Már a nyolcvanas évek végén csalódtam abban az állításban, hogy a mozgással nem lehet hazudni, mert a mozgás sem garancia az őszinteségre, önmagában nem okoz katarzist…

A ténynek, hogy a hazai kortárstánc-szcéna első hatvanévesét ünnepeltük júniusban, olyan történelmi (s azon belül kultúrpolitikai) okai vannak, amelyek messzemenően szétfeszítenék egy cikk kereteit. Nem is elsődlegesen a kerek évforduló adja a köszöntés aktualitását, Angelus Iván nem ezért

a számjegyért kapta meg idén a független előadóművészeket tömörítő FESZ Életmű-díját, hanem mert mára valóban tekintélyes életművet tudhat magáénak, melyet nyugodtan nevezhetünk örökségértékűnek. Személyisége köztudottan rendhagyó, így a kérdező sem érez indíttatást a gyermekkornál kezdődő kronológia jól nevelt betartására. Utólag igazolódni látszott a megérzés: a komplex módon gondolkodó interjúalany esetében bátran be lehetett dobni egy kavicsot a víztükör közepébe, hogy az abból keletkező gyűrűk szép sorjában az egész felületet beterítsék.

– Életrajzodban bárki elolvashatja, hogy egyetemi éveidtől (melyek végén spanyol-történelem szakos egyetemi diploma tulajdonosa is lettél) színházzal és filmmel foglalkoztál, de semmi módon nem látható utalás arra, hogy miként lett ebből hirtelen tánc. Honnan az indíték, és hol volt a fordulópont?
– Két fordulópont is volt: az első úgy tizenhat-tizenhét éves korom körül. Egészen addig teljesen „normálisan” éltem, mígnem akkor (úgy ’69 tájékán) ráeszméltem, hogy az életem színtere, minden, ami körülöttem, körülöttünk történik, hazug. Az én életem nem volt hazugság, a díszlet volt hazugság! Elkezdtem új, a hivatalos utakon kívüli irányokba indulni, érdeklődni. A gimnáziumban József Attila- és Ady-műsorokat készítettünk, és olyan emberekkel kezdtem ismerkedni, akik akkor politikailag gyanúsak voltak. Így sodródtam az Orfeóba is. Pantomimesre volt szükség, s mivel soha nem tanultam ilyet korábban, már akkor bekerültem az előadásokba, mikor Étienne Decroux tankönyvéből még csak elkezdtem tanulni a pantomim alapjait.
Az a fordulópont, amit kérdeztél, az egy csaknem évtizedes, sikeres színészi „karrier” után következett be. Különösen ahhoz képest, hogy soha nem akartam színész lenni. Én az egészet mint „szolgálatot” éltem meg. „Nyugati” fesztiválokat megjárt, híres előadásaink voltak a Stúdió „K”-val, és bár annak, aki ma videón visszanézi, nem biztos, hogy érthető ez az óriási siker, akkor mindez nagyon működött. Közösségben éltünk: Pilisborosjenőn, egy általunk épített házban dolgoztunk, hiszen színházakba, kultúrházakba akkor nem engedtek be. Először tizenhatan, aztán fogytak ugyan a tagok, de Fodor Tamás, Gaál Erzsi, Székely B. Miklós és még néhányan együtt éltünk ott, a magunk által épített házban. Ez a közösség ítélt úgy egy adott ponton, hogy nem szeretnének velem tovább dolgozni. Nem egy darabból vagy egy együttesből, hanem egy életből kerültem ki. Mivel meggyőződésem volt, hogy ennél jobb színház nincs, valamint ha ők azt mondják, akkor biztos tényleg tehetségtelen vagyok, inkább a pályamódosítást választottam. Nem kellett sietnem, a spanyol nyelvtudásommal fordításból, szinkrontolmácsolásból továbbra is játszva megéltem. Egy fél évig semmit nem csináltam, csak azon gondolkodtam, hogyan tovább. Két értékben voltam biztos: az egyik, hogy mindenképp valami társas tevékenységet kell találnom, mert nem szeretnék egyedül élni, a másik pedig, hogy a kommunikáció érdekel, de nem a verbális, mert azt zsákutcának tartottam. Ott volt tehát a mozgás, amely már a színházas években is az erősségemnek bizonyult.

