, az egyetem részét képező könyvtár is egy visszafoglalt, szimbolikus tér.) A Kolozsvár THJ. Szabad Királyi Város rendezésében létrejött tárlat vasárnap délben Keledy Tibor polgármester beszédével nyílik meg; az eseményről a filmhíradó is tudósít;16 s maga Haász Aladár, a színház miniszteri biztosa is fényképez. A Janovics és a városvezetés közötti levelezésből megtudjuk, hogy a városvezetés 1941-ben egy Színházi Múzeumot kíván létrehozni; a fenti kiállítás ennek alapját képezte volna.

A díszelőadás nézőtere

A díszelőadás nézőtere

A tárlat célja, hogy „bemutassa és hirdesse a város és Erdély szerepét a színművészet és zenekultúra területén”.17 A gazdag, 441 tételből álló kiállítás valóban reprezentatív gyűjtemény, amely megalapozhatta volna egy múzeum anyagát. Ehhez több mint kétszáz tételnyi tárgyi emléket előbb csak kölcsönöznek Janovics Jenőtől, majd Janovics felajánlására 1943-ban meg is vásárolják őket ötezer pengő értékben.18 A személyében is az erdélyi színházi emlékezet őrzőjének és gyűjtőjének számító Janovics fontosnak tartja, hogy anyagát átadhassa a létesítendő Országos Színművészeti Múzeum részére, itt jó kezekben tudhatja.
A kiállítás kurátora Vitéz Tibor, az új Nemzeti Színház főrendezője, ő írja a katalógus19 bevezetőjét is. A színművészeti rész az erdélyi színjátszás múltjával foglalkozik, első darabja a gróf Bánffy Györgyné Belső-Monostor utcai házában tartott „színi” előadás dokumentuma 1765-ből. A Kolozsvári Nemzeti Színház történetét a kiállítás a Nemzeti Színház épületének román átvételéig, nagyjából 1919 augusztus- szeptemberéig követi végig, fényképek, színlapok, tárgyi emlékek alapján, megjelenítve az átvételt is, melyet a tárlaton kitelepítésnek neveznek. Helyet kap az első magyar nyelvű Hamlet-előadás 1794-ből fennmaradt színlapja is.
A kiállítás önmagában is nagymértékben alakítja a Kolozsvári Nemzeti Színház múltját és jelenét is azzal a diskurzussal, ahogy a múltat és a jelent reprezentálja. Ennek feltűnő csomópontja az 1919-1940 közötti romániai magyar színjátszás emlékeinek teljes hiánya: ez azt a benyomást kelti, mintha 1919 – pontosabban a Kolozsvári Nemzeti Színház átvétele – után a magyar színjátszás megszűnt volna Erdélyben. A tárlat rendezője mint a nyilvános emlékezet alakítója olyan gyakorlatot követ, amelyben egy nagyon régre visszanyúló, dicsőséges, gazdag múlt, a kolozsvári színjátszás története teljes mértékben megszakad, illetve elnémul 1919 után. A Trianon és a második bécsi döntés közötti időből egyetlen fotográfiát, tárgyi emléket mutat meg: „A Kolozsvári Magyar Színház társulatának bukaresti vendégjátéka 1925-ben” (395-ös tétel). Hogy éppen egy bukaresti vendégjátékon készült felvétel reprezentálja a két évtizedes korszakot, azt sugallja, mintha a magyar színjátszás sorsa szorosan összefüggne a román fővárossal, csak ott válik lehetségessé, vagy egyenesen „elrománosodott”. A két világháború közötti magyar színjátszás tehát a Nemzeti Színház hiányaként reprezentálódik; a Színkör első előadásának színlapja (1919. október 4-ről, 396-os tétel) jellemzően azt érzékelteti, hogy valami ugyan elkezdődik másutt, egy másik épületben, de ez nem része az erdélyi színművészetnek, mert nem a Nemzeti Színházban jön létre; a Színkörben folyó huszonkét évnyi színházi munka története nem kap helyet a reprezentációban.
Az erdélyi magyar színjátszás elnémulását egyértelműen reprezentálja a kolozsvári színházat üzemeltető Thália Rt.-nek a Színkörben zajló egyik utolsó előadásáról, 1941. június 29-ről kiállított színlap, amely mintegy azt sugallja, hogy csak a felszabadító magyar csapatok bejövetele képes ismét „megszólaltatni” a magyar színjátszást. A zenei rész XX. századi megjelenítése ugyanilyen hiányos.
Mint említettük, a Kolozsvári Nemzeti Színház, valamint számos egyéb tér – a kiállításé, a múzeumé, az egyetemé, a sajtónyilvánosságban, az MTI híreiben egyre nagyobb helyet kapó Erdélyé – létrehozása a tértermelés fogalmával írható le. Ezzel párhuzamosan egy térvesztés, a nyilvános terekből kiszoruló reprezentáció is tapasztalható: elsősorban Janovics Jenőé. Janovics elnémulásának számos mozzanata van: kiszorul a filmes üzleti életből, moziüzemeltetői, filmforgalmazói jogai folyamatosan sérülnek, mint filmesnek egyre kevésbé van lehetősége saját neve használatához is, filmforgalmazáshoz, jogdíjakhoz stb. (filmes kamarai tagságra sem tarthat igényt). Kiszorul a sajtóból, álnéven kell publikálnia: beszédes, hogy a Magyar Színészet című kamarai lapban Cselle Lajos neve alatt jelenik meg az erdélyi színház történetéről írott cikke (erről tanúskodik Cselle levele,20 aki egyébként a Kamara főtitkára). Janovics azonban színháztörténeti munkáiban maga is úgy ír (például az Ellenzékben 1941-ben írott cikkeiben), mintha nem alakítója, csupán megfigyelője, kutatója volna a múltnak; szerénysége, tárgyilagossága nem engedi, hogy a színigazgató perszóna előtérbe tolakodjék, az én alakítsa a diskurzust.
Eltekintve néhány publikációjától, az 1941-es A Farkas utcai színház című kötetétől (mely a Singer és Wolfner Kiadónál jelent meg Budapesten), Janovicsnak a második bécsi döntés korában nincs „dolga”, semmilyen feladata a színház körül. 1942-ben, az erdélyi színjátszás százötven éves ünnepén A Hunyadi téri színház című könyve már sehol sem talál kiadóra.21 Ennek oka nem pusztán Janovics zsidó származása, hanem a Nemzeti Színház új, általánosabb eszméjének hivatalos alakítása is: mintha a teátrum nem akarna emlékezni és emlékeztetni saját konkrét múltjára, létrejöttére és korábbi sikereire.
A közszereplő Janovicsnak, a Kolozsvári Nemzeti építtetőjének, harminc évig igazgatójának egész direktori, rendezői, színészi tevékenysége nem szerepel ezen a reprezentatívnak szánt kiállításon, egyetlen portréja, egyetlen szerepképe sem látható, a perszóna, az arc hiányzik.22 Ahogy nem a színház egykori igazgatójaként, hanem pusztán „dr. Janovics Jenő”-ként, tehát magánemberként aposztrofálja a katalógus végén helyet kapott köszönetnyilvánítás is.
Az 1919-es Hamlet, mely az ő rendezésében, igazgatása alatt, főszereplésével jött létre, most, az 1941-es megnyitó díszelőadáson leválik róla, személyéről, és mint puszta esemény tételeződik. Beszédes, hogy a „zártszék harmadik sor”, ahova Janovicsot a díszelőadáson ültetik, csak a Színházi Élet „ünneprontó” kritikusa szemében szálka23 – tudvalevőleg ez a színház utolsó földszinti sora a páholyok alatt. A cikkíró h. k. dr (Heumann Károly doktor) úgy véli, Janovicsot megillette volna egy páholy. Megjegyzését ezzel zárja: „Színházat könnyebb rombolni, mint építeni. Janovics Jenő a kevés építők közé tartozik.”
Ugyanakkor a kiállítás a jelen mítoszának, kulturális emlékezetének megalapozására törekszik. Az új igazgató, Táray Ferenc egy olyan szerepfotón látható, amely nem kötődik Kolozsvárhoz/Erdélyhez (394-es tétel): „Táray Ferenc, a Kolozsvári Nemzeti Színház jelenlegi igazgatója, mint a Budapesti Nemzeti Színház tagja egyik szerepében”. Táray perszónája tehát a Nemzeti Színházak eszméjét köti össze.
Az 1919-1940 közötti erdélyi magyar színház reprezentálásának hiányát a kiállításon egyetlen kritika, Horváth Elek Erdélyi Helikon-beli bírálata említi: „A magyar színház és a magyar szó élet-halál harcáról azonban ez a kiállítás semmit sem mond, amit még az esetben sem helyeselhetünk, ha a kisebbségi színjátszást külön kiállításban szándékoznak bemutatni. Kolozsvár színjátszásának múltja enélkül csak torzó.” 24 Ugyanebben a fontos folyóiratban olvasható az egyetlen valódi bírálat a megnyitó előadásról. Mint ismeretes, az Erdélyi Helikon szellemi köre a főszerkesztő Reményik Sándorral együtt a második bécsi döntést meglehetősen hűvösen üdvözölte, az ünnepet tudatosan ünneprontással köszöntő Reményik Korszerűtlen versek című ciklusával.25 1942-ben a Művészeti Hetek alkalmából majd újabb színművészeti kiállítás nyílik, amely szintén hiányosan reprezentálja a „román uralom” idején működő magyar színházat (a Janovics-éra most is kimarad).
Az 1941-es kiállítás célja a két Hamlet, az 1919-es „utolsó Hamlet” és a mostani folytatás egymás mellé helyezése (396-os tételek). A két előadás összekapcsolása a folytonosságot állítja helyre. A kiállítás és a Nemzeti díszelőadása, a Hamlet „folytatása” ugyanazzal a képi-verbális retorikával dolgozik, mindkettő megalapozó mítosznak, kitalált hagyománynak tekinthető.

