Rendkívül fárasztó három órán keresztül a képzőművészeti galériák végtelenített körforgásban játszott videoalkotásainak mintájára ismételgetni egyetlen jelenetet.

A bécsi Kunsthistorisches Museumból származó ötlet értelmében neves írók egy-egy festmény ihletésére született szövegét adják elő ismert színészek a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárában a Ganymed Goes Europe elnevezésű projekt budapesti állomásán. Ki-ki odaáll a maga képe elé, hogy a rövid irodalmi művek megelevenítésének idejére igyekezzen elnyerni a véletlenszerűen köré gyűlő közönség figyelmét. Márpedig ez a színészi feladat nem a legkönnyebbek közül való: az esemény színházias jellege ellenére is megőrzi a múzeumjárás műfajának fő erényét, a párhuzamosságot.
Ami a hordozható kisszékekkel felszerelt nézőknek a legnagyobb élmény, a befogadás ütemének és sorrendjének szabadsága (sőt: az ismételhetőség), az csak a mozdulatlan képek esetében magától értetődő, míg a színész számára egészen szokatlan helyzetet teremt. Egyrészt mert nyilván rendkívül fárasztó három órán keresztül a képzőművészeti galériák végtelenített körforgásban játszott videoalkotásainak mintájára ismételgetni egyetlen jelenetet; másrészt mert az egyes produkciók áthallatszanak egyik teremből a másikba. Nehéz a dolga például Dióssi Gábornak, aki a szegény megnyúzott kis mártír szerepében igyekszik halk szavú, szégyenlős sirámaival felvenni a versenyt Szikszai Rémusz bömbölve hisztiző, narcisztikus ex-testépítőjével. Dióssi időnként láthatóan reménytelennek érzi a figyelemért folytatott küzdelmet, de kizökkenései, zavart-kétségbeesett oldalpillantásai és lemondó szemlesütései valójában remekül állnak az általa megformált mártírfigurának, Szécsi Noémi egyes szám első személyű elbeszélőjének. Ami miatt mégis hálásabb Szikszai szerepe, az Dragomán György írásának intenzívebb kapcsolata Jacopo Tintoretto Herkules kitaszítja a faunt Omphale ágyából című képével. Míg Szécsi mellett több író is megelégedett a megszemélyesítés kézenfekvően kínálkozó megoldásával, az ábrázolni vélt történet elmesélésével, addig Szikszai dramatikus gesztusai, illetve az általa megjelenített figura nőies nyafogással párosuló férfias testideálja és minden tesztoszteron-túltengésre utaló agressziója ellenére nyilvánvaló impotenciája nemcsak narratív értelemben teremt izgalmas párhuzamot a szenvedélyes, sötéten ünnepélyes, túlzó gesztusokkal terhelt manierista képpel, amelynek ezzel különös bájt és humort kölcsönöz. A műalkotás ürügyből a szöveg és az előadás egyenrangú elemévé válik, és kiderül: nem a festmény, az irodalmi opus vagy a színészi játék, hanem ezek kapcsolódásának mikéntje az érdekes.

Dióssi Gábor / fotók: Helmut Wimmer

Dióssi Gábor / fotók: Helmut Wimmer

Ahogy Dragomán Tintoretto Herkules kitaszítja a faunt Omphale ágyából-jának mitikus jelenetét egy meglepetéskutya kihajításának banalitásává fogalmazza át, miközben Szikszai előadásmódja stilisztikai párhuzammal irányítja a figyelmet a megfestés hogyanjára, úgy játszik el Tóth Krisztina Jan Kupezky Művész és családja című alkotásával. Nem azért lesz nehéz valaha is másképpen látni Kupezky képét, mert az írónő olyan tökéletes csattanót talált hozzá, hanem mertA tükör magát a problémát, a kép (a csattanó megóvása érdekében itt kifejtésre nem kerülő) belső feszültségét láttatja. Terhes Sándor korlátolt és öntudatos festőt rajzol elénk, aki titkon talán még büszke is a művészszerephez méltó magánéleti konfliktusra, amelyet festményeihez modellt álló szeretői szítanak családi életében. A drámát szívesen fenntartaná, de azért nyárspolgári igyekezettel próbálja kiengesztelni feleségét. Minthogy ehhez az ajándékul vásárolt drága tükör kevésnek bizonyul, meglepetésre készülve festeni kezd, szeretői helyett ezúttal feleségét és gyermekét választva modelljéül. Terhes mindezt a lepedővel takart kép előtt meséli el, és a leleplezést nemcsak a sikerben biztos festő és a történetbeli féltékeny feleség, de a közönség is feszülten várja. Csakhogy hiába is akart a művész valóság helyett megnyugtató hazugságot festeni, ha szándéka is csak a konkrét tükörnél is kegyetlenebbül őszinte festmény igazságának része lett.