Angelus Iván. Schiller Kata felvétele

Angelus Iván. Schiller Kata felvétele

Händel Editet, a Pécsi Balett híres táncművészét kérdeztem meg: hova menjek táncolni. Ma már bevallhatom, huszonhét éves voltam. Nevetve válaszolta: „Te? Sehova!” De miután látta, hogy komolyan gondolom, hozzátette, hogy van egy hely, ahol azok tanulnak, akik nem tudtak a hivatalos képzésbe kerülni… Ez volt Jeszenszky Endre iskolája. Elmentem, és bár a balett engem nem érdekelt – gondoltam, az a dzsesszbalett, az talán megteszi -, egy hét leforgása után már minden órára beálltam, és aztán el is töltöttem ott tanulással két-három évet. A Mester a balettet nagyon jó, mert nyitott megközelítésben tanította. A dzsesszórákon fényképekről, videókról elsajátítható kész tudást (Luigi, Giordano, Lea Darwin). Emellett például Árva Esztertől (Berger Gyuszival együtt) Graham-órákat vettünk a lakásán. Aztán pillanatokon belül a Trabant Combiban találtam magam, először egyedül, aztán Kálmán Ferivel, Bergerrel, Fincza Erikával: mentünk Drezdába, majd a rákövetkező évben már Kölnbe, a nyári kurzusokra, ahol már eredetiben kaphattunk ilyen típusú tudást.
– Kölnben találkoztunk is… Mikor is volt ez pontosabban?
– Úgy ’80-’81-ben. Akkortájt történt, hogy bementem Héra Évához a Népművelési Intézetbe azzal, hogy tánccal szeretnék foglalkozni, és volna-e valami pénz, mire ő azt mondta, hogy éppen van… És akkor abból tükröket vásároltam (ma is ott vannak az iskolában), meg szuper nyolcas filmet, hogy a kurzusokon rögzíteni tudjam az anyagot. Itthon azt levetítettük, a zenéiket is megszereztük valahogy, és ugyanazt ugyanarra a zenére tanítottuk, ahogyan kint tanultuk. Aztán egy-két hónap vagy év után, ahogy elkezdtük megunni ugyanazokat a gyakorlatokat, újakat csináltunk, új zenékre… Így indult a tanítás. De közben alkotni is kezdtünk. Először a Thököly úton, a Népfront pincehelyiségében, ahol sötét volt: egyetlen lámpa; semmi más nem volt, mint az árnyék – ezzel kezdtünk el dolgozni. Az árnyjátékunkat már az őrmezei, Cirmos utcai kultúrházban adtuk elő: Zalavári Tibor zseniális fényjátékával, Janis Joplin zenéjére. Azáltal, hogy igazából semmilyen szakmai kánont nem ismertem, nem tudhattam, hogyan kell táncolni, csak azt, hogy hogyan lehet. Ugyanígy voltam a tanítással is. Láttam, hogyan tanítanak a „rajztanárok” – Németh Ilona, Pálmai Kati, Forgács Péter – kreatív műhelyekben, sőt a TV-ben. Nem kockákat másoltattak, hanem hagyták a gyerekeket ismerkedni az anyaggal, kézzel maszatolni, szobrokat csinálni saját magukból. Új dolog volt a videó, ugráltak, és kivágták, amikor a földre érnek, csak azt hagyták benne, amikor épp repülnek. Ők a világtrendekkel megközelítőleg egyidejűleg alkalmazták a kreativitásfejlesztést, én pedig ezt áthoztam a mozgás területére. Nem lépéseket tanítottam, hanem megnéztem, hogyan mozognak a gyerekek maguktól, és azt irányítgattam. Ötleteket adtam: „nézzük meg, lehet-e gyorsabban, lassabban, lejjebb, feljebb, ketten vagy hárman, csak a kézzel vagy a lábtól indítva egészen a fejig”, és így tovább. Így a saját mozgásukból bomlott ki egy univerzum. Közben azt is láthattam, hogy mások szintén megkeresték a mozgásindítás sajátos módjait: Martha Graham a testközpontból indított, Humphrey és Limón a test és a gravitáció kapcsolatát vette alapul. Kölnben akkor még olyan Limón-oktatásban részesülhettem, amelyben a tanár, Clay Taliaferro, Limón táncosa egyszerűen leállt a tréning közepén, és addig nem ment tovább, míg meg nem értette velünk a lényeget, a fej leejtésétől kezdve és tovább (amúgy a mai release alapú technikák is, nagyon helyesen, ezt követik). Mindez megerősítést adott számomra. Akkoriban lehetetlennek tűnt az egyik kánont elhagyni és valami más után kutatni. Ma ez már gyakorlat: egy biztos tudás birtokában is lehet kísérletezni. A mi iskolánknak is abban rejlik a sikere, hogy az itt szerzett tudást annyifélére használhatja az, aki él vele.