Átvétel, 1940

A Kolozsvári Nemzeti Színház újranyitása 1941-ben a két háború között időszakra jellemző magyar revíziós politika ismérveit viseli magán, amelynek részeként a második bécsi döntés után kísérlet történik Erdély magyar nemzeti térré való alakítására.26 E revíziós politika egyik szimptomatikus jele, hogy a két háború közötti valamennyi magyar filmhíradó a megcsonkított Magyarország képével indult: ennek szellemében Magyarország feldarabolását és a trianoni döntést, a revízió gondolatát tehát képileg is folyamatosan életben tartották.

Kép és cikk a Színházi Életből

Kép és cikk a Színházi Életből

A Hamlet 1941-es szimbolikus folytatása a második bécsi döntés után, mint ezt az alábbiakban szeretném felvázolni, nem spontán eseményként, hanem az emlékezet szervezői, az úgynevezett emlékező elit gondos előkészítő munkája eredményeként hagyományképző rítusként fogalmazódik meg. Ennek az új hagyománynak identitásformáló ereje van, és szorosan kapcsolódik az erdélyi színjátszás, tágabb értelemben az egész magyar kultúra önmeghatározásához. A kitalált hagyományok mindig a történelmet használják fel legitimációs eszközként, és rendszerint nemzeti szimbólumokhoz kapcsolódnak.27 A Kolozsvári Nemzeti díszelőadásának hagyományalakító szerepe segít megérteni a második bécsi döntés korának Erdély-politikáját is. Az ilyen típusú megalapozó mítoszok egy „kitalált hagyomány” létrehozásában érdekeltek, melyet Hobsbawm így definiál: „gyakorlatok együttese, amelyeket rendes körülmények között nyíltan vagy hallgatólagosan elfogadott szabályok irányítanak, rituális vagy szimbolikus természetük van, és arra törekszenek, hogy a viselkedési normákat ismétlés által bevéssék, ami automatikusan magában foglalja a folyamatosságot a múlttal. Ahol lehetséges, ezek a gyakorlatok igyekeznek folyamatosságot teremteni egy erre megfelelő történelmi múlttal.”28
A kitalált hagyomány – ahogy Hobsbawm is írja – nem jelenti azt, hogy a régi hagyomány (vagy történelmi emlékezet) már feledésbe merült az új hagyomány kialakításakor – ehhez a Hamlet esetében a huszonkét év kevés is lett volna. Pusztán azt jelenti, hogy az új (politikai) elitnek új reprezentációs formákra és a régi hagyomány „elfoglalására”, gyarmatosítására van szüksége.
Hogy az új hagyomány a Hamletet választja, ennek még egy magyarázata van: Shakespeare művének magyar ősbemutatója, mint ismeretes, Kolozsváron volt 1793-ban, Kótsi Patkó János színtársulatával. E hagyomány szélesebb kontextusát, Erdély „színházi” elsőbbségét a díszelőadás körüli diskurzusok aktivizálni fogják. Janovics a Shakespeare-kultuszban nem csak azáltal veszi ki a részét, hogy Shakespeare-ciklust rendez, és további ősbemutatókat tart a Nemzetiben 1914-ben, de számos cikket is ír a szerzőről, a Hamletről és Hamlet magyar alakítóiról. Ezt a Kolozsvárhoz kötődő „hamleti” múltat most nem aktivizálja az 1941-es díszelőadás retorikája; az erdélyi színháztörténetben azonban fontos helye van.29
A Kolozsvári Nemzeti mint intézmény magyar állami kézbe való átvétele és megnyitása meglepően lassan történt, 1940 szeptemberétől mintegy tizennégy hónapot kellett rá várni. Ehhez képest a sokkal több épületből álló egykori Ferencz József Tudományegyetemet rendkívül gyorsan, a második bécsi döntés után szinte azonnal meg is nyitják és működésbe helyezik. A Szegedre menekült egyetem „hazatérése” szimbolikus tett, melyet az illetékes miniszter, Hóman Bálint jelent be.30 A színház megnyitását a hivatalos megokolás szerint az késlelteti, hogy az épületet nagyon rossz állapotban veszi át a magyar közigazgatás, a felújítására kell várni. Az intézményt azonban folyamatosan és rendeltetésszerűen használta a román társulat: a Kolozsvári Román Nemzeti Színház üzemelt benne – ahogy 1945 után is (1940-1945 között Temesvárra „menekül”) -, és az egyetem épületeiben is mindvégig folyt a munka. A Nemzetit a második bécsi döntés után használják is: először a Tábori Színház lép fel szeptember 23-án, soraiban Tompa „Pufi” (Tompa Sándor) „híres színész, film- és rádiócsillag hírnévben és súlyban meggyarapodva” tér vissza Kolozsvárra mulattatni.31 „Minden magyarok Zsazsája”, azaz Fedák Sári is fellép Kolozsváron a Tokaji aszúban, ahogy számtalan nagy színész is fontosnak tartja, hogy eljöjjön Erdély fővárosába játszani.
A Nemzetit fokozatosan átvevő állami üzemeltető azért dönt a felújítás mellett, hogy az épület – a hivatalos közlemények megfogalmazása szerint – a „régi fényében”, a magyar színjátszáshoz méltó pompájában nyithassa meg kapuit. A mai magyar történetírásnak nincsenek pontos fogalmai arról, hogy a magyar állam egy háborús korszakban milyen pénzösszegeket költött Észak-Erdélyben új beruházásokra, felújításokra. Csak hozzávetőleges ismereteink vannak arról (Ablonczy könyvéből is), hogy rengeteget, és valószínűleg jócskán gazdasági erején felül. Kolozsvár ebből a szempontból is kiemelt jelentőségű: mint Erdély fővárosa, hatalmas beruházások, épületfelújítások, helyreállítások színtere, a Bánffy-palotát, Mátyás szülőházát és a megyeházát is tatarozzák; ezek az aktusok is mind az emlékezet szervezésének részeként értelmezhetőek.
1941. február 20-án olvasható az MTI-közlemény arról, hogy a magyar állam birtokba veszi, felújítja és üzemeltetni fogja a kolozsvári Hunyadi téri színházat;32 a felújítást Kós Károly vezeti. (Ez azért is meglepő, mert Kós rövidesen úgy nyilatkozik, hogy az épület „minden erdélyi beleszólás nélkül” épült „bécsi gyári áru”, „budapesti gipsz és malter gyártmányú ún. palota”.33 Az évadkönyvben már nem szerepel Kós neve.) Hóman Bálint kultuszminiszter ugyanekkor megnyugtatja Kolozsvár közönségét, hogy „a hatályban lévő törvények figyelembevételével” mindazok, akik eddig érdemleges kultúrmunkát végeztek, helyet kapnak az új társulatban.34
A színház felújítása minden szempontból, technikailag különösen bonyolult feladat: forgószínpad, süllyesztő, korszerű zsinórpadlás készül; üvegezett páholy, amely ügyelői pultként működik, és telefon-összeköttetésben áll valamennyi helyiséggel; higanygőz lámpákat szerelnek fel, fűtés- és vízvezeték-rendszert cserélnek. Az európai mércével is modern színházat, technikai felszereltségét a díszelőadás előtti napon megmutatják a sajtónak.
A felújításról 1941. január végén értesülhet a magyar társadalom: a minisztérium és a város együttesen kétszázezer pengőt szavaz meg a tatarozásra.35 Hogy ez az összeg valóban fedezte-e a teljes költséget vagy sem, nem ismert, a kormánybiztos nem kíván részleteket közölni, nyilatkozata azt érezteti: jobb nem tudni ezt. Egy tudósítás azonban arról ír, hogy csak a világítóberendezés százezer pengőbe került.36
Egy lerongyolt, bár még használható épület nem lett volna alkalmas arra, hogy megtestesítse a magyar állami akaratot: „A magyar kormányzat mint értékes drágakövet nyújtotta át a legnagyobb áldozatkészséggel felfrissített és felszerelt színházépületet és az államilag újjászervezett és támogatott színtársulatot a hazatért Erdély fővárosának” – írja Cselle Lajos a Magyar Színészetben, az Országos Színész Kamara lapjában.37