Grecsó Krisztián

Grecsó Krisztián

A képnek az ábrázolás hamisságával szembeni igazáról szól Grecsó Krisztián Francisco de Herrera Szent József a gyermek Jézussal című festményéhez írt műve is. Az írói én egykori, gyermeki önmagának igyekszik megválaszolni, miért nem cáfolat, hanem éppen hogy istenbizonyíték de Herrera ellenszenvesen telt, barokk Jézuskája, aki mit sem tud egy szegénységben nevelkedő, hús-vér gyermek szenvedéseiről. A kisfiú szerint Jézusból nem lehet többféle, ha tehát ez a kövér kölyök ilyen végtelenül hazug, akkor Isten egyszerűen nincs. Felnőttkori énje azzal a biztatással igyekszik kézen fogni őt, amit másoktól sosem kapott meg: a személyes Jézusok összessége teremti meg Isten létének lehetőségét – a reményt. Ahogy Takátsy Péter erőszakos unszolással kérdezi a kisfiútól, érti-e ezt, érezhetővé válik a képnek nem az ábrázoltban, hanem a hatásban, az eltemetett-elfojtott indulatok felkorbácsolásában, felszínre hívásában rejlő igazsága. (A kínos nevetgélést kiváltó gegben viszont, ahogy Takátsy egy nézőt kezd faggatni ugyanerről, tekintetével arra ösztönözve az illetőt, követné őt a vallási penitenciaként magára rótt földön csúszásban, szertefoszlik a jelenet súlya; ez már az előadás hamisan joviális puttó-Jézuskája.)
Francisco de Goya udvari festőként pontosan ebben volt nagy: a portréiba komponált feszültség leleplező erővel láttatta a diplomatikus ábrázolások, a mecénások által elvárt „puttó-Jézuskák” hazugságát, a békésen kerekded, biztonságot sugárzó formák rejtett szögletességét. Esterházy Péter írása José Antonio Marqués de Caballero képmásában a póz, a színek, az öltözet és a tekintet, illetve arckifejezés ambivalenciájára apellálva mesélteti el a képen látható férfi szürke eminenciás barátjával, mi is a fölényes, szigorú, számonkérő pillantás titka. „[A] képet nézve (…) nehéz elképzelnünk, hogy baj érheti az embert, / a képet nézve a világ rendben és a szolgálatunkra áll, / a képet nézve csupán azért nem gondoljuk, hogy örök életűek vagyunk, / mert még szerényeknek is akarunk látszódni” – teszi hozzá a történethez de Caballero barátjaként Kulka János. A színész élvezettel hozza a végre reflektorfényhez jutó örök második szerepét, miközben kikacsintásaival szüntelenül érzékelteti: játék ez, amelyben nem az ábrázoltról, hanem festménynek és nézőjének viszonyáról tudunk meg valamit. Ahogy maga a Ganymed Goes Europe is azt sugallja: ez a kapcsolat műalkotás és befogadója között nemcsak ezen a Régi Képtárban töltött különleges, színházias estén, de mindig az „itt és most” varázsában jön létre.

Ganymed Goes Europe – Wrocław / Budapest / Bécs
Produkciós vezető: Peter Wolf. Rendező: Jacqueline Kornmüller. A rendező munkatársa: Néder Panni. Fotó: Helmut Wimmer. Jelmez: Heide Kastler. Produkciós munkatársak (Szépművészeti Múzeum): Csiszár Kinga, Kovács Zsuzsanna, Pénzes Boróka, Schlett Anna.
Írók: Marek Bieńczyk, Dragomán György, Szécsi Noémi, Esterházy Péter, Darvasi László, Grecsó Krisztián, Terézia Mora, Thomas Glavinic, Vajda Miklós, Erdős Virág, Tóth Krisztina, Szvoren Edina. Szereplők: Bíró Kriszta, Dióssi Gábor, Fátyol Hermina, Gryllus Dorka, Hay Anna, Hegedűs D. Géza, Kulka János, Székely Rozália, Szikszai Rémusz, Takátsy Péter, Terhes Sándor, Udvaros Dorottya.

 

Facebook Comments