– Ha már így előrefutottál az időben, próbáld meg összegezni, mi változott a tanítási szemléletedben az úttörés óta, pontosabban: változott-e oktatási módszered, látásmódod a kortárstánc-szcéna változásai mentén.
– Már a nyolcvanas évek végén csalódtam abban az állításban, hogy a mozgással nem lehet hazudni, mert a mozgás sem garancia az őszinteségre, önmagában nem okoz katarzist, viszont: okozhat! Tehát annak a bizonyos fordulópontnak, a tánchoz fordulásomnak a nyitottsága egyben azt is jelenti, hogy soha nem kellett alapvetően letérnem az utamról. Nem kényszerültem arra, hogy eldöntsem, amit tanítok, az vajon a színpadi tánc, vagy helyspecifikus projekt; hogy újfajta „társastánc”, vagy személyiségfejlesztés, vagy kreativitásfejlesztés – mert hol ez, hol az, de lényegét tekintve ugyanaz bármelyik szinten, céllal és korcsoportban. A lényeg: a test eszközeivel történő kapcsolatteremtő kommunikáció. Mert lehetne a kommunikáció másmilyen is: egyoldalú, narcisztikus vagy profetikus is. De nem! Az egyenrangú, a partneri kommunikáció érdekelt! Próbálkoztunk a kortárs tánc definiálásával, például: mindaz, ami nem árt; vagy: az a kifejező tánc, amelyik egészséges. Ma már inkább nem definiálok, mert holnap megint kicsit másként mondanám.
Nem esztétikai vagy társadalmi célom volt, hanem inkább nagyon személyes indíttatásom. Így hamar kifordulhattam a zsákutcákból. Motivációm belülről indult, nem az aktuális közízlés határozta meg. Mára tudomásul vettem: a közönség adott. Akaratán és tudtán kívül vannak „trend alapú” elvárásai, melyeknek nem megfelelni kell, hanem utat találni hozzá. Ehhez azonban a színház mint hely a lehető legrosszabb. A táncosok nem látják a nézőket, zavarban vannak a helyzettől, a nézők még inkább. Valós kapcsolat nemigen jöhet létre. Drasztikus hasonlattal élve, annyira lehetetlen maga a helyzet, mintha valaki fejen állva akarna szülni. Viszont ha kimegyünk az utcára a nézőhöz, akár le, a metró peronjára, akkor igen, az a zöldséges, akinek a pultja mellett táncolunk, az rögtön mer és tud viszonyulni hozzá, míg egy színházban ilyesmivel az égvilágon nem tudott volna mit kezdeni.
– Tetszik a folyamatos többes szám első személy. Látszik, hogy közösségben élsz és alkotsz a tanítványokkal. A jelen idő pedig azt sugallja, hogy már az iskola jelenéről beszélsz, a legfrissebb produktumokról.
– Is, mert például a metróperon, az már tizenöt éve volt! De negyven éve az Orfeóval is készítettünk olyan előadást, ahol egy léckeret volt a díszlet, azt vittük magunkkal ki a fűre (és én nagyszerű hangya voltam)…
– Itt, hogy újra szóba került az Orfeó, úgy érzem, mégsem maradhatunk adósak a történet legelejével, azzal tehát, hogy gyerekkorodban volt-e előzménye, előkészítése mindannak, amiről eddig itt szó volt.