Báró Kemény János és Uray Tivadar a zenei kiállításon

Báró Kemény János és Uray Tivadar a zenei kiállításon

Akadályozhatta a gyors átvételt és megnyitást az a tény is, hogy Kolozsváron működik állandó színház nagy társulattal, amelyet szintén átvesz az állam, és kettőt értelemszerűen nem fog működtetni. A Nemzeti Színház azonban új intézmény, új vezetéssel, s más nemzetpolitikai stratégiai szándékot testesít meg. A második bécsi döntés utáni erdélyi színjátszásra ugyanis hirtelen a Magyarországon érvényes zsidótörvények is kiterjednek: a társulat automatikus átvétele ezért sem lehetséges.38 A rendelet azoknak nyújt kedvezményt, akik a „megszállás ideje alatt nemzeti szempontból kimagasló érdemeket szereztek”.39 Janovics Jenő számos leiratban, kérvényben próbálja majd bizonyítani kimagasló érdemeit; mentesítési iratai 112 oldalt tesznek ki.40 A törvények erdélyi életbeléptetésével a felügyelő szerv, a Kamara foglalkozik lapjában, a Magyar Színészetben. Cselle Lajos már 1940. szeptember 24-én Kolozsvárra érkezik, hogy felvilágosításokat adjon arra nézve, ki és milyen feltételekkel lehet a Kamara tagja, azaz hogy lehet végrehajtani a színházban a zsidótörvényeket.41 A meglévő kolozsvári színház társulatának átvétele a Nemzetibe nem kevés feszültséget okoz.42 Igazgatója, Kemény János egy nyilatkozatban a Nemzeti megalakulásának következményét a társulat „likvidálásának” nevezi. A magyar állam 1941 február-márciusában veszi át a meglévő társulatot és a Színkört (amely tehát így önfenntartó magántulajdonból állami tulajdonú, támogatott színház lesz) – a zsidó színészek kivételével. Kemény hosszas küzdelemmel eléri, hogy a Nemzeti megnyitásáig színpadon tarthasson zsidó színészeket, például Kovács Györgyöt, aki a drámai szerepekben pótolhatatlan, ám a Nemzetibe már nem sikerül átvinni.43 A Nemzeti Színház újranyitásának évében, tőle egy utcasaroknyira, Concordia néven a magyar színház színészeiből és amatőrökből megalakul a Zsidó Színház, amelynek működéséhez Kemény János segít engedélyt szerezni, és mindvégig támogatja.
A Kolozsvári Nemzetit azonban „Budapest” akarja átvenni; erről képet ad egy 1941 januárjában megjelenő, A mi színházunk beszédes címet viselő vezércikk44 (a mérsékelt Ellenzék című napilapban), amely beszámol egy olyan tervről, hogy a budapesti Nemzeti társulata nyitná meg díszelőadásával a kolozsvári teátrumot. A cikk írója hangsúlyozza, hogy „nekünk”, azaz kolozsváriaknak van elsősorban „jogcímünk és okunk” a színház sorsát kezünkbe venni, nemcsak a múlt, de a huszonkét évnyi összetartozás, kisebbségi sors, egymás értése okán. Végül kérést intéz a budapesti Nemzeti nagyra becsült művészeihez: „ne vegyék el tőlünk ezt […] az ünnepséget”. „A legelső estének, a legelső megszólalásnak jogát ne vegyék el azoktól, akik ezért az első szóért és szabad mozdulatért vállalták az üldöztetés egész idején hősiesen és kitartóan egész sorsunkat”, írja a lap.
A kolozsvári sajtóban már a második bécsi döntés után közvetlenül napvilágot látnak a színházzal kapcsolatos antiszemita cikkek; főleg a korábbi igazgatót, Kádár Imrét és a társulat meg nem nevezett tagjait érik támadások. Ezeket a cikkeket Janovics gondosan össze is gyűjtötte.45 Észak-Erdély visszatérése után a sajtó szóvá teszi a zsidó közönség távolmaradását a színházból,46 és ebből azt a következtetést vonja le, hogy a zsidótörvények miatt a zsidóság óvatos, és aggódik jövője miatt, viszont a közönség minősége javult, és a színházkultúra emelkedett.
Hogy a zsidótörvények milyen súlyosan érinthették az erdélyi magyar intézményeket, arról képet ad az, hogy a második bécsi döntés bejelentésekor Janovics ügyvédjéhez fordul a moziüzemeltetés ügyében, mondván, a „magyar zsidótörvény abszolút kategorikus ebben a tekintetben”,47 míg a romániai zsidótörvény „hat hónap határidőt ad likvidálásra”. Janovicsnak ezenkívül román üzemeltetői is vannak, „strohmanok, kiket eddig a román nacionalizálási törvények elhárítása végett szerepeltettem, nem maradhatnak meg”.48 Az 1895-ben kikeresztelkedett református, adminisztratív értelemben is nemzethű kisebbségi magyar Janovicsban erős a veszélyérzet. A magyar hadsereg 1940. szeptember 1-jei ünnepélyes bevonulása előtti napokban írt levelét ezzel zárja: „Nem szeretném, ha ez a levelem illetéktelen kézbe kerülne. Isten tudja, mi lesz még velünk a magyar főhatalom átvételéig. Vegyen tehát tudomást tartalmáról, és semmisítse meg.”49 Ugyanakkor Janovics a románoktól elszenvedett magyar sérelmek mellé mindig odagondolja a zsidók sérelmeit, és ennek hangot is ad magánlevelezésében,50 ahogy a színházért hozott magyar áldozatok mellé a zsidóságét is, mint ezt egy Kemény Jánosnak 1940 szeptemberében, a „felszabadulás” eufóriájában írt levele bizonyítja.
1940 novemberében számos kolozsvári „vezető egyéniséget” azzal vádolnak meg, hogy a szabadkőműves szervezet tagja. A listán rajta vannak a színház jelenlegi és korábbi vezetői: báró Kemény János, Janovics Jenő, Kádár Imre.51 Az erdélyi szabadkőművességről és színházi vonatkozásairól keveset tudunk, de néhányukról akkor is közismert, ha alig állnak dokumentumok a rendelkezésünkre. 1940-ben azonban a szabadkőművesség igen súlyos vádnak számít: ilyen személy közjogi tisztséget aligha tölthet be. 1942-ben egy cikk megvéd egy sereg szabadkőművest,52 köztük Janovicsot.
A Kolozsvári Nemzeti Színházat azonban a magát Janovics Jenő által képviseltető erdélyi közösség nyomban a második bécsi döntés bejelentése után, még a magyar közigazgatás erdélyi berendezkedését megelőzve már át akarta venni. A romániai magyarság reprezentatív szervezete, a Magyar Párt rögtön a döntés híre után, 1940. szeptember 4-én megbízza Janovicsot, hogy vegye át a színházat. Aztán három nap múlva, 7-én vissza is vonják tőle a megbízást. E történetet Janovics részletes, 21 pontba szedett beszámolójából ismerjük, melyet Jelentés formájában a Magyar Pártnak – valamint bizonyára a magyar kulturális vezetésnek is – megküld.53 Maga a megbízólevél, amellyel felkérik az átvételre, nem ismert.
Janovics Jenő 1941-ben már jó ideje nem kapott semmilyen feladatot az erdélyi kultúra területén: 1932-ig van a színháznál, 1936-ban még megalapítja a Szegedi Szabadtéri Játékokat, valamint más magyarországi megbízatásokat teljesít (erdélyi történelmi emlékeket vesz filmre oktató célzattal). 1938-ban már ezt írja egy ismeretlen barátjának, Magyarországra telepedését fontolgatva: „Most már nincsen Erdélyben mit csinálnom.”54 Ezen a dilemmán tépelődik: „felköltözzem-e végleg Pestre vagy tovább rothadjak itt tétlenségben”. Ekkor már csak filmforgalmazásból telik kenyérre (ahogy fogalmaz: film-vigéc), amit megalázónak tart. Ezzel együtt „csupa energia, csupa duzzadó terv, csupa munkavágy ég bennem”, írja. Tanári állást vagy valamilyen megbízást kér barátjától (aki bizonyára döntési helyzetben van ilyen ügyekben). A válasz nem ismert. Janovics nem telepedett ki Magyarországra, a vészkorszakot viszont Pesten élte át. 1940 júniusában annyira tettre kész, hogy kamaraszínházat szeretne alapítani, mellyel az országot járná.55
Az az elképzelés azonban, hogy 1940-ben Janovics (ismét) megkapja a Nemzetit, egyáltalán nem jelent meg a nyilvánosság semmilyen fórumán: sem a közbeszédben, sem a korabeli sajtóban. A majdani Kolozsvári Nemzeti Színházat szimbolikusan is „Budapest”, nem pedig az erdélyi közösség képviselete veszi majd birtokba: mindez összhangban áll a nemzeti térré alakuló Erdély budapesti központi irányítás alá vonásával. Ez a politika a második bécsi döntést követő években súlyos konfliktusokat teremt, hiszen az új észak-erdélyi közigazgatást a magyar állami akarat rendszerint anyaországiakra bízza,56 az erdélyiek pedig gyakran kimaradnak a vezető tisztségekből és a munkavállalásból is. Beszédes, hogy Kolozsvár polgármestere, Keledy Tibor is budapesti illetőségű. Ezeket az anyaországi köztisztviselőket a korabeli szóhasználat „ejtőernyősöknek” vagy „pesti poloskának” nevezte.57 Janovics átvételi kísérlete tehát kudarcba fullad, hiába, hogy sok más értelmiségihez hasonlóan nemzethűségi igazolással rendelkezik a Magyar Párt részéről, amit 1940-ben minden közszolgálatot teljesíteni kívánó erdélyinek be kell szereznie.58
Janovics továbbra is szeretne tevékeny lenni a színház és/vagy a film körül – levelezésében beadványok, hivatalos feljegyzések tanúskodnak erről. Megpróbál találkozni, audienciát kérni a minisztertől kolozsvári látogatása alatt, tájékoztatni őt a színház körülményeiről, múltjáról és bizonyára saját lehetséges szerepvállalásáról is, másrészt választ kapni az átvételi kísérletről hivatalosan megküldött memorandumára. Szeptember közepén így ír a miniszternek: „A kolozsvári színészetnek 148 éves múltjában összesen 102 igazgatója volt s a 148 évből én magam kerek 30 esztendeig voltam igazgatója is a színháznak jó sorsban és balsorsban. Így tehát megbízható és pártatlan képe él bennem az erdélyi színészetnek. A 30 évi szolgálatért csupán egy jutalmat kérek Méltóságodtól: Kegyeskedjék figyelmére méltatni és elolvasni azt a memorandumot, amelyet bátor voltam hivatalos úton beküldeni a minisztériumnak. Méltóságod mély bölcsessége, tántoríthatatlan igazságérzete, lángoló művészetszeretete azt a megoldást fogja találni, amelyben mindenki megnyugszik.”59 A miniszter válasza nem ismert.

Pártigazolás Janovics Jenő nemzethűségéről

Pártigazolás Janovics Jenő nemzethűségéről

1940 szeptember közepén a sajtó már tudni véli, hogy a minisztérium Táray Ferencet nevezi ki az ország harmadik állami színházába új igazgatóként, tényleges hivatalos kinevezésére azonban még bő nyolc hónapot kell várni.
Táray „keresztény és nemzeti színházat akar”, nyilatkozza a sajtónak szeptember 14-én.60 „A jelenlegi társulatból megtartom azokat, akik az új nívónak megfelelnek, hiszen a hosszú évi raboskodás után ennyit – azt hiszem – megérdemelnek.” Prózai, opera és balett tagozatot kell toboroznia. Táray első (még Budapesten adott) nyilatkozata a legfőbb kolozsvári napilap, az Ellenzék azon számában jelenik meg, amelynek címlapján Horthy Miklós portréja díszeleg; Táray nyilatkozata alatt Cianóé és Ribbentropé. Az újság rendszeresen közli továbbá Hitler és Mussolini arcképét, „Akiknek a bécsi döntést köszönhetjük” felirattal. Az ünnepi lapszámokban egyetlen erdélyi vezető vagy értelmiségi fényképe sem tűnik fel.
Táray Nemzeti Színházának mint állami teátrumnak természetesen alá kell vetnie magát a kamarai törvényeknek. Nehezíti feladatát az is, hogy a két világháború között Erdélyben nem létezett olyan felsőfokú iskola, ahol színészutánpótlást képeztek volna, így valóban hiány van fiatalokból. Táray „kiegyensúlyozott”, anyaországiakból és kolozsváriakból álló társulatában több frissen végzett anyaországi színész is helyet kap majd.
Táray Ferencnek vannak kolozsvári gyökerei, színészi kvalitásai akár az erdélyi színház meghatározó alakjává tehették volna, „ha felvállalja a kisebbségi színjátszás küldetését”, írja Kötő József.61 1919-1924 között volt a színház tagja, majd egy évadra ismét visszatér Kolozsvárra, de 1928-ban, évad közben, a bemutatót meg sem várva otthagyja a színházat, azt üzenve Janovicsnak: „szónokoljon tovább a kisebbségi sorsról”.62 1940-ben Táray a budapesti Nemzeti tagja; kolozsvári kinevezésében ugyanaz a tendencia érvényesül, mint megannyi erdélyi közintézmény esetében: anyaországi „ejtőernyős” vezetőt kap.
Személye a folytonosság helyreállításának szimbóluma is. 1919. szeptember 30-án, a „megszakadt” Hamletben Horatiót játszotta, most ő rendezi meg azt a Hamletet, amely folytatás és befejezés lesz. Janovics meg is jegyzi naplójában: „A sors különös játéka és végzetszerűsége, hogy ezeket a szavakat én, mint utolsó igazgató éppen Táray Ferenchez intézem, aki Horatiót játszotta ezen a búcsú estén. Mintha végakaratként szólottak volna a szavak afelé, aki a felszabadulás után az újjáéledő magyar színház igazgatójaként erről az »igaz ügyről« kell, hogy meggyőzze a kételkedőket.”63
Tárayt hivatalosan 1941 májusában nevezik ki a Nemzeti élére – a hír egy ungvári vendégjátékon éri, számol be a kolozsvári eseményeket mindvégig figyelemmel kísérő fővárosi sajtó.64 Táray Ferenc mint művészeti vezető és báró Kemény János mint főigazgató lesznek az új színház vezetői; a kettős vezetés az erdélyi közösség és a magyar színház kemény küzdelmeinek eredménye, hiszen eredetileg Keményre sem tartottak igényt. Vaszy Viktor lesz az opera tagozat zeneigazgatója. Táray első évada konfliktusokkal terhelt; egy év után visszavonják megbízatását.
Táray vitéz dr. Haász Aladár kormánybiztos társaságában érkezik Kolozsvárra. 1941. július 3-án tartják az első társulati ülést; Haász kormánybiztos vázolja a színház fontos nemzetnevelő feladatait.65 A szeptemberi megnyitóra az Ellák című verses drámát, Harsányi Kálmán Atilla haláláról és a birodalom széthullásáról szóló darabját ígérik; az opera a Bánk bánnal nyit; tervben van Mussolini darabja, a Cézár (ez nem került színpadra). Ugyanezen a napon az MTI hírei újabb hatalmas előirányzatról írnak a városi beruházásokra és szociális fejlesztésekre. Ám a színház nem szeptemberben és nem az Ellákkal nyit.
Október 24-én újabb hírt ad ki a Távirati Iroda:66 Haász kormánybiztos, Inczédy-Joksmann Ödön főispán és Táray megbeszélést tartanak a „színház megnyitó díszelőadásának előkészületeiről. A vármegyeházán lefolyt megbeszéléseken részt vettek a város katonai, közigazgatási és rendészeti szerveinek vezetői is.” Nem pusztán művészi kérdés ez tehát. Csak két hét van hátra a díszelőadásig, de a programról senki nem tud semmit. Sajtótájékoztatón jelentik be, hogy a megnyitó november 9-én lesz, olyan országos kultúreseményként, „amelynek fényét és ünnepies külsőségét magas kormányzati tényezők személyes részvétele is emelni fogja. Az ünnepélyes megnyitásra a Nemzeti Színház nem bocsájt ki jegyeket, azon a vallás- és közoktatásügyi miniszter meghívottjai, a vezető társadalmi és kultúrközületek megbízottjai és más meghívott személyek vesznek részt.”
November 9-én Kolozsvár teljes pompájával várja az eseményt. A feldíszített pályaudvaron „délszaki növények”, a mindenütt fellobogózott város fogadja a számtalan, főleg fővárosi vendéget, Hóman Bálint különvonatát. Sokan a második bécsi döntés után rögtön megnyíló Budapest-Kolozsvár repülőjárattal érkeznek , amely a legkedveltebb utazási forma, „táblás légi autóbuszok”67 viszik az utasokat, mások az Árpád sínautót veszik igénybe, amely öt óra (a mainál másfél órával rövidebb idő) alatt teszi meg az utat. A Budapest és Kolozsvár közötti személyforgalom infrastrukturálisan sohasem volt ilyen fejlett; ez is mutatja, hogy a két főváros, Erdély és az anyaország közti kapcsolat mennyire fontos. A kirakatokban a polgármester nemzetiszínű szegélyes kiáltványa.68
A Hitlerre átkeresztelt téren – a sajtó, kivéve a szélsőséges újságokat, mint a kolozsvári Magyar Újság, igyekszik elkerülni az új megnevezést, bár a korábbi Hunyadi teret sem használják cenzurális okokból – a színház körül már délben leáll a forgalom, külön autóbuszok állnak rendelkezésre a közönség szállítására. A lapokban az esemény szervezésével kapcsolatban több figyelmeztetés is megjelenik.
A díszelőadásra megérkeznek József és József Ferenc királyi főhercegek, Hóman kultuszminiszter Horthy kormányzó képviseletében, a felsőház és képviselőház küldöttei, a földművelésügyi miniszter, diplomáciai testületek, a budapesti Nemzeti Színház tíz képviselője, a fővárosi sajtó, erdélyi és anyaországi főméltóságok, a szovjet harctéren megsebesült katonák küldöttsége, valamint minden társadalmi réteg képviselete. A jelen levő méltóságok a sajtó érdeklődésének homlokterében állnak, ők adják az esemény súlyát; minderről valamennyi újság a címlapon számol be. A kormányzó távolmaradását a sajtó „fájdalmas lemondással veszi tudomásul”;69 az MTI szerint a kormányzó beteg, hiánya az ünnepségen talán ezzel indokolható. Az előkelőségek felsorolását, díszmagyarok, erdélyi viseletek leírását minden lap kiemeli. A díszelőadást közvetíti, majd másnap és harmadnap is megismétli a rádió; filmhíradó is készül.70