– Persze. Olyan formában igen, hogy a szüleimmel sokat kirándultunk, fontosnak tartották a mozgást, az egészséges életmódot. A család sportolt, volt ott hegymászás, torna, evezés, korcsolya, sí – de lényeges momentum, hogy semmit sem versenyszerűen. Ma már ugyan elnézőbb vagyok a versenyzéssel szemben, mégsem véletlen, hogy ilyen előzmények után a verseny nélküli formát választottam. [Itt jegyzem meg: Angelus Iván képzési intézményeiben másodlagosak a vizsgák és a numerikus osztályzás, van viszont többoldalú verbális és szöveges értékelés – L. K.] Számomra ez a sok mozgás komplex előkészítés volt a táncra. Valójában tehát több járható út vezethet a tánchoz, csak akkor ártalmas bármi, ha nem annak komplexitásában használják, ha nincsenek meg a helyes arányok. Az arányok fontosságát talán a főzéshez hasonlíthatnám: ott is többféle igény szerint, többféle összetevőből kell kialakítani az ételt; ráadásul amit az egyik kultúrában élők meg nem ennének, az a másiknál a legtermészetesebb. A táncban is valahogy így van: az összetevők közti harmóniát kell megtalálni, és akkor bármit lehet. De nem összezagyválva. A főzés-hasonlatnál maradva: ahogy a töltött káposzta századok során kifinomult arányrendszer eredménye, úgy a táncban is létre kell jönnie az arányok egyensúlyának. A globalizációval az „alapanyagok” választéka kibővült: ahogyan a főzéshez, úgy a tánchoz is a földön fellelhető minden mozgásnyelv használható már. Elvben tehát mindent lehet, az előítéletességünk a legfőbb akadály. De a lényeg: a mindig új harmónia megszületése.
És akkor itt van még egy fontos kulcsszó: a kíváncsiság! Nálunk azt mondják: aki kíváncsi, hamar megöregszik. Miközben az ellenkezője igaz: aki kíváncsi, az él! A közelmúltban elvittük a Budai Javító Intézetbe az Ördöglakat című előadásunk fiútáncát (igen, ilyen helyekre is járunk táncolni…). Az egyik táncos a fellépés előtt megkérdezte, hogyan viselkedjen: mint egy művész, vagy mint magánszemély? Elgondolkoztunk, és arra jutottunk, hogy egyik sem, hanem egy harmadik a jó megoldás: legyen kíváncsi! Menjen be, és táncoljon úgy, mint aki kíváncsi: saját magára, az előzetesben ülő „fiatalkorúakra”, a társaira, az őrökre, és így tovább; legyen nyitott, ő se akarja beszorítani magát valamilyen identitásba, mert az koporsóvá válik…

Angelus Iván. Schiller Kata felvétele

Angelus Iván. Schiller Kata felvétele

– Folyamatosan utalsz az iskolákra, de konkrétan még nem hangzott el: az 1983-as Kreatív Mozgás Stúdiót a kilencvenes években követte az alapfokú, majd középfokú (szak)képzés, már 1999-től a jelenlegi helyszínen, a Goli Tánchely gyűjtőnevű, Perc utcai székhelyen. 2004-től pedig – működését tekintve teljességgel az addigiakba integrálódva – a főiskola. Érdemeidet a kortárs tánc intézményes hazai oktatása terén nem lehet eléggé túlbecsülni. Mégis, mindezek ellenére hol látod a helyed ezen a területen itt és most?
– Talán a marginalitás a legjellemzőbb a helyzetemre, úgy, ahogyan az életemre is: ebbe a társadalomba se beljebb nem sikerült kerülnöm, de elfelé, kijjebb sem. Kijöttem a Pilisbe remetének, de ide született egy öttagú család, és közben Alkotókert is nőtt az erdőszéli ház köré. Genetikusan és öntudatilag sok az energiám: édesapám 104, édesanyám 100 éves, testvéreim 71, illetve 67 évesek. Hatvanévesen 9, 12 és 14 éves gyermekeim vannak, és 15 évvel fiatalabb feleségem. Ez a két család az életem erős pontjai, itt mindig szükség van rám. Másutt nem. Máshol sokszor harc, visszautasítás, küzdelem… Én rendszerint siettetem az eseményeket, és ebből gyakran támad konfliktus. Hiába kaptam kitüntetéseket bizonyos szakmai és pedagógiai körökből, most például egy életműdíjjal próbálták az utánam jövők jelezni, hogy fáradjak ki a közéletből…
– Ez nem így van, a kitüntetés a köszönet jele…
– Szóval nem mellőzött, elfelejtett vagyok, hanem marginális. Egyáltalán művész? Pedagógus? Értelmiségi? Menedzser? Ebbe más már rég belezavarodott volna. Egyszer harmincéves korom körül elpanaszoltam egy filozófus barátomnak, hogy nem tudom, ki vagyok, mi vagyok. Keresem az identitásomat. Erre ő: „Minek az neked, Iván?” Felszabadító erejű mondat volt. Miért jó nekem egy skatulya? Miért ne járhatnám a magam útját? Az életemet tehát egy folyamatnak látom, kötetlen, de követhető útvonalnak, melyet kívülről nézve se nagyon akartak vagy tudtak beskatulyázni.