Elnémulás

Az erdélyi színjátszás két világháború közötti létéről és így a díszelőadásról is kétfajta diskurzus folyik a nyilvánosságban.
Az egyik az emlékező elit alapvető diskurzusa, amely az elnémulás, elnémítás, megszakadás, elfojtás motívumköréhez csatlakozik, mintha 1919 után megszűnt (elnémult) volna a magyar színjátszás Erdélyben; erre épít majd a Kolozsvári Nemzeti Színház megnyitó díszelőadásának rituáléja is a Hamlet folytatásával és Szentjóbi Szabó Lászlónak a második részben játszott Mátyás király című színművével. Ez utóbbi egyrészt a város szülöttéről szól, másrészt ezt a darabot játszották utoljára az első magyar kőszínházban. A kőből és fából emelt „primitív” Farkas utcai épületet, amely szintén nemzeti színházi státust élvezett, sokan, például Kós Károly is, az igazi erdélyi színházi épületnek tartották.71 Utolsó igazgatója ennek is Janovics volt. Ezt az első magyar kőszínházat 1934/35-ben lebontották, és (bár már a század első évtizedében tűzveszélyesnek nyilvánították) ez szintén magyar „sérelemnek” számított, és mint minden nemzeti színházi épület lebontása, szimbolikus tartalommal telítődött; az emlékezetben gyakran Róma köveinek széthordásával hozták párhuzamba. Az 1941-es díszelőadás összekapcsolása a két korábbi, a megszakadt és (a román közigazgatás által) lebontott Nemzetivel a folytatás, a helyreállítás gesztusát tartalmazza.
Az erdélyi színjátszásról kialakuló másik diskurzus a folytonosság, a helytállás, a megmaradás (kisebbségi, transzszilvanista) eszméje körül bontakozik ki; ez főleg az erdélyi értelmiség, a színházcsinálók, írók, színháztörténet-írók körében jelenik meg. A Kolozsvári Nemzeti Színház Évkönyve az 1941/42-es, illetve 1942/43-as színi évadra, melyet Szabó Lajos, a színház dramaturgja állított össze, például a két háború közti kolozsvári színjátszást a folyamatosság jegyében tárgyalja, Jancsó Elemér tanulmányából Janovics tevékenysége sem marad ki; hasonló szemlélet jellemzi az Erdélyi Helikont is.
A két diskurzus, bár ellentétes tartalmúak, hiszen az egyik a megszűnésről, a másik a kisebbségi létben való folytonos működésről beszél, egymás mellett érvényesül.
Az erdélyi színjátszás huszonkét éves némaságának, a magyar szó elnémulásának retorikájával nemcsak írott szövegek, de a társadalmi rituálék, ünnepek, megemlékezések, úgynevezett definíciós szertartások 72 alkalmával is találkozunk. A folytonosság, megmaradás inkább a verbális, írott emlékezeti formákban, olykor az ünnepi beszédekben, de főleg a reflektáltabb, gyakran az eseményekhez képest némi késéssel jelentkező, elemző, szűkebb és kevésbé „hivatalos” tereken jelenik meg.

Janovics Jenő svájci útlevele

Janovics Jenő svájci útlevele

A kétfajta diskurzus között érzékelhető egy erdélyi/budapesti nézőpontkülönbség is, ám ez távolról sem abszolutizálható ilyen egyszerűen a földrajzi/kulturális megkülönböztetés alapján. A magyar hadsereg mint a magyar állami akarat és térfoglaló nemzeteszme megtestesülése elsősorban a huszonkét éves román uralom alóli felszabadulást, így az újra „megszólaló” magyar szó lehetőségét hozza létre. Az erdélyi és anyaországi politikai, szellemi vezetők beszédeiben, a díszelőadást előkészítő hivatalos nyilatkozatokban, a híradóban, a kormánybiztosi közleményekben, a Magyar Távirati Iroda híreiben, a Nemzeti megnyitásáról szóló tengernyi sajtóanyagban gyakran találkozunk az elnémulás utáni megszólalás metaforájával. (A kolozsvári színház játékrendi könyvében is ez olvasható: „1941. november 9. a Kolozsvári Nemzeti Színházban 22 évnyi kényszernémaság után újból felcsendül a magyar szó.”) Mint ismeretes, a tömegtájékoztatásnak ekkor már jelentős a hatása; a tömegmédiát irányító állami szintű struktúrák a vezetők sajtónyilatkozatait, a Magyar Távirati Iroda híreit, tartalmait közlik. Természetesen a színház is alakítja a róla szóló beszédmódokat: Keledy polgármester pedig november 7-én közleményt ad ki, 8-án sajtótájékoztatót tartanak (ennek alapján íródnak a cikkek 9-én).
A félbeszakadt előadás (történelmi emlékezet) helyett egyre gyakrabban a megszakadt előadás és az elnémult magyar szó motívuma kerül előtérbe, és kezdi el alakítani a hagyományt. Az elnémult magyar színjátszás retorikájának egyik forrása Keledy Tibor polgármester sajtónyilatkozata, melyet (téves dátummal, szeptemberről októberre „rontva”) az MTI is átvesz: „1919. október 30-án, 22 évvel ezelőtt, Magyarország szétdarabolásának gyászos esztendejében elnémult a magyar szó, a magyar zene Kolozsváron abban az épületben, melyet a magyarok hite, áldozatkészsége, művészete és munkája a magyar múzsa hajlékául megteremtett.”73 Az elnémult magyar szó metaforája hamarosan függetlenedik az épülettől, és önmagában, általános érvénnyel terjed ki az egész erdélyi magyar nyelvű színjátszásra. Az 1919-ben megszakadt Hamlet-előadás mint kitalált hagyomány vagy mint a kulturális emlékezet ekkor, 1941-ben alapozódik meg, és – mint azt Páka Jolán visszaemlékezése is mutatja – ma is jelen van.
Mindebben a sajtó is tevékenyen részt vesz: „Az előadás annál a jelenetnél kezdődött el, ahol huszonkét esztendővel ezelőtt a megszálló hatalom szuronyai félbeszakították”;74 „Elsőnek Shakespeare Hamletjének részletét mutatták be. Szép gondolat volt onnan folytatni a tragédiát, ahol 1919-ben megszakadt”75 [kiemelés a lapban]; Nyirő József vezércikkében ezt írja: „díszbe öltözött dámák és urak lehajtott fővel imádkozták végig Erdély nagy estélyét, szívre szorított kézzel hallgatták az újra magyar szó [sic!] és szellem szárnyalását, élvezték két évtized utáni kényszerű hallgatás után az ismét magyar dal elképesztően édes és drága ízét, szépségét”.76 Nyirő – az emlékező elit egyik meghatározó alakja, Kolozsvár fontos napilapja, a Keleti Újság főszerkesztője – két fórumon is megnyilatkozik: a Győztünk, kedves nemzetem című vezércikke a Keleti Újság egész címoldalát betölti, de őt illeti az a tisztesség is, hogy a budapesti Színházi Életben Kapunyitás címmel referáljon az eseményről.77 A megszólalni akaró jelen idő gondolatát fogalmazza meg Tompa László a Nemzeti megnyitása, a „felszabadulás” ünnepére írott, Déryné köszöntője című verse is.
Az 1919-es Hamlet úgynevezett megszakadásának diskurzusa azonban a megnyitó idején már problematikus. Táray Ferencnek magyarázkodnia kell a kolozsvári közönség előtt, ezért még a díszelőadás előtt nyilatkozatot ad ki, mely országos hírként kerül forgalomba:78 a darabot 1919-ben valóban befejezték, állítja egy újságírói kérdésre, „de hogyan? A nagymonológ után sírás, tüntetés, nézőtéri incidensek, a színpadon könnyező, beszélni alig tudó színészek. Megrázó élmény volt, de már nem rendes előadás. Jólesik rágondolni, hogy többi bűnöm sem nagyobb annál, mint hogy lejátszom a Hamlet második felét, éles ellentétben ama régi esettel; nyugodtan, művészi és nemzeti felszabadulásban” – idézi a Magyar Újság.79 Táray magyarázkodása az egykori befejezés, illetve megszakadás kérdésében a történeti és kulturális emlékezet különbségeire mutat rá. Ő egy személyben mindkettő hordozója (lehet): hiszen 1919-ben a színpadon volt Horatióként, tehát tanú, 1941-ben, a Nemzeti vezetőjeként azonban már egy másfajta, egy kitalált hagyomány alakítója. A múltról való gondolkodás egyetlen igekötőn múlik (az előadás félbeszakad/megszakad). Hogy ez a részlet mennyire fontos az új hagyomány kialakításában, mutatja, hogy Táray „helyesbítését” a Magyar Országos Tudósító hírként hozza.
Egy másik fontos metaforája a diskurzusoknak: a Kolozsvári Nemzeti Színház mint a magyar állam ajándéka Erdély számára. „Magyarország a meghatott anya – fogalmaz Táray Ferenc igazgató a díszelőadáson megnyitó beszédében -, aki áradó örömében valami szépet akart adni sokat szenvedett gyermekének. Önmegtagadó áldozattal, pompázó, fényes ajándékot: Nemzeti Színházat ajándékozott a magyar színészet régi lelkes pártfogójának, Kolozsvárnak.”80
A színház pompázatos felújítása mint a magyar állami ajándéka képi és verbális retorikai szinten is Horthy Miklós főkormányzóhoz kötődik. Márványtáblát, két Horthy-portrét81 kap a színház ajándékba, valamint a kormánybiztos arcképét is megfestetik, és Táray a Himnuszt követő megnyitó beszéde is Horthy személyéhez, perszónájához fűzi az épület megújhodását: „a legelső magyar mondat legyen a köszönet és a hála a kormányzó úrnak”. Ezután a közönség „helyéről felemelkedve hosszan éltette a kormányzó urat” – szól az Esti Kurír telefonos tudósítása.82 Az előcsarnokban két márványtáblát is elhelyeznek a megnyitás alkalmából. Egyik arról emlékezik meg, hogy az épületet Ferenc József emelte és nyitotta meg 1906-ban.83 A másik a jelennek állít emléket: „Honvédeink dicsőséges bevonulása napján, 1940 szeptember 11-én Vitéz nagybányai Horthy Miklós Magyarország országalapító kormányzója a magyar művelődésnek ezen hajlékát visszaadta szent hivatásának, a nemzet áldozatkészsége újjáteremtette és minden gazdagsággal felékesítette e házat. A magyarság lelke és szelleme élni fog benne örökké!”84
A Kolozsvári Nemzeti Színház állami gondoskodásba vétele, felújítása, kéttagozatú társulatának megszervezése és 1941. november 9-i ünnepélyes megnyitása mélyen összekapcsolódik a második bécsi döntés egész képi, rituális retorikájával, az Észak-Erdélybe való bevonulás győzelmi ünnepével. „Áldott legyen érte [a színház megnyitásáért] az isteni igazságszolgáltatás – igaz, örökjogú, többé el nem vehető magyar valóság az, ami Kolozsvárott történt” – fogalmazza Nyirő József Kapunyitás című írásában.85

A díszelőadás színlapja

A díszelőadás színlapja

Végül az elnémulás, valamint az „ajándék Erdélynek” metaforája után egy harmadik retorikai jellemzője van a díszelőadásról szóló beszámolóknak: Kolozsvár felette áll Budapestnek mind színházi, mind morális szempontból. A század első évtizedében a magyarországi városhierarchiában Budapest mellett öt regionális központ volt: Pozsony, Zágráb, Kassa, Szeged és Kolozsvár;86 most, a második bécsi döntést követően Kolozsvár mint (a hivatalos szóhasználatban) Erdély fővárosa ismét versenyre kelhet Budapesttel. Az értékek szintjén, színház(történet)i szempontból a két város a kezdetektől az első világháborúig párhuzamosan fejlődött, ezt nevezik két központú színháztörténetnek, hiszen a magyar hivatásos színjátszás majdnem egy időben született a két városban.87 A Kolozsvári Nemzeti díszelőadása reaktiválja, és új ideológiai aspektusokkal bővíti ezt a versenyt; a korszakra jellemző általános magyar kultúrfölény most Erdély-fölénnyé válik. Kolozsvár Budapesttel való versengése egyrészt még a század elejéről örökölt vidék-főváros ellentétet viszi tovább, másrészt Erdély fővárosaként, az anyaország kebelére visszatérve újabb motívummal gazdagodik: a sokat szenvedett, megalázott, hősi város/hősi Erdély erkölcsi fölényben van Budapesttel szemben; Kolozsvár magyarabb, mint Budapest (ez gyakran rejtett antiszemita beszédet takar); Kolozsvár színházi céljai nemesebbek (kell hogy legyenek), a nevelést és nem a szórakoztatást szolgálják (ellentétben a pesti színházakkal); Kolozsvár kultúrfölénye színházi múltjából is következik, hiszen Kolozsvár, Erdély a magyar színjátszás bölcsője, Kolozsváron volt a Hamlet magyarországi bemutatója; Kolozsvár számos szempontból (erkölcsi, faji, történeti, sőt fizikai értelemben is) tisztább – ez a tisztaság-motívum több szinten is megjelenik, például a Kolozsvárra érkező újságírók riportjában a tiszta havasi levegő (bár a várostól meglehetősen messze esnek a havasok); az erdélyi szó/beszéd általában vett tisztasága, egyszerűsége, amely a színpadon is tükröződik; a kritikai szándékok tisztasága, építő jellege, szemben a pesti kritika becsmérlő, lekicsinylő, kinevető, gáncsoskodó hozzáállásával.88 Ezek a motívumok Kolozsvár kultúrfölényét bizonyítják – nem a hivatalos fővárossal, Budapesttel, hanem a színházi Pesttel szemben. Még a ruhákban, viseletekben is: a díszelőadáson felvonuló erdélyi pompa, díszmagyarok, régi ékszerek, ősi magyar ruhák is szemben állnak a „kreációkkal” és „kollekciókkal”, jegyzi meg a divatra sokat adó Színházi Élet.89 Végül egyvalamit még megtanulhatna a színházi Pest a Kolozsvári Nemzetitől, jegyzik meg többen: Kolozsváron a ruhatár ingyenes.
Kolozsvár színházi elsőbbsége, fölénye jelenik meg Nyirő József Kapunyitás című, a díszelőadásról szóló írásában: „Ebből a forrásból [a múltból] fog kiteljesedni a maga szépségében és értékességében az az erdélyi színházművészet, amelynek száz esztendővel korábbi hagyományai és múltja van, mint az anyaországnak.” Ugyanitt az erdélyi színház „sajátos sorsa és kikerülhetetlen helyzete” a színházra különleges feladatot ró; nem pusztán „érzékekre menő szórakozás, üres komédiázás”, hanem „a legnemesebb művészire törekvés és hivatás, a Színház pedig szellem és templom, ahonnan magyar földön elsőnek hangzott fel Shakespeare”.
Kolozsvár kultúrfölénye azonban nemcsak mint tény, hanem mint elvárás jelenik meg a nyilvánosságban, ezt így fogalmazza meg Kapunyitás című cikkében az Esti Lap névtelen szerzője:90 „A színháznak kötelessége, hogy az örök magyar szellemi és erkölcsi értékeket csillantassa meg hallgatósága és nézőközönsége előtt. Kötelessége, hogy – még ha a nézőtér kívánsága hiányában, vagy annak ellenére is – észrevétlenül is belecsepegtesse az új magyar hit szent igéit, az új magyar szemlélet és felfogás eszméit. Kötelessége, hogy követésre méltó eszméket állítson az olyan magyar elé is, akit csak ezen az egy szálon lehet a közösséghez fűzni. […] Természetesen nem kis dolog, amit az erdélyi magyar joggal elvár színházától. Ez olyan selejtezést, annyira magas mértékegységet kíván, amilyent még a pesti színházaknak sem sikerült még elérniük. […] ez a [kolozsvári] színház csak földrajzi értelemben lehet vidéki.” A „selejtezés” nemcsak a könnyű műfajra (a „lenge műfajra”, ahogy a korszakban nevezik), a szórakoztató színházra vonatkozik, hanem talán magára a megtisztított társulatra is. Kultúrfölénye – kimondva, bár inkább kimondatlanul, rejtett diskurzusként – gyakran a pesti zsidó szórakoztató színházakkal szemben érvényesül.
Mind a színművészeti kiállítás, mind a díszelőadás a korabeli kritikában kritikán felül áll: nem érheti és nem is éri bírálat magát a színpadi megvalósítást. A kritikán felüli volta mutatja, hogy mindkettő rítus – megalapozó mítosz -, amely bírálhatatlan.
Az Erdélyi Helikon az egyetlen olyan, kritikai attitűdöt tükröző lap, amely a Kolozsvári Nemzeti ünnepi díszelőadását és a színművészeti kiállítást bírálható esztétikai tárgyként kezeli, és nem pusztán állami ünnepként, ezért mindkettőről elemzést kínál az olvasónak. Az előadás sűrített, húzott formában a nagymonológtól a darab végéig lejátssza a Hamletet, kezdi a kritikus a probléma elemzését. Az előzmények elmaradása azonban megzavarta a színészeket (és a közönséget is), mert nem tudták felépíteni a darabot. Ami a Hamletet illeti, a díszünnepség a kritikus szerint célját tévesztette, nem tudta „átívelni a szakadékot, ami amaz emlékezetes Hamlet-előadás és a jelen díszbemutató között időben keletkezett, felvonásközti szünetté zsugorítani össze az eltelt két évtized kényszerű szünetét. […] Folytatni, ez lett volna ennek a Hamlet-előadásnak a természetes feladata, s éppen ez az, amit nem tudott teljesíteni.” „Mi volt az oka ennek a balsikernek?” – kérdezi a bíráló. Részben a dramaturgiai elképzelés a „folytatásról”, másrészt a színészi játék: a kritikus valamennyi színészi teljesítményt is szigorúan bírálja, egészében csak Tompa Sándor, részben pedig Poór Lilly játékát (1919-ben Ophelia, most Gertrud szerepében) értékeli. Poór Lillyről megjegyzi, hogy rég nem volt látható színpadon: Kolozsvár kedvelt színésznője, egyébként Janovics Jenő felesége, férje kiszorítása miatt önként vagy kényszerből hagyott fel a színészettel a harmincas években.91 1941-ben is csak „állandó vendég”. Egy másik óvatos bírálat (Ez Kolozsvár címmel) a Színházi Életben92 a kolozsvári ünnepségről szóló beszámoló után jelenik meg, elkerülve az ünneprontást (magát az ünnepről szóló beszámolót Nyirő József írta). A lap szerint Kolozsvárnak kisebb, de jobb társulat kell; Lesz igazi Hamlet alcímmel a lap bírálja Kamarás Gyula (Hamlet) és Havadi Nagy Ilona (Ophelia) alakítását, akikhez nem illik a szerep. A kétélű cím azt is jelzi: amit a díszelőadáson látni lehetett, nem volt igazi. A balettkar gyenge, dicséret illeti azonban a díszlettervező Varga Mátyást és Vaszy Viktor zenei igazgató munkáját.
1940 nem csak Észak-Erdély visszatérése, de színházi szempontból is jelentős év: a magyar színjátszás százötven éves évfordulója is, melyet 1941-ben a Kolozsvári Nemzeti Színház újranyitása követ, 1942 pedig az erdélyi színjátszás százötven éves évfordulója. Ezek a dátumok – évfordulók, ünnepek – nemcsak a mai, időben távoli kutató számára mosódnak össze, de a korszakban is összekeverednek; többször helyesbíteni kell a korabeli sajtóban, hogy melyik évforduló mikor esedékes – tehát a történelmi emlékezetet kell pontosítani.93 Wass Albert 1942-ben, a kolozsvári (erdélyi) színjátszás százötvenedik évfordulója évében és talán annak kapcsán publikált A múlt négy oszlopa című cikkében94 a magyar államiság zálogát és a magyar kultúra európai elsőbbségét látja többek közt a százötven éves Nemzeti Színház létében. „Az egyetem ünnepe a magyar tudomány egyeduralmát s idők mélyére nyúló gyökereit jelenti s a százötven éves Nemzeti Színház a magyar művészet elsőszülöttségét Kelet-Európában. Fegyver, államvezetés, tudomány, művészet: hiánytalanul együtt áll mindaz, ami egy nemzet lényegét jelenti. Fegyver, államvezetés, tudomány, művészet: négy oszlop, mely nélkül nincsen ország. Mivel csak ez a négy oszlop képes fönntartani a boltozatot, mely hazát borít valamely nép fölé.” A korszakra jellemző magyar kultúrfölénynek arra van szüksége, hogy a történelmi emlékezetről lemondjon, és megalapozó mítoszokat hozzon létre, hiszen 1942-ben a Nemzeti Színház még távolról sem százötven éves, főleg nem a kolozsvári. De az 1942-ben százötvenedik évfordulóját ünneplő erdélyi színészet – mint az 1792-ben Kolozsváron a Rhédey-házban megtartott első magyar előadás évfordulója – Wass Albert számára „ősi” Nemzeti Színházzá mitologizálódik. Wass Albert százötven éves erdélyi Nemzeti Színháza annak a korszaknak a szellemi terméke, amely a történelmi emlékezet helyett új hagyományokat, mítoszokat akart teremteni a második bécsi döntés korában Erdélyről, az erdélyi, kolozsvári színjátszásról, annak megtörhetetlen erejéről, európai felsőbbrendűségéről.