– A kertedben, a szabad ég alatt áll egy óriási, fémcsövekből összeállított ikozaéder. [Húszlapos poliéder, azaz minden oldalról síkok határozta térbeli test. – A Szerk.] Szeretted volna, ha ott készülnek rólad képek az interjúhoz. Ezek szerint valamiért nagyon fontos neked. Megmagyaráznád, miért?
– Igen, ha már azok a kulcsszavak elhangzottak, hogy kíváncsiság, identitás, marginalitás, akkor itt az ideje, hogy mindezek kapcsán szóba kerüljön az ikozaéder. Lábán Rudolf is kíváncsi volt, amikor mindenfélét elképzelt ezzel a gazdag tárggyal. Beleállított egy (megjegyzem: meztelen) táncost, akinek ez inspiráló térközeget jelentett, s azt mondta: nézzük ezeket a szokatlan irányokat, síkokat, mozgáslehetőségeket. Sőt, még olyasmire is gondolt, milyen lenne, ha a közepén lenne a színpad, melyet a csúcsok felől lehetne nézni. Az ikozaéder gondolatokat valósít meg, de megfogható. Megvalósít arányokat, bár a természetben ez a kristályforma (tudtommal) nem létezik; tárgyiasult matematikai forma. Az ikozaéder nem szimbolizál, hanem tartalmaz: élei és csúcsai tartalmazzák az aranymetszést. Ahányszor ránézünk, mindig más, pedig teljesen egyforma rajta a 12 csúcs, a 30 él és a 20 („ikoza”) határoló sík.
Az ikozaéderen a transzdiszciplináris gondolkodást lehet gyakorolni. A diszciplína fegyelmet is, tantárgyat is jelent: a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években volt az interdiszciplinaritás, mikor egymás mellé kerültek tudásterületek, és a köztes területeket kutatták. Kémiai hasonlattal élve: ez úgy viszonyul a transzdiszciplinaritáshoz, mint a keverék a vegyülethez. Arról már beszéltünk, hogy ma már tetszőlegesen használhatók anyagok és struktúrák; a gondolatok felhasználhatósága is végtelenül szabad. És ez nem csupán az interneten könnyen megkapható információknak köszönhető, hanem annak az elvnek, hogy a szintetikus gondolkodás felé halad a világ, most még erősebben, mint a közelmúltban. Az ikozaéderen a megismerés komplexitását lehet gyakorolni: fizikai formát ad az alternatív gondolkodásnak.
– Mondj egy példát, mert ez így elég elvont.
– Például nem alternatívában gondolkodom, hanem hat ellentétes fogalompárt lehet kiválasztani és rajta elhelyezni. Nem fogalmi, hanem térbeli gondolkodásra van lehetőségem. Van egy szállítható, összerakható ikozaéderünk is, ezzel mentünk el iskolákba, és ott eljátszottunk ilyen ellentétpár-lehetőségekkel. Szerették. Ugyanis elsősorban gondolkodni kell megtanítanunk azt, akit itt és most tanítunk, nem egzakt, jelenleg igaznak tartott tényekre. Amikor tanárokat tanítok tanítani [a Kortárs Tánc Főiskolán tanári MA-képzés is folyik – L. K.], akkor azt kell szem előtt tartanom, hogy az a tudás, amelyet ők ma megszereznek, ne legyen akkor elavult, amikor majd tanítani kezdenek, mondjuk, húsz év múlva. Nem tudható, milyen lesz a kortárs tánc akkor, de ha gondolkodni, keresni tanítunk, az akkor is aktuális lesz. Nem fogunk mindent elraktározni vagy mindent eldobni, hanem mérlegelve, gondolkodva tesszük mindkettőt. Az ikozaéder a jövő megismerését segíti. Nem résztudományok fogják megmenteni az emberiséget, hanem azok együttese, az együttgondolkodás.
– Örülök, hogy szóba került a tanárképzés, mert abban valóban a jövő egyik kulcsa rejlik. De: milyen művészeket nevelsz? Mi van a fókuszban? Honnan jött, és merre tendál a (tan)műhely profilja?