1 A Honismereti Szövetség Folyóirata, XXX. évfolyam, 2002/5.
2 Maurice Halbwachs: A kollektív emlékezet. In Olvasókönyv a szociológia történetéhez. I. Szociológiai irányzatok a XX. század elején. Szerk.: Felkai Gábor, Némedi Dénes, Somlai Péter. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2002; Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrában. Budapest, Atlantis Könyvkiadó, 1999.
3 Lásd Istoria Teatrului în România. Vol. 3. Ed. Alterescu et al. București, Editura Academiei Republicii Socialiste România, 1973; Teatrul Național Cluj-Napoca 1919-1994. Teatrul românesc din Transilvania – 240 de ani. Ed. Ceuca, Cubleșan et al. Cluj-Napoca, 1994.
4 Jaffa Kiadó, 2011; illetve Kalligram, Pozsony, 2009.
5 Jakab Albert Zsolt: Emlékállítás és emlékezési gyakorlat. A kulturális emlékezet reprezentációja Kolozsváron. Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság – Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2012, 17.
6 Ahogy ezt könyvében Jakab Albert Zsolt is kiemeli.
7 Sándor Tibor: A kultúrfölény fogságában – Trianon-dramaturgia. Filmvilág, 2005/4.
8 Lásd Janovics Jenő Archívuma (a továbbiakban JJA), 81-es tételszámok.
9 JJA 81/9. Az így agnoszkált 90 oldalnyi szöveg első néhány oldala nem tartozik a naplóhoz, így sok kutató tekintetét elkerülte.
10 Véleményem szerint a kolozsvári színház könyvtárában, a Janovics-gyűjteményben megtalálható ez a Hamlet-példány; Kiss-Dobos László szerint ez azonban csak egy általános ügyelői példány. (Kiss-Dobos László: A többi néma csend. Adalékok a Kolozsvári Nemzeti Színház, egy 19. század végi, 20. század eleji Hamlet előadásainak fennmaradt ügyelői példányához. Kézirat.)
11 Természetesen a cenzúra okán erről az utolsó előadásról nem jelenhetett meg kritika. Feljegyzések, visszaemlékezések az 1941-es újranyitáskor készültek, ezek azonban huszonkét évvel későbbi szövegek, amelyeket meglehetősen átír a szubjektív emlékezet.
12 Néhány filmes dokumentumot közöl: Janovics Jenő, Filmspirál, 30.
13 JJA 103.
14 Hétfő Reggel, 1941. április 28.
15 A jogvitáról és a Kolozsvári Magyar Színház két világháború közötti intézményes és jogi hátteréről lásd Kötő József: Színjátszó személyek Erdélyben 1919-1940. Polis Könyvkiadó, 2009, 127-129.
16 A Magyar Világhíradó 926/5-ös filmje nem maradt fenn, Paul Tibor, a Magyar Filmiroda vezette a filmes delegációt (tudhatjuk meg a Színházi Élet 1941/47. számából).
17 Ellenzék, 1941. november 6.
18 JJA 104.
19 Katalógus: http://mek.oszk.hu/10500/10508/10508.pdf Letöltve: 2013. március 14.
20 JJA 68; A cikk: Az erdélyi színészet 23 esztendeje. Magyar Színészet, III. évfolyam, 8. 1941. augusztus 1.
21 Janovics levelezése a kiadókkal lásd JJA 144; A Hunyadi téri színház 2001-ben jelenik meg Kötő József gondozásában (Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár).
22 A róla szóló, általa írt könyvek igen, ahogy az előadások plakátjai is, melyeket rendezett.
23 Ez Kolozsvár. Színházi Élet, 1941/48.
24 Horváth Elek: A kolozsvári színjátszás és zeneélet emlékei. Erdélyi Helikon, 1942/1. 50.
25 Vallasek Júlia: Elváltozott világ. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2004, 64. Továbbá lásd még Vallasek Júlia: Sajtótörténeti esszék. Négy folyóirat szerepe 1940-1944 között az észak-erdélyi kulturális életben. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2003.
26 Lásd erről elsősorban Ablonczy, Zeidler idézett alapvető munkáit, illetve Bárdi Nándor Tény és való című kötetét (Pozsony, Kalligram, 2004); a magyar nemzeti térré alakítás Ablonczy Balázs könyvének fő gondolata.
27 „Mivel mindegyik kitalált tradíció a történelmet használja legitimációs eszközként és a csoportkohézió létrehozójaként, elemzésük rávilágít az egyes korok múlthoz való viszonyára. Minthogy a kitalált hagyományok jó része a 19. és 20. század legfőbb jelenségéhez, a nemzethez (és mellékjelenségeihez: nemzetállam, nemzeti szimbólumok, nemzeti történelmek stb.) kapcsolódik, a jelenkort kutató történészek e hagyományok elemzésével jelentős segítséget kaphatnak a nemzeti jelenség megértéséhez.” Eric Hobsbawm: The Invention of Tradition. Eds. Eric Hobsbawm – Terence Ranger. Cambridge, Cambridge University Press, 1983. A részletet fordította: Soós Gábor:http://ebooks.gutenberg.us/Wordtheque/hu/AAADCF.TXT letöltés: 2013. július 17.
28 Uo.
29 Kántor Lajos: Hamlet a bántott félhez tartozik. Budapest, Héttorony Könyvkiadó, 1990. Szimbolikus jelentésű, hogy ez a könyv csak a rendszerváltás után jelenhetett meg.
30 Ellenzék, 1940. szeptember 5.
31 Ellenzék, 1940. szeptember 25.
32 MTI, 1941. február 20. 17 ó 35 p.
33 Kós Károly: A kolozsvári színjátszás hajlékai. Erdélyi Helikon, 1942/5.
34 Ellenzék, 1941. február 5.
35 MTI, 1941. január 31. 19 ó 30 p.
36 Színházi Élet,1941/47.
37 1941. december. Valószínűleg Cselle Lajos dolgozik a Magyar Távirati Irodának is a novemberi megnyitás alkalmával.
38 Az Ellenzék 1940. november 14-i beszámolója a színészkamarai ellenőrzés alá kerülésről (azaz a zsidótörvény végrehajtásáról), illetve a kamarai tagsággal járó színészi nyugdíjak rendezését is jelentő intézkedésről.
39 Ellenzék, 1941. március 26.
40 JJA 14.
41 Ellenzék, 1940. szeptember 24.
42 Ellenzék, 1941. február 8.
43 Lőwy Dániel: A kolozsvári Concordia Zsidó Színház története. Múlt és Jövő, 2000/1. 75-79.
44 Ellenzék, 1941. január 21.
45 JJA, 108; „Emlékiratban tiltakozik a magyar diákság a kolozsvári magyar színház mai vezetése ellen”, 1940 ősze, ismeretlen forrás, 1 oldal, valószínűleg Magyar Újság. A cikk szerint magyar fiatalok kifogásolják a nem keresztényi vezetést; továbbá 2 db sajtókivágat Kádár Imréről, Magyar Újság, 1942. július 6., illetve ?, 3 oldal, Kádár Imre nemzethűségének megkérdőjelezése, kommunista vádak Kádárral szemben. Hasonlóak az anyaországi nyilas lapban, az Új Magyarságban is megjelentek Kádárról.
46 Ellenzék, 1940. november.
47 Janovics Jenő levele Dr. Josef Fischer ügyvédnek, 1940. szeptember 1. Idézi Filmspirál, 30, 121.
48 Uo.
49 Uo. 122.
50 JJA 134.
51 MTI, 1941. november 11. 16 ó 20 p.
52 Magyarság, 1942. április 5. A Janovics-hagyatékot Jordáky Lajos őrizte és dolgozta fel először; szabadkőművességgel foglalkozó iratok – köztük egy Janovics-kézirat – Jordáky hagyatékában találhatók. Erdélyi Múzeum Egyesület, Jordáky-hagyaték, 284.
53 JJA 102.
54 JJA 133.
55 JJA 100.
56 Lásd Ablonczy Balázs A visszatért Erdély c. könyvét. Lőwy Dániel így fogalmaz: „visszamaradt az anyaországból érkezők a helybéli magyarokat a nemzet másodrendű embereiként kezelő magatartásának fanyar, kellemetlen emléke”. Kortárs, 2012. június.
57 Lásd Ablonczy, illetve az Ablonczy könyvéről írt kritikát: Löwy Dániel: „Édes Erdély, itt vagyunk”. Kortárs, 2012. június.
58 Janovics nemzethűségi igazolását lásd mentesítési iratai közt, JJA 14.
59 JJA 102-es tételszám.
60 Ellenzék, 1940. szeptember 15.
61 Kötő József: Színjátszó személyek Erdélyben 1919-1940. Kolozsvár, Polis Könyvkiadó, 2009, 221.
62 Uo. 222.
63 JJA 81/9.
64 Színházi Élet, 1941/22.
65 MTI, 1941. július 3. 19 ó 10 p.
66 MTI, 1941. október 24. 18 ó 20 p.
67 Színházi Élet, 1947/48.
68 Az Újság, 1941. november 10
69 Keleti Újság, 1941. november 8.
70 A filmhíradó kópiája nem maradt fenn, a rádiós közvetítést ebben a korszakban még nem rögzítették; az esemény a rádióműsor szerint 7:20-tól 11 óráig tartott. Az előadásról több újság fényképeket közöl.
71 Kós Károly: A kolozsvári színjátszás hajlékai. Erdélyi Helikon, 1942/ 5.; illetve a lebontás körülményeiről Janovics Jenő: A Farkas-utcai színház.
72 Niedermüller Pétert idézi Jakab Albert Zsolt, i. m.
73 MTI, 1941. november 7. 16 ó 10 p.
74 Esti Lap, 1941. november 10.
75 Keleti Újság, 1941. november 11. Kiemelés a lapban.
76 Színházi Élet, 1941/47. (november 19-25.)
77 Keleti Újság, 1941. november 9., valamint Színházi Élet, 1941/47. (november 19-25.). A két, nagyjából egy időben keletkezett cikk nagymértékben eltér egymástól: a Kolozsvár közönségének szóló vezércikk a színház megnyitását, a díszelőadást köszöntő metaforikus ünnepi beszéd, a Kapunyitás általánosabb, az összmagyar színházi közönségnek szóló utólagos beszámoló, melyet a díszelőadásról készült felvételek illusztrálnak.
78 Magyar Országos Tudósító, 1941. november 8. 11 ó 45 p. XXIII. évfolyam, 299. szám.
79 Magyar Újság, 1941. november 3.
80 Idézi számtalan lap, többek közt a Magyar Újság, 1941. november 10.
81 Sárkány Gyula és Papp Domokos művei.
82 Esti Kurír, 1941. november 10.
83 A táblán ez állt: „Ezt az épületet a magyar szó, a magyar gondolat, a magyar szellem szolgálatára emelte a magyar nemzet I Ferencz József apostoli királyunk uralkodása idején. Alapkövét 1904. évi szeptember hó 12.én tették le. Kapuit 1906. évi szeptember hó 8-án nyitották meg.” Idézi: Esti Lap, 1941. november 10.
84 Idézi: Esti Lap, 1941. november 10.
85 Színházi Élet, 1941/47. (november 19-25.)
86 Zeidler: i. m. 72.
87 Kerényi Ferenc: Magyar színháztörténet 1790-1873. http://mek.oszk.hu/02000/02065/html/1kotet/letöltés: 2013. július 1. Köszönöm Kötő Józsefnek, hogy erre az aspektusra felhívta a figyelmem.
88 Magáról a kritikáról lásd Esti Lap, 1941. november 8.
89 Színházi Élet, 1941/47.
90 Esti Lap, 1941. november 8.
91 Lásd erről Jordáky Lajos: Janovics Jenő és Poór Lili. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1971.
92 Színházi Élet, 1941/48.
93 Walter Gyula: Csak 1942-ben esedékes a kolozsvári magyar színház 150 éves évfordulója. Ellenzék, 1940. november 2.
94 Hitel, 1942. 9

Facebook Comments