– Bár a „táncszínház” kifejezést Pina Bauschhoz szokás társítani, de amit mi 1982 áprilisában Tükrök címen létrehoztunk (anélkül, hogy Bauscht ismertük volna), az, igaz, egészen másfajta, de táncszínház volt. Négy táncos: Fincza Erika, Kálmán Feri, Rókás László és én; élőzene (Szemző Tibor, Soós András, Körmendy Feri, Melis László); vizuális elemek (Pálmai Jani, Németh Ilona); egy nem-konvencionális tér, egy tükörlabirintus, amelyben a közönség is jöhetett-mehetett… Színház volt! Valójában ma sem vagyunk előrébb, de a transzdiszciplináris gondolkodás most adja meg igazán a megfelelő keretet az ilyen színháznak. Akkoriban nálunk semmi nem segítette, amit csináltunk. A Tükrök után belefogtunk a következő darabba, de pár hét alatt szétment a csapat. Képzés, befogadóhelyek, támogatás, kritika… egyszóval kortárstánc-kultúra híján a körülmények lehetetlenek voltak.
Most, röpke harminc év után késznek érzem magam arra, hogy újra nekifussak. Személyes alkotói utam volt, hogy saját anyag helyett a diákok által hozott anyagból dolgozom. E munkákat kompilációnak nevezem. Nem érdemes azon vitatkozni, kinek a darabjai ezek a közös performanszok. A legújabb korszakban annyi a plusz a régihez képest, hogy most már leginkább az együttműködés a nézőkkel adja a dramaturgia centrumát. Most talán kibontakozik egy új előadói korszakom is.
A kortárs tánc ma már elfogadottabb, és akármilyenek is, de vannak pályázatok, befogadóhelyek, iskolák, újságok, „műhelyek”. Annak, amit mi csinálunk, igenis számon tartott helye van a kultúrán belül. Jelzik ezt az iskola és volt tanítványaink Lábán-díj-jelölései is. (A Hodworks el is nyerte a 2012-es díjat.) Táncosaink jelen vannak a hazai és külföldi kortárstánc-társulatokban. Világhírű tanárok jönnek hozzánk, akik nagyra tartják az itt folyó munkát.
Szakma, kreativitás, szocializáció. Az előbbi kettő terén elismerten magas színvonalú a tőlünk származó táncosok felkészültsége. A szocializációs képesség terén viszont nagyot kell lépni. Akkor tudjuk teljesíteni azt a küldetést, amit egy kortárs-táncos felkészítése jelent.
– Hogyan választasz tanárokat ehhez a küldetéshez: mi dönti el nálad, hogy kit szeretnél alkalmazni?
– Felnőtt több generáció, és nagy számban lettek saját növendékeinkből saját kortárstánc-tanáraink. Nem véletlen az sem, hogy kik váltak be nálunk kezdettől, például a klasszikus balett oktatásában: Bretus Mária, Händel Edit, Fekete Hédi, akiknek a modern társulati lét (a Pécsi Balett műhelylégköre vagy Imre Zoltán Szegedi Balettje) adott nyitott szemléletet, de Szőnyi Nóra és Kováts Tibor is azok közé tartozik, akik hitelesen tudják átadni a tudást, nem a részletekben elveszve, hanem az egészet nézve. Mert nem a részlet a fontos, hanem az egész. Az egészben gondolkodtok: te is és például Batyu (Farkas Zoltán) is a maga autentikus néptáncanyagával és nyitott szemléletével. Ezáltal válik a hagyomány transzferálható, továbbvihető tudássá.
– Igen, és jó látni azt, hogy sokan nem csupán értik a szemléletedet, de kritikusan és újító módon tudnak viszonyulni is hozzá. Tanári csapatod egy vitatkozó közösség. Az út tehát még mindig nyitva van új és új megoldások felé…
– Zárszónak is ideillene egy kép: elterjedt a nézet, hogy a delphoi jósda bejáratánál a jövőjét firtató vándort a „Gnóthi szeauton!” („Ismerd meg önmagad!”) felirat várta. Azt azonban kevesebben tudják, hogy a kijáratnál – talán mert látni senki sem látta! – szerintem egy még enigmatikusabb állt: „Felejtsd el önmagad!”
– Iván, kimaradt valami?
– Igen! Alkalmazkodás és függetlenség! Az utóbbiból kívánok magunknak sokkal többet. Főleg személyes életüket is a nyilvánosság előtt élő társaimnak. Mi ne az életünket tematizáló üzleti és politikai kommunikációs ügynökökkel vitatkozzunk! Merjünk másról, a fontos dolgokról gondolkodni, beszélni, zenélni, táncolni!

Facebook Comments